Most egy időre befejezem majd ezt a szálat, de ahogy az elmúlt napokban felidéztem a kezdeteket, ez a fejezet nekem még nagyon kikívánkozik. Azért tartom fontosnak megosztani, amiért mindenki más. A szülésnek szép emléknek kellene lennie, ami nem a kórházról szól, hanem arról, hogy bővül a család. Írtam már ezt, és fogom is még: van, akinek könnyebben megy csak a fontos dolgok megtartása, van, akinek nehezebben. Én a második vagyok. Remélem, idővel nem ezek fognak az eszembe jutni, hanem az, hogy milyen volt Tamás arca, amikor meglátta, milyen különleges volt először kettesben lenni a fiammal, és milyen nagyon-nagyon jó, hogy van és olyan, amilyen. Olvassátok!

#szüléstörténet

3 hete kerültem be a kórházba. A fogadott orvosom már novemberben mondta, hogy ő valószínűleg amikor szülök, épp szabadságon lesz, ha gondolom, válasszak mást. De nekem fontos volt a terhesgondozás és hogy nála legyek, így mondtam, hogy jó lesz így. Ahogy elérkezett a szabadságolásának az ideje, átadott egy másik orvosnak, de még előtte két hónappal ajánlott egy szülésznőt is, hogy biztos, ami biztos, legyen egy állandó pont a szülés körül. felhívtuk a szülésznőt, bementünk hozzá a kórházba, meghallgattuk, milyen opciók vannak és milyen környezetet tudnak biztosítani, aromaterápiától a homeopátiáig, kádas szülés az ikea szobában, ilyesmik. nem volt 100%-os a kémia, de mivel a doktorom ajánlotta, így úgy voltam vele, hogy biztos jó és megbízható lesz.

Aztán a 37. héten elkezdődött az nst-re járkálás hetente. Már az első alkalommal közölték velem, hogy ébresztgessem a babát, és ezt innentől kezdve többet hallottam, mint bármi mást. Nyomogattam a hasam, ettem csokit, ittam vizet. Általában elküldtek még egy sétára is, hogy majd a 2. alkalommal jobb lesz, de legalább értékelhető. Ahogy a 39. hét elkezdődött, már naponta kérte a helyettes doktor, hogy menjek be a vizsgálatra, az egész délelőttöket ott töltöttem, hogy értékelhető eredményt produkáljunk. Egyszer elküldtek ultrahangra is, megállapították, hogy nagy a baba, de minden ok. Amikor már 20 perc alatt megittam egy másfél literes vizet, ettem egy fél csomag szőlőcukrot, folyamatosan nyomogattam a hasam, és a baba nem mozgott, és kiküldtek az esőbe sétálni, és én sírva sétáltam és nem vizsgált meg senki, csak mondták, hogy ébresztgessem a babát, akkor már nagyon féltem és ideges voltam, a szülésznővel összefutottam, ő azt mondta, hogy jó ez így, nagy a baba, majd kijön, addig meg ha azt kérték, hát járjak naponta, de látszott az arcán, hogy nem látja sok értelmét. 

Szombaton is bementünk, akkor már mindig az autóban volt a kórházi csomagom. Hétvégen a szülészeten csinálták az nst-t, szintén értékelhetetlen eredményt hozott, az orvos bepánikoltatott, hogy ez nem jó, ez nem oké, ki az orvosom, elmondtam, mondta, hogy ő innen már nem enged haza, felhívja az orvosom, megvizsgál és befekszem az osztályra. A baba nem mozgott, csak csuklott néha, de a méhszájam még teljesen zárt volt. Bent tartottak, kaptam egy szobát, egy Ági nővért, aki nagyon segítőkész volt velem. Innentől kezdve a nap jó részét nst-n töltöttem, az ápolók és szülésznők szerint rendben van az nst eredménye, az orvosok szerint ez értékelhetetlen, én voltam az nst-s kismama, állandóan a vajúdóban, kaptam oxitocint is még szombaton, de annak se volt semmi eredménye. Se az orvosom, vagyis a helyettese, se a szülésznőm nem jött be. Orvos legközelebb másnap jött, azzal, hogy ez értékelhetetlen eredmény, dehát a retardált babáknál nem is lehet akkora aktivitásra számítani, mint a nagy babáknál, megkérdeztem, hogy mégis mi számít nagy babának, mert az enyémet szerdán 4200 grammra tippelték, hát akkor elnézést, összekevertem a doktonő másik betegével, akkor csináljunk még egy nst-t, aztán utána ezt az orvost se láttam. 

