Újra közeledik egy hétfő, amit nagyon hosszúnak tűnő idő után újra kettesben fogunk tölteni. Tulajdonképpen várom, mert az utóbbi 2 hétben sosem voltunk kettesben, mindig volt még társaságunk. Mamák, papák, nagynéni, de legtöbbet apuka. Szuper időszak volt ez, sok segítséggel és hát nem utolsó sorban én is tudtam kihez szólni.

Hogy hétfőtől mi lesz, félek kicsit, majdnem akkora szorongós-pánikos hangulat kezdett rámtelepedni, mint mikor először jött el egy munkanap, amit egyedül kellett a gyerekkel végigvinni. Valamit ki kell erre találni, mert ez félelmetes és elkeserítő, ennél már jobb voltam. És két hét amúgy sem a világ. Biztos nem felejtettem el sem azt, milyen a gyerekemet egyedül ellátni, sem azt, milyen egyedül lenni.

De azért félek.

Ráadásul hihetetlen nosztalgiahullám tört rám a korai nyár érkeztével: venném fel a nyári kismamacuccokat, mennék ctg-re, mennék kórházba, sétálgatnék a nagy hasammal, és hagynám, hogy dicsérgessenek, kérdezgessenek, és valahogy úgy hiszem, már menne minden, ha most lenne, akkor nem hagynám magam, nem lennék teljes mértékben mások kezében, azt nem szabad, ezt megtanultam, senkiben nem szabad ennyire megbízni, ők is csak emberek, nekik is van hangulatuk meg egy csomó más is, persze attól még nem kéne 2,5 napig váratni egy császárra, mert akkor kezdődik a műszak, meg nem kéne undokoskodni a csecsemősnek, meg lehetnének kényelmesebb ágyak. Most sokkal jobb lennék, sokkal erősebb, ha újrakezdeném, ügyesebben menne.

Azonban most még van egy vasárnap, meg utána még lesz jó sok hét, hónap, amit kettesben viszünk végig, majd én is fogócskázok vele, mint mama, csinálok neki én is túrókrémet, hátha végre eljutunk a babamamajógára is, jó lesz, jó lesz, meg tudjuk csinálni, nem is akármilyenre.2 hét nagy idő

Az utóbbi napokban csend volt. Mert kifáradtam. Az itthoni nyaralás igazából arról szólt, hogy minél többet kihozzunk a napokból, felélve ezzel az összes eltartalékolt energiát. Nagyon jó volt, hogy Tamás is itthon volt, de meglepő módon nagyon nehezen vettem a napi rutin megváltozását. Én nagyon szeretem a férjem, de reggeltől estig beszél, mesél, mutat, bevon, és néha sokkal jobb várni rá egész nap, mint ennyire elfáradni. Mondhatnátok erre, hogy hihetetlen, hogy nekem semmi sem jó, és nem akarok hálátlannak sem tűnni, de most két emberre kell 0-24 figyelni, mondjuk (szerencsére) csak az egyik tud beszélni, cserébe a szemetet is le tudja vinni. De nem viszi, mert amikor nem engem szórakoztat, akkor feltöltődik, és eszébe se jut segíteni, persze, ha kérem, segít, de valahogy azt hiszi, gyerekként lehet itthon. Lehetne is, mondom én, hogy nem volt teljesen hülyeség a cselédtartás, vagy lehetnék én is itthon gyerekként.

Szóval most kicsit van ez a szaranyaság, hogy persze nagyon fontos, hogy a gyerek megtanuljon egyedül enni, szépen megkínálni falatokkal, kivárni, amíg megeszik mindent, ez háromnegyed óra és sok kosz, és én ehelyett inkább összeturmixoltam és kanalaztam, ezek most ilyen napok, közben meg utálom, hogy ennyire lemerültem, mert hisz mi aranyosabb annál, ha egy 10 hónapos a hajába keni  a nyálas pogácsadarabkákat vagy a sárgadinnyétől tocsog az etetőszék. Most azt szeretem nézni, ahogy fekszik és játszik, tökéletes, ma nincs kedvem tornyot építeni, a harmadik makulátlan ruhát ráadni, a játszótérre menni, a lakásban kergetni őt, hogy nem szabad, oda ne mássz fel, valahogy érezheti is ezt, mert csak elvan egyedül. Hálás vagyok neki most ezért nagyon.

