Ez itt egy vendégposzt. Megkértem anyukámat, írjon nekem valamit ide, erről az egészről, valamiről, bármiről, ami az elmúlt egy évben történt. Olvassátok szeretettel.

----

57 éves voltam, amikor megszületett az unokám. Nem jött korán, mégsem éreztem soha, hogy de jó lenne, ha már lenne unokám, soha nem irigyeltem azokat a korombelieket, akiknek már van. Mindig azt gondoltam, hogy nem nekem születik unokám, hanem a lányomnak gyereke, és csak akkor szülessen, ha a szüleihez jó helyre kerül, ők nevelik, nekik kell a hátteret biztosítani, megszakadna a szívem, ha nem tudhatnám őt biztonságban, én úgyis csak egy kicsit messze lakó nagymama leszek, aki ugyan nagyon fogja szeretni, ez biztos, de bele se gondolok, hogy milyen ritkán fogunk találkozni, mennyi mindenről le fogok maradni. 

Örültem, amikor kiderült, babát várunk. A terhesség alatt végig izgultam, örültem, reménykedtem, szorongtam, aztán elölről változó sorrendben. De igazából mindig a lányom babavárását éreztem, követtem, nem tudtam elképzelni az unokám készülődését. Minden nagyszülő ismerősöm boldogan osztozott az örömömben, és mondta, hogy majd meglátom, ez valami teljesen más lesz. Hittem is meg nem is. Inkább nem, nekem már van két gyerekem, akiket jobban szeretni nem lehet, mint ahogy én szeretem őket.

Amikor Tádé megérkezett, az apukája rögtön küldött róla képet. És akkor megláttam, és megértettem, és beálltam a sorba, mert igen, egyszerűen tökéletes, igen, tényleg gyönyörű, igen, már most látszik rajta, hogy értelmes, igen, tényleg nem is olyan, mintha néhány perce jött volna a világra, legalább néhány naposnak tűnik, és ahogy a kis kezét tartja, az is sokkal kifejezőbb, mint ahogy más kisbaba tartja a kezét, és tulajdonképpen mosolyog, jó, tudom, hogy nem, de azért ha megnézi bárki a képet, láthatja, hogy de.

Hétfőn délután született, csütörtök délelőtt együtt vittük haza, és két hétig együtt voltunk. Boldog, örömteli, rácsodálkozós, itt-ott problémás két hét volt, nagyon jó rá visszaemlékezni. Előtte néztem videókat az újszülöttek gondozásáról, mert ez nem olyan, mint a biciklizés, ezt nagyon el lehet felejteni. Ráadásul a mostani eszközök jó részének elődje sem volt 30 éve. A szemlélet is megváltozott. Fogtam, gondoztam, ápoltam, gyönyörködtem benne, szerettem őt, fáradtságnak nyomát sem éreztem, segítettem anyukájának, ahogy tudtam. Tán a legszebb születésnapom volt akkor.

Eltelt a két hét, apukája maradt otthon tovább segíteni, én mentem haza, ezt így terveztük, így készültünk.  Elbúcsúztunk, megölelgettem még egyszer, mentem a vonathoz. És ez volt az az érzés, amire senki sem készített fel: mintha egy részem ott maradt volna, a másik részem, amit viszek magammal, na az meg üres. Kelenföldig tudtam tartani magamat. A négyes metrón már nem érdekelt, ömlöttek a könnyeim. Néztem kifele hátul az alagútba, hogy ne lássák, sírok. Sírtam én a Keletitől hazáig is. Két hétig tartott, míg valamennyire újra megtaláltam a biztos pontokat magam körül, és nem ömlött a könnyem mindenen, de legfőképpen azon, hogy nem lehetek minden pillanatban az unokámmal, és meg tudtam magamat győzni arról, amit Tádé születése előtt őszintén gondoltam, hogy a gyereknek elsősorban szerető, nyugodt, biztonságot jelentő szülőkre van szüksége. Hosszú időbe telt megértenem, hogy bár nem tarthatom a karomban minden nap, csetelni, videotelefonálni igenis tudunk minden nap, és mehetek én oda gyakran, és jöhetnek ők is haza gyakran, és a képek, amiket naponta többször kapok, majdcsak segítenek lerövidíteni, beláthatóbbá tenni azt az elsőre iszonyatosan hosszúnak tűnő időt, amit az unokám nélkül kell eltöltenem.

