Kezd egyre több energiám lenni. Ami arra hívja fel a figyelmem, hogy mennyire elhanyagoltam a háztartást az elmúlt másfél hónapban. A konyhaszekrények ajtajait, a szagelszívót tegnap kicsit lepucoltam, kisuvickoltam az olajsütős edényem is, valahogy most a terhesség alatt nagyon elkezdtem kívánni az olajban sült dolgokat sajnos, szóval elkezdtem látni, mi mindent kell megcsinálni, és elkezdtem megcsinálni is. De édes nosztalgiával emlékeztem vissza a majdnem már egy évvel ezelőtti posztomra, (tényleg! lassan egy éves a blog!) hogy milyen szépen elterveztem a házimunkát és egy ideig milyen szépen tudtam is magam tartani. Milyen naiv voltam! Hogy ez majd menni fog! HÁT NEM.

De itt a tavasz, kell majd egy szép nagy tavaszi nagytakarítás és lassan a főzésre is vissza kéne szoknom. De sajnos teljesen elment tőle a kedvem. Persze ebben benne van az is, hogy még mindig undorodom a nyer hústól meg bizonyos illatoktól, nincs rendesen helyem a konyhában főzni, mert kicsit a konyhám. És akkor itt el is jutottam odáig, hogy milyen lenne elköltözni innen. Habár nagyon szeretjük a lakásunk, de azért látszik már, hogy kicsit szűkösen vagyunk, minden négyzetcentimétert kihasználtunk már, kicsit kérdéses, mi lesz, ha megszületik a második gyerek. Megoldjuk, mi is viszonyleg kevés négyzetméteren és közös szobában nőttünk fel, és nagyon jó volt, csak én érzem, meg Tamás is, hogy jó lenne plusz egy szoba dolgozni, plusz egy konyha főzni és enni, és nem a nappaliban főzni. Ti szeretitek az amerikai konyhás nappalit? Nálam, amíg kicsit volt Tádé, nagy előnye volt, mert láttam mindig a gyereket, főzés közben nem maradtam ki semmiből. Azonban ahogy nő, egyre kényelmetlenebb és veszélyesebb, és egyre inkább a hiányát érzem egy külön konyhának-ebédlőnek és egy külön nappalinak.

De felmerült annak az ötlete, és most már szinte minden nap beszélünk róla, hogy milyen lenne egy saját kertesházban élni, esetleg elköltözni a városból is. Úgy érzem, eléggé be vagyok ide zárva, nagyon rossz a városunk infrastruktúrája, nagyon gyorsan nőtt és nem tudott lépést tartani vele a valódi fejlődés. Értsd: pl nincsenek járdák és aszfaltozott úttestek. Nincs  a központ akadálymentestíve, óriási kerülővel jutok el oda, nem jó babakocsival sétálni a környéken. Kicsit unalmas már, nincs rendes struktúrája a városnak, nincs íve épp ezért egy-egy sétának, nem lehet két célt összekötni, mert másfele vannak a dolgok. Hiányzik BP, mégis csak több mint 10 évet éltem ott, valahogy szépítő nosztalgiával gondolok még a Margitszigetre is. Úgy képzelem, könnyebb lenne sétálni ott, de persze tudom, hogy büdös, zajos, aluljárós, furaemberes a város, csak én vágyom nagyon vissza. De persze nincs kedvem beilleszkedni egy új közösségbe (sose volt), csak szeretnék kicsit felfedezni, mászkálni és nem itthonra bezárva lenni. Persze minden más lenne, ha tudnék vezetni, de most a második terhességgel megint csúszik egy kicsit a dolog. De jó lenne egy élhetőbb, emberbarátabb városban élni, jobban kihasználni a lehetőségeket. Vagy visszaköltözni Mezőtúrra, bárcsak tudnánk onnan dolgozni. De tudom, azt is csak az emlékek szépítik meg.

Addig is marad a takarítási terv, hogy ne egyen meg minket a kosz, ablakpucolással, portalanítással, terítők kimosásával, az erkély tavaszításával, a kisgyerekszoba átrendezésével, friss függönyökkel. Heló tavasz, jó, hogy itt vagy!

Ma voltunk a 12. heti kombinált teszten, ahol nemcsak betegségekre szűrtek rá, de UH-n is voltunk. Minden, de minden a lehető legnagyobb rendben van a kicsivel, szépen fejlődik, mocorog. Nagyon fura volt látni, milyen élénken mozog, és mégsem érezni belőle semmit. A neme azonban nem derült ki most, úgyhogy van még reményem rá, hogy kislányunk lesz, és Tamás is kezdi szokni a gondolatot. Elvégre, ha nem látszik, hogy fiú, akkor szerinte _biztos_ lány. Férfilogika.

