Nekünk anyu rengeteget mesélt, sokat mondókázott. Aztán, amikor megszületett a baba, mondták, hogy beszéljek hozzá, meséljek neki. De mit? Nem tudom, más volt-e így vele, de az első napokban nagyon nehezen találtam meg a hangot a kisfiammal, olyan bénának éreztem magam attól, hogy miket mondok neki, amiatt meg egyre frusztráltabb voltam, ha nem mondtam neki semmit. És igen, csalódtam is magamban, hogy milyen nő, milyen anya vagyok, hogy egy pár napos gyerekkel, meg később pár hetessel nem tudok beszélgetni? Nyilván #szaranya. Mások előtt végképp nem ment, pl. a gyerekorvosnál, aki pedig mást se szajkózott, csak hogy beszélgessek sokat a gyerekkel.

A kapcsolat intimitása mondjuk nem ezen múlik, múlt, azt éreztem. De rossz volt, hogy nem jöttek a szavak úgy készségszinten. Aztán elkezdtem dúdolgatni neki, mindenfélét, hogy mit látunk az ablakból, mikor jön haza az apukája, de még Columbo hadnagyról is énekeltem neki. És ez megint fura, de hirtelen beugrottak (miért nem korábban?) a könyvek, amikből gyerekkorunkban a verseket nézegettük. A Hóc, hóc katona és a Bóbita. Elkértem őket anyutól, meg elmondtam neki, hogy nem nagyon tudom, mit mondjak a gyereknek, ő erre azt mondta, hogy néma kotlós. Jó kis kifejezés, nem? Node aztán ment szépen, sok éneklés, nemcsak gyerekdalok, hanem ami csak eszembe jutott, volt ott Kispál is, és akkor szép lassan újra tudtam jó pár mondókát.

Amiket nagyon hamar meguntam. Úgyhogy kiválasztottam az első könyveit. Nagyon szeretném Bartos Erikát kikerülni, nem tudom, erre mennyi az esély, mielőtt közösségbe kerülünk, biztos menni fog. (Ha valaki nem ismerné, itt egy régi cikk arról, hogy miért nem jó választás Bartos Erika.) A másik szempont: most még csak kartonkönyvek, hiszen úgyis a szájában köt ki minden mese.

Kisvakond reggeltől estig

A Kisvakond örök kedvenc, egy egyszerűen, de nagyon szerethetően megrajzolt figura. A reggeltől estig tartó kalandjai aranyos kis kartonkönyv, szép, kontrasztos ábrák, és a Kisvakond figurája mindegyik oldalon plüss bevonatot kapott, izgalmas a kicsiknek. Tele van egyszerű kis rajzokkal, amiken van minden, talicskától a fogkeféig. Cuki. A napi rutin elnagyolt megismertetéséhez jó lehet, nincs különösebben bonyolult karakter benne, a vakond edzeni kezd, hogy ledolgozza az epret – ez a legnagyobb tanulság benne. Tipikus első mesekönyv, annak viszont nagyon jó.

A Graffaló

Barátnőméknél a kedvenc könyv volt az első fiúnál, én is akkor ismerkedtem meg vele. Nyilvánvalóan nem egy 4 hónaposnak szól a történet, de anyukát, apukát annál jobban szórakoztatja. A Julia Donaldson – Axel Scheffler párosnak érdemes egyébként utánanézni. A Pagonynál jelentek meg magyarul a könyvek, elképesztően zseniális fordításban, amit Papp Gábor Zsigmondnak köszönhetünk. Én mondjuk a grafikákért nem vagyok oda, kicsit szerintem félelmetesek és az állatok túl emberszerűek, de nagyon szerethető benne még a szörnyeteg is. Ebben a könyvben a bátor és leleményes kisegeret minden erdei állat meg akarja enni, azonban ő hamar kapcsol, és elijeszti őket egy képzeletbeli szörnnyel. Aztán kiderül, hogy nem is képzeletbeli, de nyugi, senki nem fog megenni senkit, csak a kisegér a jól megérdemelt mogyoróját.

Babageometria – Formák

A kisbabák sokáig nem látnak se élesen, se színesen, ezért sokan szeretnek nekik kontrasztos dolgokat mutatni. A fekete-fehérnél nincs kontrasztosabb. Ez a könyv azért cuki, mert megmutatja, hogy egy-egy egyszerű formába mi mindent lehet belelátni. Egy kisbaba ugyan még nem tud ilyen absztraháltan gondolkozni, viszont egy kezdő szülő kreativitásán sokat lendít. Nagyon aranyos lapozó, nulla betűvel.

Pár hónap múlva, mikor már a Graffalót is kívülről tudtam, jött egy újabb rendelés, szintén inkább a magam szórakoztatására. Viszont eddigre már szerette a fiam, ha az ölembe veszem, és az ismerős ábrákat újra és újra végiglapozzuk. Mint tárgy is szerette őket, lapozgatta, nemcsak ette őket, és az én kommunikációs kreativitásomat is nagyban fejlesztette. A következő rendelésbe már véletlenül ugyan, de került két nem kartonkönyv is.

Bumburi a városban

Ehhez még kicsi, cserébe viszont számomra nagyon unalmas. A rajzok persze cukik, és Bumburi tényleg eljut a városba. Talán majd később szeretni fogjuk, az ajánlón lévő „képeskönyv a legkisebbeknek” azonban szerintem nem állja meg a helyét. Bumburit megkéri a gazdája, hogy maradjon otthon, de ő inkább utána megy a kislánynak és mindenféle városi dologra rácsodálkozik, mígnem végül hogy, hogy nem, egymásra akadnak a gazdival. Nekem ebben se fantázia nincs, se ismeretterjesztés, se dramaturgia, de a gyerekek persze nem mindig a patikamérlegen tökéletesre fejlesztett történetekért vannak oda. Később még adunk neki esélyt.