Egyszer volt már ilyen, még az első 6 hétben, már se anyu, se Tamás nem volt mellettem. Belázasodtam, akkor ment el a tejem, vagy akkortájt, egész nap hánytam és feküdtem lázasan, Tamás nem tudott valami miatt hazajönni. És ez a kis pár hetes kisbaba érezhette ezt, hogy aznap nagyon takarékon kell égnie mindkettőnknek, mert csak ott feküdt mellettem, 3 óránként evett, nézelődött és aludt, egész nap nem sírt. Mintha kímélni akart volna, segíteni, ahogy tud.

Fura ez a kötelék, nem? Ez a soha el nem vágott köldökzsinór, ami van, köztem és anyu közt is, érzi az 180 km-re is minden nélkül, ha van valami, ha fogyok, ő felhízza, ha hízok, ő lefogyja, velünk fekszik, velünk kel.

És ez most már így lesz, nekem is van egy el nem vágott köldökzsinórom a fiammal, aki egyébként két napja úgy hív engem, hogy MA. Hát nem egy anyu, de anyák napja környékén tökéletes köszöntés volt.

Van azért abban valami kárörvendetes elégtétel, hogy mondjuk egész nap nyűgös a gyerek, én szépen ellátom, elbabázom, elgondoskodom, hullafáradt vagyok a végén, az apja felajánlja, hogy majd ő elaltatja, és bezzeg 5 perc alatt elalszik, hát hogyne aludna, hisz egész nap erre készültünk, a nyugodt éjjelre, így nem nehéz elaltatni, de aztán másnap, amikor én altatom, akkor megint 20 perc szenvedés és összeizzadás és rúgkapálás és hajam húzása és mászókázás, és ezért most, amikor apu megint megmutatja anyunak, hogy kell ezt, akkor neki is 20 perc, szóval köszönöm, azért van igazság.

Grammra ugyanannyi kiló vagyok, mint mikor teherbe estem. Az egész terhesség során 7 kilót szedtem fel, szülés után nem sokkal le is ment, de aztán a szoptatós étrend miatt feljött pár, azóta hol lemegy, hol visszajön. Mindegy is igazából, 2-3 kiló nem a világ, tényleg nem.

Mégis. Mégis az van, hogy már ugyan egy ideje elfogadtam a testem, láttam a szépségét, a vagányságát, tudtam úgy öltözni, hogy jól érezzem magam benne, hogy nőiesnek, ugyanakkor kényelmesnek érezzem azt, ahogy vagyok, kialakult szépen a stílusom és nem volt nap, hogy Tamás ne dicsért volna meg - most sincs egyébként, mindig talál magának valami tetszetőset, ha mást nem, hát csillog a szemem vagy milyen jó, hogy sötét a hajam. Bezsebelem ugyan a bókokat, de nem hiszem el, megint nem, egyszerűen nem találom magam a testemben szülés óta. Nem látok mást, csak az ernyedt hasat, az aszimmetriát, azt, hogy az nem fog rendbejönni. A vágást imádom, mert nekem az volt a szülés, csinos kis vágás egyébként, csak vannak részek körülötte, amiket nem érzek. Ez fura, és ha így marad, akkor talán majd egyszer megszokom, de ha jól sejtem, ez csak több lesz a többi szülés után. Egy zsibbadt, lógó hasdarab.

Ha őszinte akarok lenni, régebben sem volt kisebb. Mindig, már gyerekkoromban is nagydarab voltam, és a húszas éveim arra mentek el többek közt, hogy megtaláljam és elfogadjam magam, a korlátaim, a lehetőségeim, a vastag combjaim, a kicsit se csinos lábaim, a vastag karom, a fogsorom, a mindenem. Sokat bántottak érte, és ehhez még mindig jött a magasságom is, hogy véletlen se bújhassak el, hanem ki is tűnjek a tömegből. De tényleg: elfogadtam, ehhez mondjuk kell egy olyan társ is, aki nemcsak elfogad, de ahogy írtam, dicsér. Ez hízeleg, nincs mit tenni.

De a szülés után itt maradt ez a betöltetlen űr, amit cipelek, testileg és lelkileg, ami másképp van betöltve, mondjuk hájjal, amivel semmiképp sem tudok megbarátkozni, ez a hasitasi, ez az aszimmetrikus pocakmaradvány, ez a kis mifene, ez, ami miatt legszívesebben az egész ruhatáram lecserélném, de még szívesebben talán kismamacuccokra cserélném vissza, ez van, egy malacmama vagyok, egy disznó, mondom én, mire mondja Tamás, hogy inkább hülye, ő nem is látja a különbséget, csak én, ott a vágás meg ami felette van.