Már nem tudom, hogy nem éreztem én soha, hogy de jó lenne, ha lenne egy unokám. Vagy hogy miért nem irigyeltem azokat, akiknek van.

--- 

A végére hadd tegyek ide egy képet is, így anyák és nagymamák napjának közeledtével, egy számomra nagyon kedves képet. 30 év. Boldog anyák napját előre is, anyu!

Mi a dél-budai agglomerációban élünk, ezért inkább erre szoktunk mászkálni. Meglepően messze van az észak-budai agglo és a Dunakanyar is, tegnap 3-4 órát biztos kocsikáztunk oda-vissza, de megérte. Viszonylag korán indultunk, hogy még frissen odaérjünk Tahitótfaluba. Sajnos Szentendrén kicsit dugós volt, mert ha szabadnap van, hova mennek a budaiaik, pestiek? Hát Szentendrére. Pedig vannak alternatívák, nem is kell nagyon messzire menni, erről fog most ez a poszt szólni.

Mi elég tömegkerülő család vagyunk, stresszes a parkolás, a közlekedés, a mások sétatempójához való alkalmazkodás pedig kifejezetten idegesítő. Ha akarok enni egy lángost vagy egy fagyit, nem a sorbanállással akarok időt tölteni, hanem inkább az evéssel és nézelődéssel. Ahhoz sincs kedvem, hogy már a vendéglátó helyek közt úgy kelljen válogatnom, hogy hol férünk el kint babakocsival? Nagyon szép Szentendre, de talán kicsit túlárazott és túlértékelt, főleg ahhoz képest, hogy mennyire tüneményes falvak veszik körül.

Kezdjük rögtön Leányfaluval. Ugyan itt most csak áthaladtunk, de láttam, sok helyen megközelíthető itt is a Duna partja, strand is van, ráadásul vannak nyitott medencék, láttunk fürdőző embereket, és milyen jó lehetett nekik! Az út menti büfékben, kajáldákban nem voltak hosszú sorok, de kihaltság sem volt. Hangulatos volt minden, szép, rendbetett kis település.

Utána ott van Tahitótfalu, a mi célállomásunk. Ez is nagyon rendben volt, a híres tahi epret ugyan még nem árulták minden második ház előtt, de eperbort igen. Van cuki kis kertészet, kisboltok, szép portájú házak. Mi az erdő szélére mentünk, mert barátnőmék ott vettek egy nagyon aranyos faházat egy még aranyosabb, romantikusan burjánzó telekkel. A tornácról rálátni a Dunára, elég Pazar a kilátás, volt házi szörp, légpuskás lövöldözés, szomszéd macskája, udvarban tisztába tevés. Szuper jó volt, még ha a gyerek álmossága miatt csak rövid időt töltöttünk itt, akkor is megérte, feltöltő volt leülni, és teljesen más klímában kint lenni a szabadban. Arról nem is beszélve, hogy a srácok maguk csináltak raklapból a tornácra ülősarkot, szuperjól nézett ki és jó volt rajta ülni. Külön örülök neki, hogy sikerült lenyúlni tőlük az utolsó üveg jalapenojukat és még csiliport is kaptunk tőlük.