Barni világot lát

Ezt is a címlap alapján rendeltem, ezt sem szeretem. Rövid versek vannak benne arról, hogy a kis medve vagy mosómedve mit lát Londonban, Moszkávban és Kínában. Nem tudom, fogjuk-e szeretni később, mert ami van benne nyelvi humor, az nekem nem jön be, elég kifacsart számomra, persze a gyereknek ettől még majd bejöhet, meglátjuk.

A kisvakond és a nyuszi

A nyuszi elveszti a mamáját, egérkéék, süniék és végül Kisvakond segít neki. Ez is a gyerekkorunkból maradt mese, karton lapozó, az anyukakeresős mesékből nekem van, ami jobban bejött, de itt is olyan sok rajz van, egyszerű, felismerhető rajzok, hogy jó nézegetni és megbeszélni (ok, elmondom), mi micsoda. És természetesen, majd ha érti is jobba, amit mesélek, biztos remekül enyhíti a szeparációs szorongást is!

A kisvakond nadrágja

Határozottan nem a legkisebbeknek szól, azonban a tilolni szót legalább már gyerekkorukban megtanulják, mit jelent. Ez is inkább már akkor lesz izgalmas, ha nagyobb lesz, és mivel karton, remélem, ki is bírja addig. Sok benne a szöveg, mielőtt végigolvasom, a gyerek már lapozná, de nem baj. Szeretjük, és megtanulhatjuk belőle, hogy egyszer, régen valamikor hogyan készült egy zsebes kantáros nadrág.

Ki hol lakik?

Szabó Magda klasszikus gyerekverses lapozója szerintem nagyon kedves illusztrációkkal. Semmi extra, cuki, aranyos, megtudjuk belőle, hogy melyik állat hol lakik.

A graffalókölyök

No a Graffalónak lesz egy kis kölyke, akinek mesél a graffalófaló kisegérről, a kölyök pedig nekiindul, hogy megkeresse az egeret. Én szeretem ezt is, később is szeretni fogjuk, ezzel fogom megtanítani a gyereknek, hogy mennyire fontos az önmarketing ;) Viccen kívül, van olyan jó mint a Graffaló, ha azt szerettétek, akkor ez is jó lesz. Arról nem is beszélve, hogy ez egy kicsit apa-fia mese, ami úgy vettem észre, kicsit ritkább műfaj az anyukakeresős mesénél. A graffalógyerek tanul abból, hogy ha megtilt neki valamit apu, azt nem véletlen teszi, mégis, a kíváncsiság hajtja. Valódi veszélybe nem kerül, de mégis jobb otthon apuval a barlangban.

A telhetetlen hernyócska

Ez egy régi angolszász klasszikus, aminek a formátuma az igazán jó. Ahogy a kis hernyó egyre nagyobb hernyó lesz, átrágja magát minden ételen. Ezekhez az ételekhez tartozik egy-egy oldal, amiken ténylegesen van egy-egy lyukacska. A fiamnak ez volt az első könyv, amit nem megenni akart, hanem a kis lyukacskákba beledugdosni az ujját. (+1 a könyvnek, hogy egy kicsit én is telhetetlen hernyócska lennék, aki minden finomságot megeszik, aztán jó nagy hernyócska lesz, bebábozódik és hopp, nem fogyózni kell kezdeni, hanem gyönyörű pillangóvá válik, de hát kinek mi a lelki állata)

A róka zoknija

Ezt is és a hernyósat is ajándékba kaptuk, és szeretjük. Kis karton lapozó, a Graffalo szerzőitől, amiben az a nagy plusz, hogy mire a róka megtalálja a zokniját, mindenféle kis bútorokat lehet a könyvben kinyitogatni. A fordítás is jó.

A bandita patkány

Azt hiszem, mindenünk meglesz még idén, ami Julia Donaldson – Axel Scheffler, mert ez is az. Itt van egy mohó patkány, aki ételt rabol minden állattól, de aztán  a kacsa kelepcébe csalja, és elnyeri méltó büntetését, a kis szegény állatok pedig, akiktől elrabolta az elemózsiákat, visszakapják, ami az övék. Ezt igazán majd később élvezzük szerintem, kicsit hosszú is, de jó kis kartonkönyv.

És a kedvenc: A majom mamája

Julia Donaldson – Axel Scheffler könyve ez is. A kismajom elveszti az anyukáját, és a pillangó segít neki megkeresni azok alapján az infók alapján, amiket a kismajom elmond neki. Így több állatot megtanulmányozunk, míg végül meglesz a majommama. Nagyon jól lehet mesélni, szintén nagyon élvezetes a fordítás, és olyan jó humor van benne nem egyszer. Nem tagadom, már tudom kívülről, és a fiam is mosolyog, ha ezt olvassuk.

Még nem az esti mesélős korszakban vagyunk, nem mesével altatok. De része a mindennapoknak, nézegetjük, lapozgatjuk, meséljük őket. Ilyen idős korban még nem az erkölcsi mondanivaló a fontos, meg nem is a túl bonyolult dramaturgia. Azért ne legyen végtelenül bugyuta és unalmas, én azt mondom, mert a szülő kedve is könnyen elmehet a gyerekkönyvektől. Lassan jönnek majd az újak, még nem kezdtem neki a válogatásnak, meg most elvagyunk ezekkel. A nagy részüket jó szívvel ajánlom a gyerek első könyvespolcára, ha már a pancsolókönyvek nyalogatásán túl vagyunk.

Amikor gyerek voltam, apu többször elvitt minket egy helyi kaktuszgyűjtőhöz. Elég komoly gyűjteménye volt, üvegháza is volt, ha jól emlékszem, sok különlegesség és még több apróság. Mindig kaptunk pár kis kaktuszt ilyenkor. Ez a kaktuszgyűjtő amúgy világhírű volt, voltak kaktuszkapcsolatai a világ minden táján.  Aztán mint tegnap megtudtam, olyan városba költöztünk, ahol a helyi kaktuszgyűjtő egyesület nagyon komoly szerepet tölt be az országos kaktuszgyűjtők körében. Már másodjára voltunk a kiállításukon és vásárukon, és egész biztos, hogy ez már egy családi hagyomány. Először mutatok pár képet a kiállításról és vásárról.