Mikor barátkozom meg újra ezzel, pedig annyira nem fontos, annyira jelentéktelen, 2 vagy 3 kiló, kit érdekel, hol van ez a valódi gondoktól, nincs nekem még csak egy kis testképzavarom sem, egyszerűen ott az az asszonyhas, amire amúgy vettem haspadot, pár hónappal a szülés után, egy nyugdíjas kövér nénitől, aki mondta, hogy nem is fog ártani, mondtam így magyarázkodva, hogy de hát most szültem, na nem is azért mondja, de például a férjemnek nem kell, de kezdhetek neki a napi 100-nak, ő már csak azt mondja. Aztán hiába ment a napi 150, a has maradt, biztos nem jól csináltam, meg enni is ugye szeretek, az ételöröm az életöröm. Nem kéne, hogy érdekeljen, de érdekel. Heló, anyatest, legyünk barátok légyszi.

Pár éve ment nagyot ez az előre megrajzolt könyvek kiszínezése. Ha most jelenne meg, valószínűleg bele lennék varázsolódva, de mivel a munkám kapcsán is már találkoztam az összessel, így kösz, nem, ennél kreatívabb, szabadabb hobbit szerettem volna. Már írtam korábban arról, hogy hogyan választottam magamnak elfoglaltságot, miután kiderült, hogy se anyutól, se a youtube-ról nem tudok megtanulni kötni. Arról is, hogy nyertem a Gombolda webáruház alkotói pályázatán. Pár napja arról is, hogy kicsit megfeneklett bennem ez az egész, tegnap este viszont sikerült befejeznem a kaktuszgirlandom, és most olyan elégedett vagyok. Ez egy olyan darab lett, hogy ha valakitől ajándékba kapnám, akkor örülnék neki, de nemcsak úgy, hogy jajjdekedves kis makaróninyaklánc, jó lesz a fiókba, hanem kitenném. Mint ahogy ki is tettük. 

Szeretném nektek megmutatni, ELHÍRESKEDNI vele, miket készítettem az elmúlt hetekben, mióta megérkeztek a gomboldás filcek, szalagok, gyöngyök és ilyesmik. A fotókat Tamás készítette.

Szerencsére még bőven vannak anyagok, folytatom majd, szebbekre, cukibbakra készülök, de legyen itt ez talán ilyen ösztönző és büszkélkedő posztnak, mert ebben a filcvarrásban, pelenkaöltéssel pár hét alatt óriásit lehet fejlődni és örömködni. Kedves anyukatársak, kis befektetéssel nagy öröm, vágjatok bele!

Azért a sok jövés-menésbe elfáradtunk, úgyhogy tegnap és ma itthon élveztük Tamás szabadságát. Mivel szuperjó feleség vagyok, így hagytam sokat játszani, és mivel ő meg szuperjó férj tud lenni, így hagyott engem sokat varrni, napozni és főzni is. Nagy szomorúság, hogy az olvasás csak nem lett több, egyszerűen nem köt le. Ezen muszáj lesz változtatni, talán majd most megy, mert Tamást ma csak kindle-lel a kezében látom. 

Valahogy úgy alakult, hogy a szabadság alatt egy gasztronómiai jutalomutazást is csinálunk, minden nap egy kedvenc kerül elő. Ma egy újdonság, egy brazil kaja jött az asztalra, mivel jó feleség vagyok, és a jó férj coxinhát kívánt, gyerekkora nagy kedvencét, így nekiveselkedtem és megsütöttem. Amúgy az étel ízvilága nagyon közel áll a magyar ízléshez, ha az embernek van 3 órája és egy mosogatógépnyi szennyes edényre vágyik, mindenképp érdemes belevágni, mert irtó finom kaja. Magyarta fordítva combocskát jelent a coxinha, hát nem aranyos? Dehogynem. 