És akkor itt jött a kérdés, hogy hova tovább? Hazamenni még nem akartunk, meg hát mégis ott a Dunakanyar, kár lett volna nem szétnézni kicsit. Esztergom kicsit messze van, Visegrád tömegéhez nem volt kedvünk, igazából csak egy nagyon finom, kívül ropogós, belül puha, felül szaftosra kent lángosra vágytam a Duna-parton, a barátnőmék Pilismarótot ajánlották, de ahogy haladtunk át a településeken, Dömösnél megálltunk. Már majdnem Dunabogdányon is, bár ott az út mentén nem láttam semmilyen helyet, ahova szívesen beültem volna, de Dömös! Ahol kanyarodik az út, a hajóállomásnál a Duna tényleges kanyargásában ott ettük meg a lángosunk, ittunk egy finom kávét és gyönyörködtünk a szembeni, Zebegény és Nagymaros közti kilátásban.

Sajnos a fiunk elég nyűgös volt, én sétálgattam volna még egy kicsit, ha nincs velünk a gyerek, talán átmentem volna szívesen a másik partra is, vagy Dunabogdányban is sétálgatok, esetleg a Dobogókő is szóba jöhetett volna, de tutira veszem, ott is tömeg volt. Lehet, hogy szívesen bementünk volna Szigetmonostorra is, nem tudom. Igazából bárhol, ha megállsz és nincs tömeg körülötted, szétnézel és jól érzed magad, feltöltődsz energiával, engem Visegrádnál mindig megcsap a történelem szele is, akármilyen hülyén hangzik ez, de így van.

Szóval Szentendrén túl is van bőven látnivaló és Duna-part, menjetek kicsit tovább, bőven megéri, még ha nem is a festők városa, nagyon szép és nagyon rendben tartott települések vannak, lehet hajókázni, parton ülni, pisztrángot vagy lángost enni és sok-sok fotót csinálni.

Tamás végre szabadságon van, úgyhogy 9 napig kihajtok belőle minden energiát, amit csak tudok. Az Ikeázáson már túl vagyunk, veszekedés nélkül, ma megyünk Tahitótfaluba látogatóba egy nagyon kedves barátnőmhöz, és tele vagyok tervekkel a hétre. Szeretnék egy itthoni nyaralást, teraszon grillezéssel, finom limonádéval, filmekkel és sorozatokkal, olvasással, tollasozással, sok játékkal, sétával, fotózással, jégkrémmel és napsütéssel, növényekkel és nevestéssel, sok finom kávéval és sok finom alvással. Szeretném, ha kicsit fel tudnánk fedezni a környéket, elmenni a környező teleülésekre sétálni, enni pár jót. Emellett tartani fogom a takarítós programom is, most nagyobb projektekbe is belevágva.

Tartsatok velem, hátha ti is ötletre és lendületre találtok, és ugyan most dörög az ég, de én mindjárt felcsapom a napszemüvegem, és belevágunk az egyik legjobb hétbe, ami a házasságunkba eddig történhetett, vagyis nagyon ajánlom neki, hogy az legyen.

És olyan napok is vannak, amikor minden nagyon jó, a gyerek egyszerűen tökéletes, nincs erre más szó, az idő is csodálatos, és ugyan egész nap éhes vagyok és ennék és semmi se esik jól, csak a kis puszikája, szóval vannak ezek a napok, amikor már 6 körül elkezdek szorongani kicsit, hogy mindjárt vége a napnak, ennek a csodálatos, tökéletes napnak, amit meg sem érdemeltem talán, hálátlanságomban csak nézem a kis manót, és tényleg mintha mindjárt el kéne válnunk, pedig csak az alvás jön, de ilyen szakítós szorongás, anyukakori szeparációs szorongás lehet ez, hogy sose legyen vége a napnak és ne menjünk inkább aludni, legyél velem éjjel, játsszunk inkább, vagy amit csak akarsz. 