Azért az a teljességhez tartozik, hogy nem értek a kaktuszokhoz. Tegnap az egyik kiállító nagyon lelkesen kezdett velem beszélgetni, de amikor még azt sem tudtam megmondani, hogy a jelenlegi állományom hány fokban van, kicsit komolytalannak tartott. Akkor pedig már én is kezdtem magam kellemetlenül érezni, amikor félig nevetve mondta, hogy akkor nekem nem fog ajánlani olyan kaktuszt, ami a kanadai határ mentén érzi jól magát a -40 fokban, mert fogalmam sem volt róla, hogy a kanadai határ mentén élnek kaktuszok, és azóta azt is tisztáztam magamban, hogy arról sincs fogalmam, hogy az északi vagy a déli határra gondolt. A megnyitón azt is megtudtam, hogy nem ajánlatos és nem komolyan vehető olyan kaktuszt venni, aminek nem tudjuk a nevét, mi több, az árus se tudja. Ezek után a totális hipszter amatőr balkonkaktuszosként jártam a kis pénztárcámmal a standokat, ráböktem, hogy ezt szeretném, meg ezt, ez is de szép, na jó, még legyen ez is, be tudja-e csomagolni, köszönöm. De azért megkérdeztem mindenütt (kivéve az urat, aki a kanadai kaktuszoknál magamra hagyott a kaktuszgyűjtésben), hogy milyen tartást javasolnak. Idézem:

„A fényt minden növény szereti, keveset locsolja, fogja látni, ha szomjas.”

Köszönöm szépen, jövőre jövök megint!

Most mutatom, hogy idén mikre tettünk szert.

Tavaly inkább pozsgásokat vettünk, amiket nagy sikerrel sikerült azóta szaporítanom, merthogy egyáltalán nem nehéz. A kis letört levélkét rá kell rakni földre és sprickolni, ha száraz a föld, és akkor egyszercsak a levélke tövéből kinő az új hajtás, a levelek, alul szépen gyökeret ereszt. Olvastam, hogy fontos előtte kiszárítani a levelet valamennyire, de ez hülyeség, ha a friss levelet letettem eddig bármelyik kis cserépbe, ahol volt hely, nagyon szépen megindult. Nyáron kint csináltam az erkélyen, most meg itt vannak a nemtudom hány fokos ablakban.  A nevüket ugyan még nem tudom, de ez lesz az a tavasz, amikor elkezdek elmélyülni a szakirodalomban. Tulajdonképpen egy éve beléptem egy kaktuszok és pozsgások kezdőknek csoportba, de annyira nyomasztó volt, hogy mindenki a sokévtizedes, gyönyörűen virágzó kis példányait promózza, nekem meg evőpálcikával vannak kitámasztva a kis felkopaszodott növényeim, hogy kiléptem. Ennél komolyabban kell venni, ha jövőre már saját kaktusztálat akarok összeállítani. Na apu, kereshetnél nekem egy könyvet majd, amit húsvétkor elhozok átnézni!

És akkor íme,a tavalyiak:

Most egy időre befejezem majd ezt a szálat, de ahogy az elmúlt napokban felidéztem a kezdeteket, ez a fejezet nekem még nagyon kikívánkozik. Azért tartom fontosnak megosztani, amiért mindenki más. A szülésnek szép emléknek kellene lennie, ami nem a kórházról szól, hanem arról, hogy bővül a család. Írtam már ezt, és fogom is még: van, akinek könnyebben megy csak a fontos dolgok megtartása, van, akinek nehezebben. Én a második vagyok. Remélem, idővel nem ezek fognak az eszembe jutni, hanem az, hogy milyen volt Tamás arca, amikor meglátta, milyen különleges volt először kettesben lenni a fiammal, és milyen nagyon-nagyon jó, hogy van és olyan, amilyen. Olvassátok!

#szüléstörténet

3 hete kerültem be a kórházba. A fogadott orvosom már novemberben mondta, hogy ő valószínűleg amikor szülök, épp szabadságon lesz, ha gondolom, válasszak mást. De nekem fontos volt a terhesgondozás és hogy nála legyek, így mondtam, hogy jó lesz így. Ahogy elérkezett a szabadságolásának az ideje, átadott egy másik orvosnak, de még előtte két hónappal ajánlott egy szülésznőt is, hogy biztos, ami biztos, legyen egy állandó pont a szülés körül. felhívtuk a szülésznőt, bementünk hozzá a kórházba, meghallgattuk, milyen opciók vannak és milyen környezetet tudnak biztosítani, aromaterápiától a homeopátiáig, kádas szülés az ikea szobában, ilyesmik. nem volt 100%-os a kémia, de mivel a doktorom ajánlotta, így úgy voltam vele, hogy biztos jó és megbízható lesz.

Aztán a 37. héten elkezdődött az nst-re járkálás hetente. Már az első alkalommal közölték velem, hogy ébresztgessem a babát, és ezt innentől kezdve többet hallottam, mint bármi mást. Nyomogattam a hasam, ettem csokit, ittam vizet. Általában elküldtek még egy sétára is, hogy majd a 2. alkalommal jobb lesz, de legalább értékelhető. Ahogy a 39. hét elkezdődött, már naponta kérte a helyettes doktor, hogy menjek be a vizsgálatra, az egész délelőttöket ott töltöttem, hogy értékelhető eredményt produkáljunk. Egyszer elküldtek ultrahangra is, megállapították, hogy nagy a baba, de minden ok. Amikor már 20 perc alatt megittam egy másfél literes vizet, ettem egy fél csomag szőlőcukrot, folyamatosan nyomogattam a hasam, és a baba nem mozgott, és kiküldtek az esőbe sétálni, és én sírva sétáltam és nem vizsgált meg senki, csak mondták, hogy ébresztgessem a babát, akkor már nagyon féltem és ideges voltam, a szülésznővel összefutottam, ő azt mondta, hogy jó ez így, nagy a baba, majd kijön, addig meg ha azt kérték, hát járjak naponta, de látszott az arcán, hogy nem látja sok értelmét. 