Hétfőn, 19-én már nagyon szétvetett az ideg, mert ugyanúgy nem mozgott a baba, és ugyanúgy azt érzetem, én tehetek róla, és hogy oké, hétvége van, de mi lenne, ha végre nemcsak az ijesztgetésig jutnánk, hanem, ha tényleg nem oké a helyzet, akkor történne valami. Szóval hétfőn már 6-ra odahívtak nst-re, jól bereggeliztem előtte, vittem a kis palackomat, és megint semmi. Aztán jött az ügyeletes orvos, egy sokadik, és megint elmondta, hogy ez nem eredmény, szeretne megvizsgálni. Megvizsgált, aztán egész délelőtt nst-n voltam, megint kaptam a tömérdek oxitocint, elindultak a fájások, de semmi komolyabb, csak az derült ki, hogy a baba már nem érzi jól magát odabent, úgyhogy szeretnének megcsászározni. 

Szóljak a férjemnek, a doktornő 1-től dolgozik, majd ha jön, megműt, addig kapok antibiotikumot, bemutatnak az aneszteziológusnak, meg ilyenek. Megérkezett 1 körül a szülésznőm is, akitől ekkor sem kaptam különösebb támogatást, kérdéseimre válaszolt ugyan, de a nyugalma nem ragadt át rám. Megérkezett a férjem is és az orvos is, aki nem tudom, kit akart meggyőzni róla, hogy előtte nagy közös beszélgetéseket folytattunk, hogy a természetes szülésben _állapodtunk meg_, mert korábban még csak meg sem vizsgált. Bár kedves volt, és tudom, hogy csak a helyettes orvos. Nézegették a hasam, hogy milyen pici, ki van zárva, hogy 4 kiló felett legyen a baba. Ezen mindenki jót nevetett.

És 14.19-kor kiemelték a babámat, az anesztes orvos és az asszisztense tartották bennem az erőt, rengeteget segítettek és támogattak, elmondták, mi zajlik, mit fogok érezni, nem sajnálták a fájdalomcsillapítót sem, komolyan vették, hogy azt hittem elájulok, a fájdalmamat is. Ők mondták, hogy ez a csobbanás most a magzatvíz volt és itt is a baba, jó nagy! És az volt az első kérdésem, hogy van-e haja, és volt. És akkor kivitték a férjemnek, meg rendbe tették, és amíg engem is rendbe tettek, még behozták nekem, és a szülészek furcsállták, hogy nem kapok utána, de az anesztezesek nem, mert mondták, hogy lórúgásnyi fájdalomcsillapítót adtak, és akkor ott feküdtem és sírtam és örültem, és bíztam benne, hogy Tamás vigyáz rá és segítenek neki vigyázni rá. Aztán másfél órára megkaptuk a babát, a szülésznő segített, de fura volt akkor is. Aztán Tamásnak el kellett mennie, a babát el kellett vinni, és kezdődött az éjszaka. És nagyon hálás vagyok az éjszakás nővérnek, mert abban a kiszolgáltatott helyzetben óriási segítség volt.

Aztán másnap folytatódott az összezavarások kora. Ahogy fel tudtam kelni, mentem, hogy lássam és elhozhassam és velem lehessen. Innentől kezdve nem volt két ápoló és két csecsemős, aki ugyanazt mondta volna. Voltak kifejezetten gonosz csecsemősök, akiknél hallottam, hogy megjegyzést tettek más anyukákra, hogy már megint lepasszolták a babájukat, nekem is csúnyán tettek, amikor a zuhanyzás idejére betoltam hozzájuk a babám. Utána azért, mert nem tudtam elkezdeni szoptatni. Hogy ide tápszer kell. Azt nem mondták, hogy császár után első gyereknél ráadásul 4-5 nap, amíg beindul a dolog, csak hogy próbálkozzak, és ha már annyira sír a baba, hogy tényleg nem tudok vele mit kezdeni, akkor adnak neki tápszert. Amikor sírva kijöttem tőlük, akkor úgy ment el mellettem a szülésznőm, mintha a hármas metrón lennénk, egy védőnő nyugtatott meg, vagyis próbált, hogy nem vagyok rossz anya és a szoptatás fejben dől el. Gyűlölöm ezt a mondatot. Később, amikor már lenyugodtam, megkérdezte a szülésznő, h ok-e minden, majd később bejön hozzám, hát másnap jött be.