Pocsék volt ez az éjszaka. Már el voltam kényeztetve, mert az utóbbi egy hétben, mióta rendeződtek a fogai és meggyógyult, maximum egyszer kelt éjjel, könnyű volt elaltatni, 6-kor keltünk. Ma hajnalban viszont egy órán át járt a lába, rúgott, mászott, mozgott, nekem meg fájt a fejem, jött a vihar, csak elfelejtett ideérni, annyira jött csak, hogy a frontérzékenységünket felborzolja. Nagyon mérges vagyok, de komolyan. Egy dolog tartja bennem a lelket, hogy ezután a hülye csütörtök után jön a péntek. Ráadásul ez a mai nem is olyan hülye csütörtök, mert látogatónk lesz: eljön papa egy kicsit, vagyis nekem apu, a gyereknek papa, hogy kicsit kettesben hagyjam őket, kipróbáljuk a vigyázást. Aztán holnap nemcsak egy hosszú hétvége kezdődik, de mama, anyu, a gyereknek mama jön, buliznak majd, szombaton tesóm is itt lesz, mi meg Tamással szerelhetünk szekrényt, rendelhetünk pizzát, talán még egy rövid randi is belefér. KI TUDJA. 

Aztán azon gondolkoztam, milyen észrevétlenül átalakult a napi rutin. Meg a lakás. Mennyire nem tűnik fel, hogy játékok és babakönyvek vannak mindenütt. Hogy a karám mennyire tönkre vágja a sok fáradtsággal berendezett nappalink. Hogy a kanapén 3 napja egy nagy sötétkék gumislepedő van, mert ki győzi állandóan mosni az ágyterítőket, még az, de vasalni. Hogy mikor lett a gyereknek egy zsáknyi játéka. Hogy amire eddig kényesen ügyeltem, az a rendezettség, az eltűnik, másfajta rendezettség uralkodik, a gyereknek alárendelve. A nappali ajtaján lóg egy hinta, kerülgetjük, levesszük, feltesszük, ez a világ legtermészetesebb dolga. 

De azért esténként muszáj, hogy ez megszűnjön, hogy felnőttek legyünk, ne csak szülők. Már megvan a táncrend: amíg az egyik altat, a másik gyorsan lezuhanyoz és összepakolja a játékokat, összecsukja a karámot és eldugjuk, kicsit, másfél órára nappalivá válik a nappalink, rend lesz. Kérdezte Tamás, hogy mi értelme ennek, másnap úgyis kezdődik elölről. Mi értelme lenne, az, hogy megadjuk magunknak, ami jár, amit meg tudunk oldani, másfél órányi felnőttséget. Rendezett környezetet a sorozatnézés mellé. Merthogy ez az esti program. Néha belefér még az olvasás is, néha kimarad a tévézés és csak olvasás, van, de abba annyira korán belealszunk, hogy az szégyen. Én újabban megint belealszom a sorozatokba is, legutóbb terhesen volt ez, meg azért korábban is, és szemrebbenés nélkül letagadom, elismétlem a legutóbb hallott mondatot, ami 10 perce volt, és mondom, hogy nézzük tovább. Hogy ennek mi értelme? Hogy nekem ne mondja meg senki, meddig maradhatok fent tévézni. 
De megmondja, nagyon is megmondja, mert 9-kor már csukódik le a szemem, és 6-kor alig nyílik, és tudom, ezzel én szerencsés vagyok. Most legalábbis. 

Régen akár 2-3 rész is ment, 10-kor képes voltam veszekedni Tamással, ha ő már álmos volt, hogy na hagyjuk már, nem vagyunk nyugdíjasok, beszélgessen még velem. Azt kellett volna inkább mondani, hogy most, még most van rá idő, nem vagyunk szülők. Úgyhogy ezek az esti beszélgetések délutáni beszélgetések lettek, a játékok között, a gyerek figyelmével övezve, aki egyik pillanatban ő, a másikban én, és nem is érdekel, már mióta nem, ha kijön szerdánként egy új rész, pedig volt idő, mikor tudtam, melyik nap melyik sorozat új része jön ki. 