Szombaton is bementünk, akkor már mindig az autóban volt a kórházi csomagom. Hétvégen a szülészeten csinálták az nst-t, szintén értékelhetetlen eredményt hozott, az orvos bepánikoltatott, hogy ez nem jó, ez nem oké, ki az orvosom, elmondtam, mondta, hogy ő innen már nem enged haza, felhívja az orvosom, megvizsgál és befekszem az osztályra. A baba nem mozgott, csak csuklott néha, de a méhszájam még teljesen zárt volt. Bent tartottak, kaptam egy szobát, egy Ági nővért, aki nagyon segítőkész volt velem. Innentől kezdve a nap jó részét nst-n töltöttem, az ápolók és szülésznők szerint rendben van az nst eredménye, az orvosok szerint ez értékelhetetlen, én voltam az nst-s kismama, állandóan a vajúdóban, kaptam oxitocint is még szombaton, de annak se volt semmi eredménye. Se az orvosom, vagyis a helyettese, se a szülésznőm nem jött be. Orvos legközelebb másnap jött, azzal, hogy ez értékelhetetlen eredmény, dehát a retardált babáknál nem is lehet akkora aktivitásra számítani, mint a nagy babáknál, megkérdeztem, hogy mégis mi számít nagy babának, mert az enyémet szerdán 4200 grammra tippelték, hát akkor elnézést, összekevertem a doktonő másik betegével, akkor csináljunk még egy nst-t, aztán utána ezt az orvost se láttam. 

Hétfőn, 19-én már nagyon szétvetett az ideg, mert ugyanúgy nem mozgott a baba, és ugyanúgy azt érzetem, én tehetek róla, és hogy oké, hétvége van, de mi lenne, ha végre nemcsak az ijesztgetésig jutnánk, hanem, ha tényleg nem oké a helyzet, akkor történne valami. Szóval hétfőn már 6-ra odahívtak nst-re, jól bereggeliztem előtte, vittem a kis palackomat, és megint semmi. Aztán jött az ügyeletes orvos, egy sokadik, és megint elmondta, hogy ez nem eredmény, szeretne megvizsgálni. Megvizsgált, aztán egész délelőtt nst-n voltam, megint kaptam a tömérdek oxitocint, elindultak a fájások, de semmi komolyabb, csak az derült ki, hogy a baba már nem érzi jól magát odabent, úgyhogy szeretnének megcsászározni. 

Szóljak a férjemnek, a doktornő 1-től dolgozik, majd ha jön, megműt, addig kapok antibiotikumot, bemutatnak az aneszteziológusnak, meg ilyenek. Megérkezett 1 körül a szülésznőm is, akitől ekkor sem kaptam különösebb támogatást, kérdéseimre válaszolt ugyan, de a nyugalma nem ragadt át rám. Megérkezett a férjem is és az orvos is, aki nem tudom, kit akart meggyőzni róla, hogy előtte nagy közös beszélgetéseket folytattunk, hogy a természetes szülésben _állapodtunk meg_, mert korábban még csak meg sem vizsgált. Bár kedves volt, és tudom, hogy csak a helyettes orvos. Nézegették a hasam, hogy milyen pici, ki van zárva, hogy 4 kiló felett legyen a baba. Ezen mindenki jót nevetett.

És 14.19-kor kiemelték a babámat, az anesztes orvos és az asszisztense tartották bennem az erőt, rengeteget segítettek és támogattak, elmondták, mi zajlik, mit fogok érezni, nem sajnálták a fájdalomcsillapítót sem, komolyan vették, hogy azt hittem elájulok, a fájdalmamat is. Ők mondták, hogy ez a csobbanás most a magzatvíz volt és itt is a baba, jó nagy! És az volt az első kérdésem, hogy van-e haja, és volt. És akkor kivitték a férjemnek, meg rendbe tették, és amíg engem is rendbe tettek, még behozták nekem, és a szülészek furcsállták, hogy nem kapok utána, de az anesztezesek nem, mert mondták, hogy lórúgásnyi fájdalomcsillapítót adtak, és akkor ott feküdtem és sírtam és örültem, és bíztam benne, hogy Tamás vigyáz rá és segítenek neki vigyázni rá. Aztán másfél órára megkaptuk a babát, a szülésznő segített, de fura volt akkor is. Aztán Tamásnak el kellett mennie, a babát el kellett vinni, és kezdődött az éjszaka. És nagyon hálás vagyok az éjszakás nővérnek, mert abban a kiszolgáltatott helyzetben óriási segítség volt.

Aztán másnap folytatódott az összezavarások kora. Ahogy fel tudtam kelni, mentem, hogy lássam és elhozhassam és velem lehessen. Innentől kezdve nem volt két ápoló és két csecsemős, aki ugyanazt mondta volna. Voltak kifejezetten gonosz csecsemősök, akiknél hallottam, hogy megjegyzést tettek más anyukákra, hogy már megint lepasszolták a babájukat, nekem is csúnyán tettek, amikor a zuhanyzás idejére betoltam hozzájuk a babám. Utána azért, mert nem tudtam elkezdeni szoptatni. Hogy ide tápszer kell. Azt nem mondták, hogy császár után első gyereknél ráadásul 4-5 nap, amíg beindul a dolog, csak hogy próbálkozzak, és ha már annyira sír a baba, hogy tényleg nem tudok vele mit kezdeni, akkor adnak neki tápszert. Amikor sírva kijöttem tőlük, akkor úgy ment el mellettem a szülésznőm, mintha a hármas metrón lennénk, egy védőnő nyugtatott meg, vagyis próbált, hogy nem vagyok rossz anya és a szoptatás fejben dől el. Gyűlölöm ezt a mondatot. Később, amikor már lenyugodtam, megkérdezte a szülésznő, h ok-e minden, majd később bejön hozzám, hát másnap jött be.