De a mai bejegyzés nem erről szól, hanem amolyan #juditvarr státuszjelentés. Egyrészt szomorú vagyok, mert megálltam a fejlődésben, minden kicsit csálé, kicsit szögletes, kicsit félrecsúszott, nem ugyanolyan az eleje mint a hátulja, kicsit szegényes ez az egész projekt – sokszor érzem így. Hiába a lelkesedés, megtorpantam, amit a fejemben látok, az már sokszor szabás közben módosul, ma egy macikát akartam, de mire kiszabtam, bagoly lett. Virágot akartam a kaktuszra, de pattanás lett. Kulcstartónak akartam, de csak egy mifene lett. Másrészt azt sem értem, minek halmozok fel már egy fémdoboznyi varrt kaktuszt és szomorkás kisállatot. Tamás lelkesen megdicséri, de a munkahelyére már nem viszi be, mert nem gyűjt kacatokat az asztalán. Ez az, nemcsak kacatgyűjtés, de kacatgyártás is lett.

Viszont annyira kikapcsol, és még a sok kudarc ellenére is szeretem elővenni a kis dobozkám, kitenni a szomorúmacit, a csálé lámákat, a ráknak indult bacilust, a kaktuszgyűjteményt, szeretnék még egy szép kis vaddisznót is. Elnézegetem őket, fényképezgetem őket, látom, hogy kis csumpik, de nem olyan nagy baj, szépen elférnek a dobozban. Talán majd lesz jobb, lesz szebb, majd veszek ilyen mini sépci pizzaszeletelő körkést, azzal hátha szebb szabni, a fémdobozomnak ugyan mindegy, szimmetrikus-e vagy sem, mégsem veszek, van annak a pénznek jobb helye, jók így, legalább van oka a macinak szomorkodni, szóval kimegyek az erkélyre, a hátam a napba tartom, és varrom a kis kaktuszgirlandot, amit akár tetszik Tamásnak, akár nem, ki fogunk tenni a bejárati ajtóra, vagy valahova, valami kis ajtóra, amit nemcsak a fémdobozom belseje lát, olyan ez mint a fióknak írt versek, azért az ember kicsit nagyobb közönségre vágyik.

Nemcsak a gyerek, hanem ez az írás is. Úgy tűnik, ez a vendégposztok hete, most Tamás is írt nektek pár sort arról, hogyan változott az élete, mióta apuka. 

-----

És akkor megszületett.

Hogy mi volt előtte? Őszintén? Nem emlékszem! De nem is érdekel. Néha számolgatjuk, hogy már lassan többet voltunk házasok, mint járásban, vagy tovább tartott a terhesség, meg a babázás, mint az azt megelőző késő estig sorozatozások, vagy hétköznapi sörözések munka után. Nem hiányzik egyik sem.

Hogy mi lesz ez után?

Lesz még egy, vagyis akkor már inkább kettő testvére Tádénak. Ebben biztos vagyok, mert kellenek a játszótársak neki (igazából nekem). Már előttem van, hogy ő vigyáz a tesóira (akiknek szintén t betűvel kezdődik a nevük). (Drága Tamás, elkeserítelek: nem lesz ez így.)  És meg mert fiatalok vagyunk.

Tényleg annak érzem magam, magunk, pedig ha belegondolok, a szüleinknek ilyen idősen már jóval idősebb gyerekeik voltak. De manapság valahogy később vágnak bele az emberek. A negyvenes az új harmincas, úgy látszik. A múltkor is sétáltunk a Brendonban, és az tűnt fel, hogy én lehetek a legfiatalabb apuka, pedig nem érzem magam olyan elkapkodottan fiatal apának egyáltalán.

Amíg ezt írtam, hoppá, kinőtt egy újabb fog. És eltanulta az anyjától, hogyan kell visszatapsolni. És úgy ad ki indián harci hangokat, hogy a kezét a szája elé tartja, amit én tanultam el tőle, azóta együtt csináljuk. És minden napra jut egy meglepetés. Még nagyon sok napot akarok.