És nagyon jól van ez így, nagyon jó, hogy családunk van, és hogy a mi családunknak is van már kis rutinja, táncrendje, szokásai. De azért néha jó lenne nem a nappal kelni, vagy akár még korábban.

Én imádtam nyári kismama és anyuka lenni, egy éve már annyira készülődtem, hogy csak na. Ha te is nyáron szülsz, már egész biztos lázban égsz, megy a fészekrakás, ha kész a gyerekszoba, napjában többször bemész megnézni, megsimogatni, az első ruhácskák is megvannak, amiket már legalább egyszer kimostál, kivasaltál, többször újrahajtogattál, miközben elérzékenyülten nézegeted a nagy hasad. Bocsánat, pocakod. Én legalábbis ezt tettem egy éve. Ha szerencséd van, és olyan lelkiismeretes a védőnőd mint nekem, akkor ad neked egy listát, de amúgy a neten is számtalan listát találhatsz arról, mi kell a kórházba, mi kell egy újszülött mellé. Megosztom veled az én listám is, hogy nekem, egy júniusi baba anyukájának mik kellettek a tavalyi jó meleg nyáron, mik nem kellettek, mi az, ami marketing és mi az, ami nélkül nem lehet meglenni.

1. Évszakfüggetlen cuccok

TISZTASÁGI CSOMAG

Kezdjük ezzel, mert én voltam olyan béna, hogy a kórházba nem is vittem a babának tisztasági csomagot. Mivel ruhácskát sem kértek, fel sem merült bennem, hogy pelust és popsikrémet is kell vinnem, hát jó hülye voltam, Tamásnak volt pár köre. De akkor nézzük:

• újszülött-pelenka: Érdemes jót venni, mire megszokod ezt az egész pelenkázást, mert még azzal is könnyű néha melléfogni, elsőnek egy csomag
• popsikenőcs: a legelején Bepanthent használtam, a legelején minden elsőgyerekes anyuka a legdrágább dolgot használja. Aztán gyógyszertárit, de annak haleledel szaga volt, amitől rosszul voltam, aztán kipróbáltam egy csomót, most Sudocream van itthon meg gyógyszertári, fogzás idején ezek felváltva a legjobbak. Meg a Bepanthen. De az a legdrágább sajnos.
• fürdető: Hát én a gyógyszertárival utáltam fürdetni, olyan volt, mintha margarinnal kenegetném. Sógornőméktől kaptunk most ajándékba egy nagy Bioderma fürdetőt, szuper az adagolója, szuper az illata, állaga, a gyerek bőre is bírja. Azt tanácsolom, semmiből ne spájzolj be, úgyis menet közben derül ki, hogy mi válik be, hogy Liberós vagy Pemperses vagy DM-es leszel, a kozmetikumokra is igaz ez.

• fültisztító pálcika: a köldökcsonk tisztításához kelleni fog.
• alkohol: ez is a fenti dologhoz kell
• babaolaj: ebből nagyon jó a gyógyszertári, fürdetés előtt bepácolod vele a kisbabád hajlatait, aztán mehet a többi!
• babahintőpor: ez azért fog kelleni, mert a gyereked izzadni fog a melegben, és nem akarod, hogy kisebesedjen a kis fókahájas teste, úgyhogy szintén a hajlatokat púderezgesd.
• nedves törlőkendő, legalább 3 csomag
• kiskád + állvány: mi állvány nélkül toltuk, elég gyilkos volt a derekamnak, a következő gyerekhez szerzek egy állványt, az tuti.

Azt hiszem, ennyi. Érdemes még egy baba-körömvágó ollót beszerezni, mert a gyermek óráisi körmökkel jön a világra, és ugyan a legelején még ezt nem szabad vágni, de aztán igen. Sokak használnak ilyen orrszívót is, én ezt az elmúlt 10 hónapban egyszer sem használtam, orrcseppel és zsepivel mindig elég volt a tisztítás.