Csütörtökön engedtek minket haza és estére már tudtam etetni a babámat, de addigra már nagyon kivoltam a kórháztól, és nem a kaja meg a kényelmetlen ágy volt az oka, hanem az anyátlanság, bizonytalanság, kiszolgáltatottság, hogy mindenről azt hittem, rosszul csinálom és nem lesz jobb sosem, hogy megjegyzéseket tettek, hogy nem lendített senki semmit rajtam. 

De másokkal is ilyenek voltak, meg még ilyenebbek. Tudom, hogy nem itt kezdődik a baj, és hogy nincs annál fontosabb, mint hogy van egy egészséges, szép és jól fejlődő gyerekem, de olyan végtelenül szomorú, hogy az utolsó két hét ekkora bizonytalanságban telt. Biztos lehetett volna másképp felkészülni, más orvost vagy szülésznőt választani, más kórházba menni.

Aztána persze egy hetet 39 fokos lázzal voltam, ami szintén nem segített benne, hogy olyan nagyonjó anyukának érezzem magam, cserébe viszont feleségnek is jó türelmetlen és házsártos vagyok. Nem tudom, hogy kell nem giccsesen megfogalmazni, hogy viszont annyira imádok ránézni meg az ölemben tartani, hogy az erőt ad.

---------

Ezt akkor írtam, július 8-án, amikor 3 hetes élmény volt a szülés. Utólag úgy tűnik, lehet, kicsit felkészületlen voltam. És az utána következő hetek és hónapok azt mutatták, sokkal nagyobb trauma volt ez az egész, mint akkor hittem. A szülésznő távolságtartása, személytelensége túl mély nyomot hagyott bennem. Az is, hogy napokig nem éreztem sem magam, sem a gyerekem biztonságban. A bizonytalanság hihetetlen kemény érzés ám ebben a teljesen ismeretlen, új élethelyzetben. Akkor azt sem éreztem, mennyire rossz, hogy a szülés utáni napokban nem lehetünk együtt hármasban egyszer sem, hogy nincs egy civilizált hely, ahol kicsit elkezdhetnénk családnak lenni. A csecsemősök megjegyzései belémégtek („nem ad anyád enni” – nevetve mondta az egyik, míg én a könnyeim nyeltem; „maga szerint oda fog esni a gyerek orra?” – mondta a másik, amikor próbálgattam a szoptatást). Kioktató, arrogáns, beszólós, rosszindulatú csecsemősök. Hihetetlen, nem? De a „drágám”-ozás az ment. Az is hihetetlen, hogy egy papíron és szigorban ennyire igény szerinte szoptatást segítő, a tápszerességet pedig a végsőkig megvető és elítélő intézményben nincs egy fotel a szobában, ahol mondjuk egy friss császármetszés után meg lehet próbálni rendesen leülni és magamhoz ölelve a babát megpróbálni szoptatni, miközben vadidegen nők nézik és adnak egyébként tanácsokat, fogdossák a testem.

A fiam besárgult. A kórházból ugyan hazaengedtek minket, de utána jött még pár nagyon kemény hét. Rengeteget aludt, nem tudott enni, de én ezt nem tudtam, nem éreztem, csak azt hittem, nem jó a babamérleg. A gyerekorvos közölte, hogy ez a sárgaság ez nagyon nem jó, fogy a baba, ÉBRESZTGESSEM, ha belealudna az evésbe, és ha egy nap 18-szor kell megkínálni, akkor annyiszor.

De ez egy másik bejegyzés lesz, a tápszer elkezdése és a tápszeresség elfogadása. A nem vagyok szaranya tudomásulvétele azonban ott kezdődött, hogy megpróbáljam ne magam hibáztatni azért, hogy rosszul szültem. Nem én tehetek róla, hogy a tárgyi feltételek olyanok voltak, amilyenek, hogy a személyzet, pár nagyon szuper kivételtől eltekintve emberségből elég rosszra vizsgázott. Nem kéne haragudni senkire. Nem könnyű.

Mert valamit elvettek tőlem, helyette pedig adtak mást, egy nagy gombócot, ami miatt utálok még a Szent Imre közelébe is menni, ami miatt nagyon fogok tartani a következő szüléstől, amihez még hozzáadva az ez utáni hetek történéseit, traumatikus élmény volt. Pedig ennek nagyon nem így kellett volna lennie.

és a híres szonoki habos ischlert sem.

9+9 hónapon vagyunk túl, és ebben az időszakban teljesen máshogy kezdtem el érezni az időt, az idő telését, múlását. Újra azt tudom írni, hogy szerencsések voltunk, mert nagyon hamar sikerült a babaprojekt. Persze abban a másfél-két hónapban, amíg nem lett pozitív az első teszt, minden, de minden jelet annak vettem, hogy na! na ez! ez az lesz. Ha kicsit másképp égett a gyomrom, ha picit máshogy fájt a fejem, gyorsan mentem az internetre, terhesség tünetei, a terhesség első jelei kulcsszavakra mit dob ki, az összes vonatkozó gyakori kérdések oldalt elolvastam, szelektíven, csak azt fogtam fel belőle, amit fel akartam belőle fogni. Nem érdekelt, hogy az émelygés majd csak egy jóval későbbi tünet lehet, minden terhesség más, így ha hányingerig ettem magam valamivel és hát hányingerem volt délután 5-kor, akkor HMMM ez már biztos az. Utólag butaságnak tűnik, de nagyon vártam, és nagyon lelkesen figyeltem magam, ami irtó izgalmas volt.

