Újra közeledik egy hétfő, amit nagyon hosszúnak tűnő idő után újra kettesben fogunk tölteni. Tulajdonképpen várom, mert az utóbbi 2 hétben sosem voltunk kettesben, mindig volt még társaságunk. Mamák, papák, nagynéni, de legtöbbet apuka. Szuper időszak volt ez, sok segítséggel és hát nem utolsó sorban én is tudtam kihez szólni.

Hogy hétfőtől mi lesz, félek kicsit, majdnem akkora szorongós-pánikos hangulat kezdett rámtelepedni, mint mikor először jött el egy munkanap, amit egyedül kellett a gyerekkel végigvinni. Valamit ki kell erre találni, mert ez félelmetes és elkeserítő, ennél már jobb voltam. És két hét amúgy sem a világ. Biztos nem felejtettem el sem azt, milyen a gyerekemet egyedül ellátni, sem azt, milyen egyedül lenni.

De azért félek.

Ráadásul hihetetlen nosztalgiahullám tört rám a korai nyár érkeztével: venném fel a nyári kismamacuccokat, mennék ctg-re, mennék kórházba, sétálgatnék a nagy hasammal, és hagynám, hogy dicsérgessenek, kérdezgessenek, és valahogy úgy hiszem, már menne minden, ha most lenne, akkor nem hagynám magam, nem lennék teljes mértékben mások kezében, azt nem szabad, ezt megtanultam, senkiben nem szabad ennyire megbízni, ők is csak emberek, nekik is van hangulatuk meg egy csomó más is, persze attól még nem kéne 2,5 napig váratni egy császárra, mert akkor kezdődik a műszak, meg nem kéne undokoskodni a csecsemősnek, meg lehetnének kényelmesebb ágyak. Most sokkal jobb lennék, sokkal erősebb, ha újrakezdeném, ügyesebben menne.

Azonban most még van egy vasárnap, meg utána még lesz jó sok hét, hónap, amit kettesben viszünk végig, majd én is fogócskázok vele, mint mama, csinálok neki én is túrókrémet, hátha végre eljutunk a babamamajógára is, jó lesz, jó lesz, meg tudjuk csinálni, nem is akármilyenre.2 hét nagy idő