BABATEXTILEK

• Vegyél sok, mondjuk 15-20 textilpelust, mert a babád sokat fog büfizni, bukni, és bárhova teszed, le, úgyis megy alá egy pelus is. Lehet kapni vastagabb flanelpelusokat is, én azt is imádom, pelenkázóra, gyerek alá, mérlegre, takarni egyaránt jó.
• Ágynemű: Erről sok helyen azt fogod olvasni, hogy nem kell, de azért szerintem jó a kis kuckó a babának, nem fog belefulladni a paplanjába, ne ijedj meg. És az ágyrácsvédő is jó, abba se fog belefulladni.
• PÓLYA: Ez egy óriási muszáj-dolog, mi az első hetekben rengeteget használtuk őket, könnyebb volt megfogni, altatni, vinni benne. Ami másoknak a hordozó, az nekem a pólya. Pólyapower!
• kifogó: igen, ez a kapucnis törülköző, ebből 2-3 legyen otthon.
• hencsergő: amit bárhova leteríthetsz és a gyerek tud rjata hencseregni vagy csak feküdni mint egy kis kifli. Nekem olyan szerencsém van, hogy anyu varr.

• plüsshenger kisállat: Na ezt egy listán se fogod megtalálni, de elmondom, mire jó. Kitámasztani a laposfejű gyereked kisfejét, hogy ne legyen még laposabb. Az újszülöttek ugyanis laposra alusszák a kis koponyájukat, ami ugyan utána rendeződni fog, de azért jobb időben kapcsolni. A védőnő és orvos azt fogja mondani, váltogassuk, hogy melyik oldalt alszik. Elismerésem minden szülőnek, akinek ez sikerül, nekünk nem ment. Mi egy h&m-es plüssállattal, hengeralakú! támasztottuk ki éjjelre a gyereket, ebbe nem tud belegabalyodni sem. Hátha hasznát veszed te is.

Itt van pólya is, penger is, rácsvédő is, nyári újszülött is, kitámasztásmentesen. :)

Más nem kell szerintem, szúnyogháló az ablakra.

NYÁRI cuccok, kisruhák

• kisruha, amiben hazahozod, nálunk a 4200 grammos gyerekre épp jó volt az 56-os kisruha 1-2 hétig. Nem szabad a legkisebből betárazni, mert hálistennek nagyon gyorsan nőnek ezek a kis gombócok.
• 56-os ruhák: 2-3 rövidujjú body, 2-3 pizsama és ennyi, jó, ha már hazajöttök a kórházból, mama úgyis elmegy ruhákat venni a h&m-be vagy a pepcoba, majd meglátjátok, mennyi kell
• 62-es ruhák: 6 rövidujjú, 4 hosszúujjú body, 2-3 kisnadrág, 3 pizsama, jól jöhet egy hálózsák, ha találsz ekkora méretet, 2 kardigán, kis rövidujjú rövidszárú kezeslábasból 2-3
• 2-3 pár kiszokni és egy nyári kissapka

Szerintem ennyi ruha bőven elég. Sajnálni fogod eltenni a hordatlan cuccokat, inkább menj el néha sétálni egyedül, és vedd meg, ami kell. Takaróból sosem elég, de azokat úgyis kaptok ajándékba.

Nagyon jó készülődést és vasalást kívánok, éljen a babavárás!

Elindult a #juditvarr projekt saját instagram fiókja:

https://www.instagram.com/juditvarr/

Jó szórakozást!

Álmomban migrénem volt, sejthetitek, mennyire vagyok kipihent, ráadásul érzem, jön az igazi migrén is. Szomorú. A múlt heti hosszú hét után megváltásként várom a hétvégét, lemerülve, kifáradva. De nem akarom, hogy úgy tűnjön, ez egy végeláthatatlan, időnként felbukkanó panaszáradat. Úgy képzeljétek inkább el, hogy ahogy a gyerek elalszik vagy eljátszik magában, tehát csak figyelnem kell és nem beleavatkozni a létezésébe, hihetetlen, ólomsúlyú fáradtság telepszik rám, de ahogy újra igényli az interakciót, le tudom magamról rázni és haladok tovább, csak az a kipihenetlenség (most már van ilyen szó) gördül velem tovább.