Aztán egy októberi hétvégén, gyönyörű idő volt, otthon voltunk a szüleimnél. Anyuék mindig megkérdezik, mit főzzenek, mi Tamással bográcsban főtt pacalt kértünk. Kész lett, gyönyörű kis pacal volt, és nem kívántam. Elmentünk sétálni, bementünk a cukrászdába, és míg máskor kiszáradt szájjal próbálok csak egy, na jó, kettő süteményt választani, addig ekkor egyiket se kívántam, és emlékszem rá, csináltam anyu haspadján 100 felülést szombaton, és vasárnap nagyon fájt a hasam, de büszkén csak annyit hittem, hogy ennek a hétvégének fogyás lesz az eredménye, ráadásul izomlázzal! Az izomlázas nemevés az mindig többet ér mint a sima nemevés.

Aztán hétfőn vettünk egy tesztet, ami pozitív lett. Persze anyu sejtette már a hétvége után, és valahol én is, de nagyon-nagyon különleges érzés volt, amikor ott tartottuk a pozitív tesztet. Igazából tudatosan készültem rá, próbáltam a megelőző hónapokban kicsit rendbe szedni a szervezetem. Átalakítottam az evési szokásaim, az a kis pacal meg cukrászsüti nem számít, elkezdtem futni, többet sétáltam. Elmentem vérvételre, elmentem egy nőgyógyászhoz, hogy minden oké-e. Sajnos az az orvos nem vált be, akinél ekkor voltam, így kerestem másikat, akinél normálisan végig lehet csinálni egy terhesgondozást, bizalommal, viszonylag nyugodtan. Amíg viszont őt megtaláltam, addig, hogy egy orvos is megerősítse, hogy tényleg terhes vagyok, elmentünk a Kapás Utcai Rendelőintézetbe.

Nem mondom, hogy nem kellett volna, de igazából nem volt jó élmény. De honnan akaszt le az ember hirtelen egy orvost? Ez a nőgyógyász-kérdés amúgy is mindenkinél egy nagy mumus, és ha már nemcsak szűrésre jár, akkor szét kell nézni, melyik kórházba fog/akar majd szülni, melyik orvos tud ultrahangot is csinálni, hol van a magánrendelés, mikor rendel, stb. Ahány fórumot elolvastam, ahány barátnőt végigkérdeztem, ez mindig egy kényes, körülményes, nehézkes pont. Én a Szent Imrében szültem. Végignéztem, kik dolgoznak ott, én nő orvost szerettem volna, ekkor kiesett a nagy része, és aztán megnéztem azt is, ki ért az ultrahanghoz is. Azonban ez a doktornő épp külföldön volt, amikor én először fel szerettem volna keresni, így jobbhíján elmentünk a Kapás utcába. A doktor úr megkérdezte, miben segíthet. Mondtam neki, hogy hát a teszt alapján terhes vagyok, és ebben szeretnék egy megerősítést kérni. Megvizsgált, majd ennyit mondott: „Terhes, felöltözhet.” Ez a mondat nagyon belém égett, örültem, persze, ki ne örülne, aki erre vágyik, de olyan hülyén éreztem magam. Terhes, felöltözhet. Ok. De örültünk, madarat lehetett volna velünk fogatni.

Aztán elkezdődött. Fogyással, fura ízzel a számban, hangulatingadozással, de mindig ott volt ez a másik érzés is, hogy babánk lesz, pár hónap, és lesz egy gyerekem! Letöltöttem egy applikációt, minden héten izgatottan vártam a váltást, hogy épp mekkora méretű a baba. De ezt az izgalmas várakozást leszámítva nem volt jó az eleje. Életemben először szembesültem vele, hogy nem kívánok semmilyen ételt. Én, aki állandóan recepteket nézek, megkívánok mindent, és úgy egyáltalán, imádok enni, semmit nem kívántam. Nagyon megviselt, bántott, hogy nem tudok elég tápanyagot adni a magzatnak, mi lesz így. MI? (Nyilván nem így van.) Aztán jött a költözés, rendezkedés, laborba és védőnőhöz járás, levertség és meghatottság, izgalom az ultrahangok előtt. Félelem, kialvatlanság, feszültség, vidámság, émelygés – ezek váltották egymást. Volt, hogy elájultam a vonaton, volt, hogy hazaküldtek a munkahelyemről, mert már nem bírtak elviselni. Nagyon sírtam a Számolás joga című filmen, de minden máson is. A fészekrakás és a tartósabb jókedv, az étvágy akkor indult meg újra, amikor félidőben először éreztem, hogy mozog.

Ezzel együtt mégsem úgy emlékszem arra a 9 hónapra, hogy nehéz terhesség volt, mert _amúgy_ minden rendben volt, csak lelkileg úgy látszik, kevesebbet bírtam, mint amire számítottam. A terhesség egyáltalán nem olyan volt, mint aminek vártam. Nem olyan, mint amiről olvastam, amiről hallottam. Mindig vártam, mikor fognak velem is olyan dolgok történni, mint másokkal, de valahogy nem történtek, inkább mások. Nagyon izgalmas 9 hónap volt, de sokáig úgy éreztem, ez nem is velem történik. Valahogy nem éreztem magam magamnak. És erről sehol sem olvastam, hogy ilyen is lehet. Hát megnyugtatlak, lehet. Egy terhesség alatt minden lehet.

De már erre nem emlékszem, csak ha tudatosan visszagondolok rá. De azt a fura, fémes ízt így sem tudom felidézni, amit az első hónapokban éreztem, és azt sem, milyen volt éjjelente kényelmetlenül nem aludni a nagy has miatt. Ez tök fura, nem? Nem arra emlékszem, hogy bele voltam betegedve, hogy nem látszik a hasam, és arra sem, hogy a metrón összevesztem egy asszonnyal, aki beszólt nekem, hogy nem adom át neki a helyem, hanem arra, hogy milyen különleges volt, mert ami első, az mindig különleges, a kismamákat különleges figyelem veszi körül, kényeztető türelem, és az olyan jó. Olyan nagyon jó. Néha annyira vágyom rá megint, hogy újra első kismama legyek, pedig akárhogy nézzük, ez már sose lesz. De őszintén megmondom, nagyon irigylek mindenkit, aki épp terhes és mosolyog is mellé.