Én nagyon szeretnék egy kislányt, egy kis aranyos, mosolygós, nyugis babát, akinek lehet mesélni, hagyja, hogy ölelgessem és puszilgassam állandóan, mert bizony Tádé csak akkor hagyja, ha neki is van kedve hozzá, és bizony egyre nagyobb fiú, így egyre kevesebbszer lehet vele gyömöszkölőset játszani. Szeretném, ha nem csak a Tamás-féle élénk és eleven gének öröklődnének a családba, hanem a mifélénk is, a nyugodtabb, higgadtabb, szófogadóbb gének is, de persze a szorongás nélkül, az a rész jöhet megint Tamástól. Tudom, hogy ez egyáltalán nem is a nemen múlik, de én kislánykorom óta kislányos anyukának képzeltem el magam, anyukámék is lányok tesók, nagymamáék is azok voltak, unokatesóim is lányok, valahogy ezt az ágat éreztem dominánsabbnak, de persze vannak nekem fiútesóim is meg egy apukám, ugye, Tamáséknál meg szintén akadnak fiúk. De ez ugye nem ilyen egyszerű. Szóval szeretnék egy kislányt. Amikor két éve Tádénál megtudtuk, hogy fiú, én teljesen kétségbe estem. Hogy nekem lesz egy fiam, hát hogy kell egy fiút felnevelni? Milyen lesz, ha kamasz lesz? Ha csajokat hoz haza meg sörözni jár? Ha balhés lesz vagy szemtelen? Szóval mit kezdek én egy vagány kamasz sráccal, hogy fog ő nekem megnyílva maradni? És még számtalan ilyen kérdés keringett bennem, sírtam is, míg Tamás a lehető legbüszkébben csak annyit mondott, Judit, minden rendben lesz (persze ő nem úgy látja a saját kamaszkorát, hogy ne lett volna minden rendben, de hát én ugyan nem lettem volna a szülei helyében :D), örülj, hogy fiú, szuper lesz!

És aztán a világ legtermészetesebb dolga lett, hogy fiam fog születni, imádtam a fiús ruhákat venni a lányos helyett és egy percig sem bántam, hogy nem kislány. Örültem, hogy fiú, és örülök is neki. Vagány fiam van és mindent megteszünk azért, hogy jó kapcsolatunk legyen vele és ez minél több ideig (=örökké) kitartson. Hogy bízzunk egymásban, meg ilyen egyéb fontos dolgok.

Tamás második gyereknek is fiút szeretett volna, hogy nőjön a bandája, a fiának öccse legyen neki meg két (majd három) fia, igazi testvériség, akik folyamatos imádattal beszélnek majd az anyjukhoz, megvédik őt mindentől és rosszalkodnak. De ma láttam rajta először, hogy egy kislánynak is nagyon örülne, hogy igazából neki is mindegy, mi, csak legyen jól vele minden. Jó volt, mert már azt kezdtem hinni, tényleg csak fiúnak örülne.

A vizsgálatra nagyon korán mentünk, vagyis korán kellett kelnünk, hogy odaérjünk 8-ra. Cserébe hamar végeztünk, Tádéra Tamás anyukája vigyázott, így volt időnk hazafele menet még megvenni a kimaradt gyerekzárakat, terhes agy miatt elfelejtett kajákat, márciusi pelenkaadagot és megleptem magam pár kis kozmetikummal is meg egy hajfestékkel. Óriási ősz lenövésem van, mert ugye az első trimeszterben nem szabad se hajat, se körmöt festeni, én meg már őszülök, ezek is a gének, kedves gyerekeim, remélem, ezt nem fogjátok tőlem örökölni. Szóval a napokban kicsit rendbe szedem magam, elvégre itt a tavasz, a játszótérre nem mehetek ki akárhogy!

Tádé szuperül bírta a nagymamájával a délelőttöt. Nagyon jó érzés, hogy simán ráhagyhatjuk bármelyik nagyszülőre és jól elvan velük. Jó természete van ilyen szempontból, persze állítólag néha megy az ajtóhoz és jönne utánunk, de nem sír különösebben és könnyen elterelhető a figyelme. Barátságos, jó kedélyű gyerek. Büszke vagyok rá, hogy ilyen és hogy sikerült ilyenné nevelnünk. Mondjuk cserébe nehéz vele elmenni itthonról ügyeket intézni.