Itt ülök és nézem, hogy eljátszik magában. Felfedez, összetapicskolja az erkélyajtót, bújócskázik 1-1 megtalált ruhával, szöszmötöl, felkapaszkodik mindenre, tologatja a kisasztalt, etetőszéket, ha meglátja a kezemben a hifi távirányítóját, áll elé, és várja, hogy jöjjön a zene, táncol rá, tapsikol, kakaóscsigát majszol, huncutkodik, viszi a dolgokat magával, visszafordul, ügyeket intéz. Rájön szépen a dolgok működésére, egyre erősebb az akarata, ki is tudja fejezni azt. Például, hogy utál a karámban lenni, és bármivel jobban eljátszik, mint a játékaival. Pedig jó játékai vannak! Már nem eszi a könyveket, hanem lapozza, nem ki akarja venni a kezemből, ha mesélünk, hanem figyeli és mászik egyre közelebb hozzá. Látni lehet, hogy lassan magától is feláll. Sokat nevet, jókat alszik, pirospozsgás, ha több haja lenne, vinném modellkedni is. Hiszen ő a leggyönyörűbb, nekünk legalábbis. Nincs sok gond vele, de hogy bírnék egy 2. és 3. gyereket? Vagy ahogy egy volt főnököm mondta, Juditkám, teher alatt nő a pálma. Sokáig azt se hittem, hogy éjjel ennyiszer fel lehet kelni.

Szeretem elnézni, ahogy játszik, mégis mindig ott van bennem, hogy ennél többet kéne érte tennem. Oda kéne mindig kucorodnom hozzá, és megmondani és megmutatni mindenről, hogy micsoda. De nem teszem. Csak figyelek. Sokszor nem tudok megszólalni sem. Aztán hirtelen mindent el akarok neki mondani, vagy rá kell szólni, hogy azt ne csinálja, veszélyes. Kicsit néma kotlós maradtam. Amikor jön a videotelefonálás, akkor azért beszélgetünk sokat, meg mesélek, éneklek én neki, de mindig ott van bennem, hogy többet kéne. De közben meg látom, hogy nem unatkozik, nem ideges, kiegyensúlyozott és kedves gyerek. Avatkozzak én ebbe bele jobban? Tényleg olyan fontos, hogy pár héttel vagy hónappal hamarabb kezdjen el mondjuk beszélni vagy integetni? Miről maradunk le? Semmiről. De ezt se úgy képzeljétek el, hogy ez „a gyerek csak nő, mint a dudva”, sokat játszunk mi vele, de biztos lehetne napi 24 órát még jobban vele lenni, mert olyan gyorsan nő, olyan gyorsan fejlődik, mindjárt egyéves. Tavaly ilyenkor már nagyon vártam, el se tudtam képzelni, milyen lesz a szülés és az újszülött, csak azt, hogy milyen lesz majd, ha ekkora lesz. És tudjátok, irtó gyorsan eltelt az újszülött-korszak. Már alig emlékszem rá, és ha meglátok egy kismamát vagy egészen kisbabát, hihetetlen irigy vagyok. Mert az enyémnek már 7 foga van, az nem kisbaba, hanem egy kis emberke, tesz-vesz, dolga van, elvan nélkülem is. És már tanult tőlem dolgokat, pl. minden tüsszentés után mosolyog, mert amikor picibaba volt, nagyon megijedt mindig a tüsszentésemtől, nem is csoda, elég vikinges, úgyhogy mindig mosolyogtam utána és mondtam, hogy nincs semmi baj. Mi másért vigyorogna hapci után, ha nem azért, mert az anyjától ezt látta? Ugye? Ez a mi kis dolgunk, ugye? És ennél már csak több lesz. Giccses vagy sem, de itt ülök hullafáradtan, nagyon meghatottan, hogy milyen nagyfiam van már, és hogy mennyire szeretnék még még még még még ilyen okos, ügyes, szeretnivaló gombócbabákat.