Nagyon fontos, hogy végig volt pár erős tartóoszlopom, amikhez oda tudtam menni é megpihenni náluk, ha kellett. Szuper védőnőhöz kerültem, aki lelkileg is támogatott. A nőgyógyászomból pedig olyan erő, nyugalom és szakmai magabiztosság áradt, ami a terhesgondozás során nagyon megnyugtató volt. A család is nagyon támogatott, izgatottan vártak minden hírt, ami jól esett. A férjem is megtett, amit tudott, de sokszor úgy éreztem, ez nem elég, de ez csak a hormonok miatt volt. Nekik is kell időt adni, hogy megszokják, hogy hármank leszünk, hogy a feleségüket nem tudják rendesen megölelni, hogy több házimunka vár rájuk, hogy sokkal több sírást kell lenyugtatniuk és így tovább. Srácok, legyetek türelmesek és kíváncsiak. Van az a Parks&Rec rész, amikor Ann terhes, és Chris próbál minden terhet levenni a válláról, de ettől Ann csak irtó ideges lesz, és egy idő után közli Chrisszel, hogy ez így nem pálya. Utána csak ennyit mondott neki: That’s sucks. És ez így van.

És persze vannak kapcsolatok, amik nem élték túl ezt a 9 hónapot. Erre is fel kell készülni. De erről majd talán máskor, vagy akkor se.

Már voltunk egyszer üdülni a fiunkkal, épp akkor töltötte be a 4 hónapot. 2 éjszakát aludtunk máshol, egész nap tologattuk a babakocsit és nagyon büszkék voltunk rá, hogy még egy pizzériába is el tudtunk menni vele, ahol szépen megebédelt, aztán mi is, és mehettünk tovább.

A kisfiam nagyjából 6 hetes kora óta tápszeres, a hozzátáplálást is elkezdtük 4 hónaposan, azóta 3 étkezés kiváltva és eddig még minden kaját szeretett, amit kóstolt. Így mondjuk nagy könnyebbség egy-egy kirándulás megszervezése, vagyis én így hiszem, aki szoptat, az meg biztos úgy hiszi, hogy neki könnyű :) Mindegy is ez, a lényeg, hogy a gyerek jól elvan, ha kap enni, szeret nézelődni, sokat mosolyog. Viszont karácsony óta, ahogy jönnek a fogak és egyre rohamosabb a mozgásfejlődés, az alvással újra gondok vannak. Többször kel éjjel, mint ami mellett én rendesen ki tudnám magam pihenni, sokszor hajnalban köztünk végzi, hogy tudjak még pihenni, idegen helyen pedig van, hogy már hamarabb.  Úgyhogy ebből a szempontból kicsit féltem ettől a hosszúhétvégés kirándulástól.

A másik az időjárás. A hegyekbe mentünk, Parádsasvárra. Vittük a babakocsit is és a hordozót is, és direkt olyan szállást választottunk, ami bababarát (volt kiságy, kismatrac, etető, kiskád is, mondjuk azt vittük magunkkal, meg az ágyneműjét is), jól felszerelt konyhával, távol lévő szállásadóval és a lehető legnagyobb önellátási lehetőséggel, minél több szabadsággal, hogy minket se zavarjanak és mi se zavarjunk másokat. Viszont a programtervek ezek voltak: kis erdei kirándulás Sasváron, tévétorony-látogatás a Kékesen, ott is kirándulás, Parád és Parádfürdő az Ilona vízeséssel. Szóval zömében szabadtéri programok, amiket lehet babakocsival/hordozóval teljesíteni. Viszont csak a megérkezésünk napján volt száraz, napos idő, így nagyon hamar újra kellett tervezni a programokat.

1. nap: babakocsis séta Parádsasváron

Kis falu, 400-an lakják kb., pár utca, gyönyörű kilátás a Kékesre, a hegyekre, erdők, kastély, az üveggyár romjai. Egy kisbolt, egy étterem, és teremtett lélek se az utcákon. Sajnos az erdőbe nem tudtunk bemenni, óriási volt a sár, és így jó 2 óra alatt végeztünk is a helyi nevezetességek felkutatásával, a falu körbesétálásával. Kaját vittünk aznapra, pont azért, hogy bármi lehet, éhen ne haljunk. Nem haltunk.

2. nap: Kékes, Parád, Parádfürdő, Parádóhuta

Hát itt már bizony esett, és leginkább a hó. Vittük a téli gúnyákat is, úgyhogy azzal, babakocsival és hordozóval indultunk neki a Kékesnek. Leparkoltunk a sípályánál, beültünk egy helyre kávézni egyet, aztán irány a torony. A hó esett, és a hordozóban nem annyira érezte jól magát Tádé, én meg igazi aggódó anyukaként nem is engedtem, hogy Tamás a gyerekkel a mellkasán kicsit is közel menjen a panorámaterasz korlátjához, szóval kétszer körbeosontuk a fal mentén a kilátóteraszt, hű de szép, nagyon jó, neked is tériszonyod van? nekem is, menjünk már eggyel lejjebb, ott csináltunk pár fotót és aztán szépen hazamentünk. Sajnos nem volt hordozókompatibilis se az idő meg a terep, de a lényeg megvolt, igazából nem voltunk csalódottak egyáltalán. Mátraházán vettünk két Mátraburgert, aztán irány a szállás. A délutáni pihenés után pedig a másik irányba indultunk el, a kevésbé kanyargós utakon Parád-Parádfürdő volt a cél. Itt viszont az eső esett, úgyhogy tettünk egy babakocsis kört, sajnos minden zárva volt, talán március 15. miatt, és ugyanaz a boltsor volt ott, mint 20 éve, amikor legutóbb ott jártam. Semmi újítás, csak némelyik bezárt. Ez meg az eső azért kicsit kedvem szegte, de az a jó a házasságban, vagyis a miénkben az biztos jó, hogy Tamás nagyon optimista, és sokkal alacsonyabbak az elvárásai mint nekem, így ő tökéletesen érezte magát, amitől hamar én is. Az egyetlen probléma az volt, hogy éhen akart halni, de nem halt éhen.