Kifáradtunk nagyon, hosszú nap volt és azért kicsit stresszes is, még ha igazából tudtuk is, hogy minden rendben van. Az UH-on néztük a kicsit, és mindkettőnknek az jutott eszébe, még ha furának is tűnik, hogy hasonlít Tádéra, ugyanolyan formájú a kis feje, tudom, hogy hülyeség, de mindkettőnkben ez fogalmazódott meg. Szóval megint egy vizsgálattal közelebb kerültünk a kistesó érkezéséig.

Először is én most a második terhességnél egy hormonkúrát is csinálok. A novemberi vetélés miatt az orvosom tanácsára szedem, elég nagy mennyiségben, és mondjuk minden rendben is van tőle, de vannak mellékhatásai. Az amúgy is meglévő álmosságot és hányingert felerősíti, és emellett nagyon letört is vagyok. A 12. hét után egyre csökkenteni kell az adagot, azaz pár nap múlva végre egyre kevesebbet kell belőle szednem, amitől azt várom, hogy hátha kevésbé leszek álmos és ez a szörnyű levertség is jobb lesz. Legalábbis nagyon remélem.

Aztán ennél a terhességnél bizonyos szempontból sokkal gyorsabban telik az idő. Csak úgy peregnek a hetek, már itt vagyok a második trimeszter kapujában, hamarosan kiderül, fiú-e vagy lány, aztán jön a mocorgás, rugdosás is. Most valahogy kevésbé vagyok ideges amiatt, hogy minden rendben alakul-e. Inkább tudom, mi fog következni (najó, leszámítva ezt a hormonkúrát), nem bújom állandóan az Az a 9 hónapot és a különböző cikkeket, hogy az adott héten mi történik a picivel és mire várhatok én. Persze van a telefonomon egy applikáció, amivel követem a terhességet, hogy éppen mekkora a pici, mi hogyan fejlődik benne, átfutom azért az is, velem mi történik.

Sokkal nyugodtabban várom a pocak megjelenését és növekedését is. Emlékszem, mikor Tádéval voltam terhes, nagyon türelmetlenül vártam, mikor jelenik meg a pocakom és mikor fog nem csak az én számomra látszódni. Most is nagyon várom persze, és úgy látom, már el is kezdődött a növekedés, de nincs bennem az a türelmetlenség, mint Tádéval. Ugyanez a mocorgással is érvényes. Amikor Tádéval voltam terhes, nagyon megviselt az első fele, a hangulatom nagyon változékony volt, rengeteget sírtam és aggódtam, sokat veszekedtem. Most ez egyáltalán nincs (csak a fent említett szomorú levertség). Az első terhességnél mondták a tapasztaltabbak, hogy ahogy megmozdul majd a gyerek, ez a nagy hangulati zűrzavar meg fog változni, le fogok nyugodni és sokkal inkább örülni fogok a terhességnek. Most is várom, hogy megmozduljon majd a kicsi, de mivel nincs ez a hangulati összevisszaság, nem érzem óriási szükségét, nem sürgetném magamban titkon, hogy gyerünk, jöjjön már el a 20. hét. Nomeg már tudom, milyen érzésre kell számítani. Furcsa, mert nem emlékszem rá pontosan, hogy milyen volt, de tudom, hogy fel fogom ismerni és nem fogom összetéveszteni semmivel. Várom, na, de ezt is szépen, türelemmel.

Ami miatt az első terhesség során tele voltam várakozással és türelmetlen izgatottsággal, az most hiányzik. Mondják ugyan, hogy minden terhesség más, de vannak azért fix és állandó pontok egy várandósság során. Így például most sokkal nyugodtabban várom a vizsgálatokat, mert valahogy tudom, hogy minden rendben lesz. Van persze, amitől tartok, de ott is csak a kivitelezés miatt vannak félelmeim, hogy milyen lesz Tádét magammal vinni mondjuk a ctg-re. De az a varázs most nincs meg, ami az elsőnél megvolt, az izgatott ultrahangra menetel, a minden nap készítsünk egy képet a hasamról, a kis gyerekszoba berendezése és ehhez hasonlók. Első kismamának lenni csodálatos érzés a sok újdonság miatt (is), másodjára meg szuper jó, hogy már sokkal nyugodtabb az ember.

Izgatottan pörgetjük a keresztneveket, lányban már sikerült leszűkíteni kettőre, fiúban azonban nem találtunk még olyat, ami mindkettőnknek igazán tetszene, mint annak idején a Tádé. Illetve ami illik is a Tádéhoz. A névválasztásról még sosem írtam ide, azt hiszem. Nekem gyerekkorom óta nagyon tetszik ez a név, de sose gondoltam, hogy majd a gyerekemet így fogják nevezni. Egyszer megemlítettem Tamásnak, és onnantól el volt döntve: hiába dobtam be más neveket is a közösbe, Tamás nem tágított a Tádé mellől. Tudjuk, hogy nem szokványos név, de valahogy el sem tudjuk képzelni, hogy másképp nevezzék a gyerekünk. Nem mindenkinek tetszett elsőre, de hálistennek mindenki megszokta és tudja, hogy ez bizony a mi fiunkhoz tartozik legalább annyira, mint a fejformája vagy a szemszíne.