Az utóbbi időkben sokkal kevesebb dolgon húzom fel magam, mint korábban, és ez ma tűnt fel úgy igazán. Valahogy nehezen viseli az ember, ha vadidegenek, még ha jó szándékkal is, de megmondják neki, mit kéne máshogy csinálnia, vagy ne adj isten, mit csinál rosszul. És szerencsére a gyereknevelés és –gondozás az a téma, amihez mindenki, de tényleg mindenki ért. Mióta megvan a gyerekünk, az alábbi helyzetekben tudták jobban nálunk mások, értsd vadidegenek, mi lenne jobb adott helyzetben a gyereknek:

1. A gyerekem azért nyüsszög a babakocsiban, mert én fölé hajoltam és ezzel félrevezettem, miszerint azt hiszi, ki fogom venni a babakocsiból, de én nem tettem, ezzel mintegy félrevezetve és hazudva a 4 hónapos gyereknek.
2. Egy vadidegen közölte velem, hogy hideg van, reméli, van kis harisnya is a nadrág alatt, mert így fázni fog a gyerek, mindig legyen nálam egy kis takaró, miért nincs.
3. Egy néni a 8 hetes gyerekre reagálva közölte, hogy még túl kicsi a sétáltatáshoz.
4. Ugyanez a néni megkérdezte, szőrös-e a gyerek, nem baj, ha az, az ő fia is szőrösen született.
5. De a kedvencem ma történt a lidliben, amikor egy anyuka közölte az ő kb. 2 éves gyerekével, de igazából nekem üzent, hogy „Igen, baba, neki is kéne inkább egy kis sapka, mint neked, mert így meg fogja szúrni a nap”.

Jó tanács a sok tanács végére: nincs szükség rájuk. Komolyan. Ha még dúlnának bennem a hormonok, amik szerencsére már nem, akkor nem csak egy bejegyzés lenne ebből. Nagyon fel lennék háborodva, hogy hogy veszik a bátorságot és szólnak bele, ítélik meg, hogy én hogy látom el a gyerekem, mikor azt a legnagyobb odafigyeléssel és törődéssel teszem? Elmehetnek a fenébe. Most azonban kicsit megvonom a vállam, leírom ide, hogy a kéretlen tanács olyan, mint a hívatlan vendég, nevetve felidézem a szőrös nénit, és ennyi. Ha tudnátok, mekkora fejlődés ez nálam, megveregetnétek most a vállam, hogy Judit, ez nem semmi, jó kis taktika, ügyes vagy, hogy humorral kezeled, sok a bolond, stb. stb.Maradjon is így.

Micsoda május elseje volt ez, és még nincs vége! Délelőtt vendégünk volt, akit délután meglátogattunk, mert van egy lova és egy pónija, nekünk meg időnk volt, úgyhogy elmentünk a lovardába megnézni őket.

Ma reggel még álmomban sem gondoltam volna, hogy a fiam ma lovon, pónin fog ülni, simogatni fogja őket, és látunk lókörömvágást is. Márpedig ez mind megtörtént, szenzációs volt. És hogy miért nagy élmény ez nekem? Kamaszkoromban minden nyarat az otthoni lovastáborban töltöttem. Lóra ugyan csak a 4. évben ültem, inkább bandázni jártam ki, de megismerkedtem a lószerszámokkal, a lovakkal, az íjászkodás legalapabb dolgaival. Születtek fontos barátságok, áztunk el nyári viharban, dagonyáztunk utána sárban, mentünk lófürdetésre, számháborúzni, lovas bemutatókra. Nagyságrendekkel szebb volt így felnőnöm, mintha nem lett volna ez a négy év. Nekem a ló nem szerelem, nem hobbi, hanem maga a lovastábor, illatok, forróság, gyöngyfűzés, gombázós logikai játék, barátság karkötő, biciklizés, jutalomgyerekkor. Aztán apukám bennemaradt ebben a világban, a mai napig jár huszárkodni, lovas rendezvényekre, lovas cimborái vannak. Nekem a ló mindennek a szimbóluma, ezért nagyon jó volt, hogy a 10 hónapos gyerekem nem megijedt tőlük, hanem simán megsimogatta és nem idegenkedett attól sem, hogy rátegyük és ott szépen elüldögéljen kicsit azon a nagy, békés, nyugodt, meleg állaton. Imádtam.

A köztes időben pedig panelgrilleztünk, ennél nincs jobban itthoni nyaralás, eredetileg az erkélyen akartam, de nem tudtam áramos kapcsolatot létrehozni, így maradt a konyha, azóta is szellőztetjük a nyár első makacs kajás illatait. Judit, nyár van – mondta ma Tamás, és tényleg az van, mi meg nyaralunk a nappalinkban meg a kocsiban, meg ahova az elvisz minket, spontán, közelebbre vagy messzire, ma épp Szigetszentmiklósra meg engem kicsit a gyerekkoromba is. Köszi a meghívást, Kata, nem is sejted, milyen jól esett nekem ma ez a délután.