3. nap: Eger, Parádsasvár

Gyorsan kitaláltuk, hogy akkor elmegyünk Egerbe, ott esős napon is tudunk mit csinálni. Kértünk gyorsan pár családi tippet, mit érdemes Egerben, és kiszűrtük, mit tudnánk megnézni: Varázstorony, vár, engem a Beatles Múzeum is nagyon érdekelt, és a Város a város alatt kiállításra is láttam esélyt. Elég nagyravágyó tervek egy 8 hónapossal, belátom.

A múzeummal kezdtük, ahol sajnos vagy nem sajnos, de nagyon sok családi programmal készültek a hosszú hétvégére, így nem igazán volt lehetőségünk a saját tempónkban és érdeklődésünknek megfelelően nézelődni, állandóan egy-egy csoporthoz akartak minket küldeni. Meleg is volt, a ruhatár nem működött, babakocsit nem tudtunk használni, úgyhogy megint hordozóra kényszerültünk, vagyis nem én, hanem Tamás, én nem vagyok hajlandó hordozni. Majd erről is írok. Minket igazából a Camera Obscura érdekelt, ahol csak pár másodpercet láttunk a látképből, mert Tádé nyűgös volt, és nem akartunk másokat zavarni vele. Megnéztük a fotótörténeti kiállítást is, meg nézelődtünk kicsit, aztán eljöttünk. Ez egyértelműen nem babás program, de Tamás innen is elégedetten távozott, hisz látta a camera obscurát, úgyhogy én se voltam csalódott. Aztán babakocsira váltottunk, ebédeltünk, etettünk és nekivágtunk a várnak. Mivel esett, sétajegynek semmi értelme nem lett volna, és nagyon nagyot csalódtam, hogy nem lehetett babakocsival bemenni a kiállításokra. Hordozóval ott már nem próbálkoztunk, úgyhogy még sétálgattunk egy kicsit és visszamentünk a szállásra.

A délutáni alvás után pedig kicsit félve elindultunk a sasvári étterembe, hisz Tádé elég sok mindent látott már aznap, de úgy voltunk vele, ha baj lesz, hát el lehet onnan hozni a kaját, nem? De. De nem volt baj, nagyon cukin tűrte, hogy megvacsorázzunk, neki is vittem kis csemegét, etetőszék is volt, a kaja is jó volt, és aznap éjjel szinte végig is aludta az éjszakát.

Szóval mondhatnám, hogy a tanulság az, hogy ehhez kicsi volt még a gyerek, vagy hogy kár hogy rossz idő volt, de igazából nagyon jól éreztük magunkat, és úgy gondolom, amit lehetett, az esős-havas időben kihoztunk ebből a 3 napból. Kellett hozzá rugalmasság, és egyre csökkenő elvárások, de ez nem baj. Kiléptünk a mindennapokból, és teljesen megérte a szervezést, a nagyobb koncentrálást. Minden babás szülőt arra biztatok, menjenek világot látni, töltődjenek fel kicsit, tök jó lesz!

Két éve kezdtem ezt a blogot, amikor betöltöttem a 30-at. Na jó, kicsit több mint két éve. Akkor még fél éve sem voltunk együtt, ma már másfél éve házasok vagyunk - pár nap, és 3 éve lesz, hogy ismerjük egymást. Akkor még Óbudán éltünk egy albérletben, ma már van saját lakásunk a dél-budai vinzáskörzetben. Akkor még nem tudtuk, akarunk-e gyereket, ma már van egy, és még - ha újra át tudom aludni az éjszakáka, egész biztos - szeretnénk két tesót is neki. 

Itthon vagyok a 8 hónapos kisfiunkkal, már megvannak a rutinok, egyre jobbak a napok. Ha már voltál kismama, akkor pontosan emlékszel rá, ha még nem, akkor majd megtudod, hogy lesz egy pont, amikor ugyan nagyon imádsz otthon lenni a gyerekkel, egyre több sikered van a mindennapok megszervezésében, egyre interaktívabb a baba és ez egyre bolgogabbá tesz, és ugyan egyáltalán nem vágysz vissza dolgozni, hiszen nagyon kényelmes mackónadrágban, kényelmes melltartóban otthon lenni és délután aludni egy nagyot a gyerekkel, de azért szívesen csinálnál már valami mást is, a 3 óránkénti etetés és 2 óránkénti alatatás eredményeképp létrejött szelvényes és majdnem mindig ugyanolyan napjaidban. A szövegíró blogot fog írni.

Egyrészt szeretném megírni, milyen nehézségekkel kellett megküzdeni az elmúlt időszakban és hogy milyen örömöket éltem és élek meg. Nem tanácsként, csak hogy nem vagy egyedül. Írok még az esküvőszervezésről, mert ha jól láttam, azt be se fejeztem, írtok a lakásvásárlásról, írok arról, milyen teljesen új gyökereket ereszteni, hogy milyen volt terhesnek lenni, milyen emlék a szülés, milyen érzés, ha elmegy a tejed, hogy mi mindentől lehet kétségbeesni és mi mindennek kell nagyon örülni, hogy mikor kell segítséget kérni, de arról is, hogy miket főzök, miket nézek, miket olvasok és hogy milyen új hobbikat szült az új élethelyzet.

Szóval üdv a hamrincmúltam blogon, Judit vagyok, anyuka, feleség, háziasszony, aki nem csak a pinterest boardra való mindennapokról fog írni.