A fene tudja, honnan kívántam meg a kakaóscsigát, de ez a hétfő úgy kezdődött, hogy márpedig nekem kakaóscsigát kell sütnöm. Így lettek meg a kis minicsigák, teljes kiőrlésű lisztből, kókuszzsírral, kevés cukorral. Mivel finom lett, így langyosan határozottan, így ahelyett, hogy nekiállnék a tepsit megdézsmálni, megosztom inkább veletek a receptet.

Hozzávalók:

> 15 dkg teljes kiőrlésű liszt

> 5 dkg zabpehelyliszt

> 5 dkg fehérliszt

> 125 ml tej

> fél kocka élesztő

> 3,5 dkg kókuszzsír

> 2 ek. cukor

> 1 tojás

> 5 dkg keserű kakaópor

> 5 dkg kókuszzsír

> 5 dkg cukor

Felfuttatjuk a tejben az élesztőt. Amíg ez történik, kimérjük a hozzávalókat (az 5-5-5 dekásak kivételével), és összeállítjuk a tésztát, mehet bele a felfuttatott élesztő is. A tésztát bedagasztjuk, amíg kel, elkészítjük a kakaós kencét rá: felolvasztjuk a kókuszzsírt, bele a kakaó, cukor, és kis csokikrémet készítünk belőle. A tésztát nagyon vékonyra nyújtjuk, mert úgyis fog még kelni, és megkenjük ezzel a kakaós kennivalóval. Feltekerjük csigának, felvagdossuk másfél centis csigákra, 180 fokra előmelegített sütőben szép színűre sütjük. Nekem kb 25 perc alatt sült meg. Utána próbáljuk nem megenni az összeset.

Ötödikes lehettem talán, amikor anyukámnak nagyon megtetszett az egyik tanítványának a tolltartója, hogy egy olyan biztos jó lenne nekem is, menjek be, nézzem meg és majd akkor veszünk nekem is. Mondanom sem kell, nagyon tetszett, cipzáras, sárga, vagány matricás (tinik voltak rajta a 90-es évekből, naná, hogy vagány volt), Herlitz tolltartó volt. Hú anyu, persze, én is szeretnék ilyet! Oké, a kislány szülei felajánlották, hogy ne kelljen vadásznunk, hoznak ők egyet onnan, ahonnan ez volt. És én onnantól minden nap vártam és vártam és vártam, de akkor még nem ez a most azonnal mindent világ volt, sokkal szebb dolog volt várni. Emlékeim szerint egy örökkévalóságot kellett várnom a tolltartóra, de megérte, egyébként még megvan azóta is, a gyerekkori radírozhatós zsírkrétáimat tartom bennük. Amiket valószínűleg sose fogok soha többé használni, de emlék, emlékeket meg nem dobnak ki a lányok.

Ha valamit nagyon várok, akkor mindig ez a tolltartó jut eszembe, ez az édes, gyermeki várakozás, a minden nap megérkezhet és utána olyan jó lesz nekem érzés.

Ma megérkezett a nyereményem a Gombolda webáruháztól, reggel óta vártam, néztem ki az ablakon, hogy vajon itt-e a futár. Ilyenkor mindig kicsit megint kislány vagyok és már csak ezért is szeretek így kapni, várni valamit, de hogy milyen csodás dolgok érkeztek, arról legyen itt pár kép. Ti még nem látjátok a macikat és kaktuszokat, a rákot és fókát bennük, de én már igen.

Köszönöm a nyereményt és azt is, hogy megint eszembe jutott a sárga tolltartó. <3