Be kell majd rendezni a gyerekszobát két személyre, de ezzel még ráérünk. Le kell hozni majd a padlásról az Adamo hintát, előszedni a pólyákat, a kisruhákat, vagy újakat venni, ha kislány (<3), visszatenni a babakocsira a mózes feltétet, tesófellépőt szerezni, megtanulni, hogy kell egy kisbabát felhurcizni magamra. De ezekkel mind ráérünk még, hisz van egy jó fél évünk az érkezéséig.

Kíváncsi vagyok, hogy alakul majd a terhesség hátralevő része. Ha elmúlna az álmosság és a levertség, nagyon élvezném, annyi teendőm van amúgy itthon, hogy bőven kéne az energia már hozzá. Jó lenne valamiből meríteni, de eddig még csak a kicsi merít belőlem. Félek a szüléstől, úgyhogy lesz még mire lelkileg felkészülnöm, erről biztos lesz még poszt is. De nagyon várom már, hogy négyen legyünk majd itthon, kíváncsi vagyok, Tádé mit fog szólni a kistesóhoz.

Olyan szerencsésen alakult az élet, hogy a szomszéd lány is épp most várandós, egy hónappal tart előrébb mint én. A héten mondta, hogy csodálatos ez a második trimeszter, túlcsordul benne a boldogsághormon. Valahogy nagyon megakadt bennem ez a mondat, mert én is erre vágyom, hogy a második trimsztertől bennem is legalább megjelenjen a boldogsághormon, nem irigylem tőle, félre ne értsetek, csak olyan jó lenne, úgy megérdemelném én is!

Ma van a férjem születésnapja, ami azt jelenti, hogy hamarosan összejövős évfordulónk is lesz. De még addig van pár nap, ma pedig szülinapot ünneplünk – visszafogottan, egyszerűen, szolidan. Nem tudtam idén ajándékot venni neki, mert nem volt semmi igazán jó ajándékötletem, úgyhogy csak egy tortát kap. Tegnap bevásároltunk hozzá, és most sül a finom répatorta. Merthogy azt kért.

Most épp játszanak a fiúk, mert ma Tamás szabadásgot vett ki a napra – ki szeret a születésnapján dolgozni? Inkább a játék, móka, persze azért a fiunk fegyelmezése is megy, mert bizony nagyon eleven.

Az elmúlt egy hétben nem történtek különösebb dolgok, leszámítva, hogy talán kezd itt lenni a tavasz, amit azzal ünnepeltünk, hogy kimentünk kétszer is a játszótérre. Tádé nagyon élvezte, nagyon jót játszott, rohangált, homokozott, csúszdázott, nevetett, kergetőzött. Aztán voltam mindenféle vizsgálatokon, laborban is, egész meglepő, de itt nálunk nem akadálymentesített a labor, így nem tudok az eredményekért elmenni babakocsival… Mindenben másra vagyok utalva, ez továbbra is nyomaszt és felidegesít.

Tádéval klasszul telnek a napok, tegnapelőtt betöltötte a 20. hónapot, ügyesen mozog, szépen játszik, és amit most a legjobban imádok, hogy van egy kedvenc könyve, A majom mamája, amit kér, hogy olvassak neki minden lefekvés előtt. A mese arról szól, hogy a kismajom elveszti a mamáját, és egy pillangó segít neki megtalálni, de mindig rossz állatot mutat neki, így a kismajom mondja: nem, nem, nem, nem ő az. És Tádé is lapozza a könyvet és mondja, hogy ne ne ne. Irtó cuki! Tegnap pedig elkezdte mutogatni a pelenkáját is, hogy cseréljük le, ez is új, lassan kezdhetjük a bilire szoktatást is. Csak legyek jobban. Duplobol is egyre komolyabb tornyokat épít, vannak szempontjai, és a kis duplokocsikat és szépen sorba rakja. Utánoz mimikákat, elkezdett szerepjátékokat is játszani, főzőcskézik, telefonál, alvósat játszik meg ilyenek.

Azon gondolkoztam, hogy milyen jó, hogy nem adtuk be bölcsibe, milyen jó, hogy megtehetem, hogy itthon legyek vele és mindent figyeljek, amit csinál. A hétvégén vettük menő gyerekzárakat az ikeában, és most így a konyhám is végre biztonságban van, meg Tádé is.