Csütörtökön engedtek minket haza és estére már tudtam etetni a babámat, de addigra már nagyon kivoltam a kórháztól, és nem a kaja meg a kényelmetlen ágy volt az oka, hanem az anyátlanság, bizonytalanság, kiszolgáltatottság, hogy mindenről azt hittem, rosszul csinálom és nem lesz jobb sosem, hogy megjegyzéseket tettek, hogy nem lendített senki semmit rajtam. 

De másokkal is ilyenek voltak, meg még ilyenebbek. Tudom, hogy nem itt kezdődik a baj, és hogy nincs annál fontosabb, mint hogy van egy egészséges, szép és jól fejlődő gyerekem, de olyan végtelenül szomorú, hogy az utolsó két hét ekkora bizonytalanságban telt. Biztos lehetett volna másképp felkészülni, más orvost vagy szülésznőt választani, más kórházba menni.

Aztána persze egy hetet 39 fokos lázzal voltam, ami szintén nem segített benne, hogy olyan nagyonjó anyukának érezzem magam, cserébe viszont feleségnek is jó türelmetlen és házsártos vagyok. Nem tudom, hogy kell nem giccsesen megfogalmazni, hogy viszont annyira imádok ránézni meg az ölemben tartani, hogy az erőt ad.

---------

Ezt akkor írtam, július 8-án, amikor 3 hetes élmény volt a szülés. Utólag úgy tűnik, lehet, kicsit felkészületlen voltam. És az utána következő hetek és hónapok azt mutatták, sokkal nagyobb trauma volt ez az egész, mint akkor hittem. A szülésznő távolságtartása, személytelensége túl mély nyomot hagyott bennem. Az is, hogy napokig nem éreztem sem magam, sem a gyerekem biztonságban. A bizonytalanság hihetetlen kemény érzés ám ebben a teljesen ismeretlen, új élethelyzetben. Akkor azt sem éreztem, mennyire rossz, hogy a szülés utáni napokban nem lehetünk együtt hármasban egyszer sem, hogy nincs egy civilizált hely, ahol kicsit elkezdhetnénk családnak lenni. A csecsemősök megjegyzései belémégtek („nem ad anyád enni” – nevetve mondta az egyik, míg én a könnyeim nyeltem; „maga szerint oda fog esni a gyerek orra?” – mondta a másik, amikor próbálgattam a szoptatást). Kioktató, arrogáns, beszólós, rosszindulatú csecsemősök. Hihetetlen, nem? De a „drágám”-ozás az ment. Az is hihetetlen, hogy egy papíron és szigorban ennyire igény szerinte szoptatást segítő, a tápszerességet pedig a végsőkig megvető és elítélő intézményben nincs egy fotel a szobában, ahol mondjuk egy friss császármetszés után meg lehet próbálni rendesen leülni és magamhoz ölelve a babát megpróbálni szoptatni, miközben vadidegen nők nézik és adnak egyébként tanácsokat, fogdossák a testem.

A fiam besárgult. A kórházból ugyan hazaengedtek minket, de utána jött még pár nagyon kemény hét. Rengeteget aludt, nem tudott enni, de én ezt nem tudtam, nem éreztem, csak azt hittem, nem jó a babamérleg. A gyerekorvos közölte, hogy ez a sárgaság ez nagyon nem jó, fogy a baba, ÉBRESZTGESSEM, ha belealudna az evésbe, és ha egy nap 18-szor kell megkínálni, akkor annyiszor.

De ez egy másik bejegyzés lesz, a tápszer elkezdése és a tápszeresség elfogadása. A nem vagyok szaranya tudomásulvétele azonban ott kezdődött, hogy megpróbáljam ne magam hibáztatni azért, hogy rosszul szültem. Nem én tehetek róla, hogy a tárgyi feltételek olyanok voltak, amilyenek, hogy a személyzet, pár nagyon szuper kivételtől eltekintve emberségből elég rosszra vizsgázott. Nem kéne haragudni senkire. Nem könnyű.

Mert valamit elvettek tőlem, helyette pedig adtak mást, egy nagy gombócot, ami miatt utálok még a Szent Imre közelébe is menni, ami miatt nagyon fogok tartani a következő szüléstől, amihez még hozzáadva az ez utáni hetek történéseit, traumatikus élmény volt. Pedig ennek nagyon nem így kellett volna lennie.