Ez itt egy vendégposzt. Megkértem anyukámat, írjon nekem valamit ide, erről az egészről, valamiről, bármiről, ami az elmúlt egy évben történt. Olvassátok szeretettel.

----

57 éves voltam, amikor megszületett az unokám. Nem jött korán, mégsem éreztem soha, hogy de jó lenne, ha már lenne unokám, soha nem irigyeltem azokat a korombelieket, akiknek már van. Mindig azt gondoltam, hogy nem nekem születik unokám, hanem a lányomnak gyereke, és csak akkor szülessen, ha a szüleihez jó helyre kerül, ők nevelik, nekik kell a hátteret biztosítani, megszakadna a szívem, ha nem tudhatnám őt biztonságban, én úgyis csak egy kicsit messze lakó nagymama leszek, aki ugyan nagyon fogja szeretni, ez biztos, de bele se gondolok, hogy milyen ritkán fogunk találkozni, mennyi mindenről le fogok maradni. 

Örültem, amikor kiderült, babát várunk. A terhesség alatt végig izgultam, örültem, reménykedtem, szorongtam, aztán elölről változó sorrendben. De igazából mindig a lányom babavárását éreztem, követtem, nem tudtam elképzelni az unokám készülődését. Minden nagyszülő ismerősöm boldogan osztozott az örömömben, és mondta, hogy majd meglátom, ez valami teljesen más lesz. Hittem is meg nem is. Inkább nem, nekem már van két gyerekem, akiket jobban szeretni nem lehet, mint ahogy én szeretem őket.

Amikor Tádé megérkezett, az apukája rögtön küldött róla képet. És akkor megláttam, és megértettem, és beálltam a sorba, mert igen, egyszerűen tökéletes, igen, tényleg gyönyörű, igen, már most látszik rajta, hogy értelmes, igen, tényleg nem is olyan, mintha néhány perce jött volna a világra, legalább néhány naposnak tűnik, és ahogy a kis kezét tartja, az is sokkal kifejezőbb, mint ahogy más kisbaba tartja a kezét, és tulajdonképpen mosolyog, jó, tudom, hogy nem, de azért ha megnézi bárki a képet, láthatja, hogy de.

Hétfőn délután született, csütörtök délelőtt együtt vittük haza, és két hétig együtt voltunk. Boldog, örömteli, rácsodálkozós, itt-ott problémás két hét volt, nagyon jó rá visszaemlékezni. Előtte néztem videókat az újszülöttek gondozásáról, mert ez nem olyan, mint a biciklizés, ezt nagyon el lehet felejteni. Ráadásul a mostani eszközök jó részének elődje sem volt 30 éve. A szemlélet is megváltozott. Fogtam, gondoztam, ápoltam, gyönyörködtem benne, szerettem őt, fáradtságnak nyomát sem éreztem, segítettem anyukájának, ahogy tudtam. Tán a legszebb születésnapom volt akkor.

Eltelt a két hét, apukája maradt otthon tovább segíteni, én mentem haza, ezt így terveztük, így készültünk.  Elbúcsúztunk, megölelgettem még egyszer, mentem a vonathoz. És ez volt az az érzés, amire senki sem készített fel: mintha egy részem ott maradt volna, a másik részem, amit viszek magammal, na az meg üres. Kelenföldig tudtam tartani magamat. A négyes metrón már nem érdekelt, ömlöttek a könnyeim. Néztem kifele hátul az alagútba, hogy ne lássák, sírok. Sírtam én a Keletitől hazáig is. Két hétig tartott, míg valamennyire újra megtaláltam a biztos pontokat magam körül, és nem ömlött a könnyem mindenen, de legfőképpen azon, hogy nem lehetek minden pillanatban az unokámmal, és meg tudtam magamat győzni arról, amit Tádé születése előtt őszintén gondoltam, hogy a gyereknek elsősorban szerető, nyugodt, biztonságot jelentő szülőkre van szüksége. Hosszú időbe telt megértenem, hogy bár nem tarthatom a karomban minden nap, csetelni, videotelefonálni igenis tudunk minden nap, és mehetek én oda gyakran, és jöhetnek ők is haza gyakran, és a képek, amiket naponta többször kapok, majdcsak segítenek lerövidíteni, beláthatóbbá tenni azt az elsőre iszonyatosan hosszúnak tűnő időt, amit az unokám nélkül kell eltöltenem.

Már nem tudom, hogy nem éreztem én soha, hogy de jó lenne, ha lenne egy unokám. Vagy hogy miért nem irigyeltem azokat, akiknek van.

--- 

A végére hadd tegyek ide egy képet is, így anyák és nagymamák napjának közeledtével, egy számomra nagyon kedves képet. 30 év. Boldog anyák napját előre is, anyu!