Harminc múltam

egy koraharmincas nő mindennapjai

Hard Night's Day

2018. április 26. 07:26 - juditvagyok

Pocsék volt ez az éjszaka. Már el voltam kényeztetve, mert az utóbbi egy hétben, mióta rendeződtek a fogai és meggyógyult, maximum egyszer kelt éjjel, könnyű volt elaltatni, 6-kor keltünk. Ma hajnalban viszont egy órán át járt a lába, rúgott, mászott, mozgott, nekem meg fájt a fejem, jött a vihar, csak elfelejtett ideérni, annyira jött csak, hogy a frontérzékenységünket felborzolja. Nagyon mérges vagyok, de komolyan. Egy dolog tartja bennem a lelket, hogy ezután a hülye csütörtök után jön a péntek. Ráadásul ez a mai nem is olyan hülye csütörtök, mert látogatónk lesz: eljön papa egy kicsit, vagyis nekem apu, a gyereknek papa, hogy kicsit kettesben hagyjam őket, kipróbáljuk a vigyázást. Aztán holnap nemcsak egy hosszú hétvége kezdődik, de mama, anyu, a gyereknek mama jön, buliznak majd, szombaton tesóm is itt lesz, mi meg Tamással szerelhetünk szekrényt, rendelhetünk pizzát, talán még egy rövid randi is belefér. KI TUDJA. 

Aztán azon gondolkoztam, milyen észrevétlenül átalakult a napi rutin. Meg a lakás. Mennyire nem tűnik fel, hogy játékok és babakönyvek vannak mindenütt. Hogy a karám mennyire tönkre vágja a sok fáradtsággal berendezett nappalink. Hogy a kanapén 3 napja egy nagy sötétkék gumislepedő van, mert ki győzi állandóan mosni az ágyterítőket, még az, de vasalni. Hogy mikor lett a gyereknek egy zsáknyi játéka. Hogy amire eddig kényesen ügyeltem, az a rendezettség, az eltűnik, másfajta rendezettség uralkodik, a gyereknek alárendelve. A nappali ajtaján lóg egy hinta, kerülgetjük, levesszük, feltesszük, ez a világ legtermészetesebb dolga. 

De azért esténként muszáj, hogy ez megszűnjön, hogy felnőttek legyünk, ne csak szülők. Már megvan a táncrend: amíg az egyik altat, a másik gyorsan lezuhanyoz és összepakolja a játékokat, összecsukja a karámot és eldugjuk, kicsit, másfél órára nappalivá válik a nappalink, rend lesz. Kérdezte Tamás, hogy mi értelme ennek, másnap úgyis kezdődik elölről. Mi értelme lenne, az, hogy megadjuk magunknak, ami jár, amit meg tudunk oldani, másfél órányi felnőttséget. Rendezett környezetet a sorozatnézés mellé. Merthogy ez az esti program. Néha belefér még az olvasás is, néha kimarad a tévézés és csak olvasás, van, de abba annyira korán belealszunk, hogy az szégyen. Én újabban megint belealszom a sorozatokba is, legutóbb terhesen volt ez, meg azért korábban is, és szemrebbenés nélkül letagadom, elismétlem a legutóbb hallott mondatot, ami 10 perce volt, és mondom, hogy nézzük tovább. Hogy ennek mi értelme? Hogy nekem ne mondja meg senki, meddig maradhatok fent tévézni. 
De megmondja, nagyon is megmondja, mert 9-kor már csukódik le a szemem, és 6-kor alig nyílik, és tudom, ezzel én szerencsés vagyok. Most legalábbis. 

Régen akár 2-3 rész is ment, 10-kor képes voltam veszekedni Tamással, ha ő már álmos volt, hogy na hagyjuk már, nem vagyunk nyugdíjasok, beszélgessen még velem. Azt kellett volna inkább mondani, hogy most, még most van rá idő, nem vagyunk szülők. Úgyhogy ezek az esti beszélgetések délutáni beszélgetések lettek, a játékok között, a gyerek figyelmével övezve, aki egyik pillanatban ő, a másikban én, és nem is érdekel, már mióta nem, ha kijön szerdánként egy új rész, pedig volt idő, mikor tudtam, melyik nap melyik sorozat új része jön ki. 

És nagyon jól van ez így, nagyon jó, hogy családunk van, és hogy a mi családunknak is van már kis rutinja, táncrendje, szokásai. De azért néha jó lenne nem a nappal kelni, vagy akár még korábban.

 

komment
süti beállítások módosítása