Ha nem kéne ennyi vizsgálatra járni és nem lennék ilyen álmos folyamatosan, már egész jó lenne minden. Enni is újra tudok, mondjuk nincs étvágyam és nem is kívánok semmit, de ételundorom sincs. Hányingerem is elmúlt, mondjuk vadakat álmodok, és sokat alszom, ami Tamásnak nem annyira tetszik, mert így teljesen kiesnek az estéink, hisz én már alszom el Tádéval este fél 8-tól, utána maximum egy jóéjt-re ébredek fel. De idővel ez is jobb lesz, pár nap és kezdődik a második trimeszter.

Az utóbbi napokban nagyon rossz kedvem volt (van), nagyon magam alatt vagyok. Ez a folyamatos fáradtság teljesen lehozott az életről, a bezártságot is nagyon rosszul viselem. Azonban rá voltam kényszerítve, hogy kimozduljak, hiszen orvoshoz kell járni, beindult a terhesgondozás. Hétfőn voltunk nőgyógyásznál és ultrahangon (be kellett menni bp-re), és mivel nem tudjuk megoldani másképp, vittük magunkkal a fiunkat is. Abban bíztunk, hogy szépen ellesz majd, hogy játszik a kikészített játékokkal, hogy nyugiban lesz. Ehhez képest már az odaséta alatt nem tudtunk vele sétálni rendesen, és a rendelőben is elég eleven volt. Persze engem nagyon zavart, hogy biztos zavar másokat, nem kellett volna hoznunk, akkor inkább jöttem volna egyedül, és az apjával maradt volna otthon. Persze rossz nem volt, csak kikapcsolta a rádiót, dübögött, szaladgált, dobálta a labdát – azért egy másfél évesnek nehéz elmagyarázni, hogy valamit otthon ugyan szabad, de máshol nem.

Azért el voltam keseredve, mert mások tudnak a gyerekükkel menni helyekre. Vagy ők nem foglalkoznak vele, hogy mi van, ha zavar másokat, hisz ez egy életkori sajátosság? Nem volt jó érzés, nem tudtam rendesen az ultrahangra figyelni, csak arra, hogy induljunk már haza. Tegnap itt voltam orvosnál, alig volt kedvem kimozdulni. Ide már egyedül mentem, a fiúk csak elém jöttek, és Tamás azzal a jó hírrel fogadott, hogy jót sétáltak, amíg vártak rám, tudtak kézen fogva is sétálni, nagyon büszke a kicsire.

Még lesz egy orvoshoz menés a héten, jövő héten pedig az első labor. Aztán genetikai vizsgálat, és ennyi a hónapra. De nem tudom, mások tényleg hogy oldják meg, ha nem ovis / bölcsis a gyerek. A korunkbeliek szülei még nem nyugdíjasok, és tudom, sokan nem egy városban élnek a szülőkkel. Elkezdtem parázni tőle, hogy majd milyen lesz szegény gyereket magammal hurcolni a laborba, orvosokhoz, vizsgákatokra. Mivel az én fiam nagyon eleven és izgága (de hálistennek nem hiperaktív), nehezen viseli ezeket a programokat. Én pedig vagy rá figyelek, vagy a vizsgálatra, főleg, amíg ilyen fáradt vagyok. Beindult a terhes agy is, felejtek, nehezen koncentrálok.

Nem akarok egy panaszáradatnak tűnni, csak félek az elkövetkezendő időszak vizsgálataitól, hogy hogy oldom meg őket. Persze a férjem amiben tud, segít, próbál itthonról dolgozni, amennyit csak lehet, szabadságot vesz ki és visz kocsival, ahova kell, ott van velem, segít a gyerekre vigyázni. Úgyhogy meg fogjuk oldani, végszükség esetén a nagyszülők is tudnak szabit kivenni és Mtúrról is jön ide vonat, csak megint rádöbbentem, mennyire magunkra és csak magunkra vagyunk utalva. Tudom, mindenki megoldja, mi is meg fogjuk oldani, csak nem könnyű a szervezés és az odafigyelés. Majd a végén, mikor ctg-re kell járnunk Tádéval, vagy mikor majd megyek szülni, na azok lesznek a nagy falatok. Emlékszem rá, húgom hetekkel később született meg, mint mikorra anyu ki volt vele írva, és ezeket a heteket anyu a kórházban töltötte. És én mentem be hozzá látogatóba és egy idő után mondtam, hogy akkor inkább hagyjuk ezt a testvér dolgot, inkább jöjjön haza. Remélem, nekem minél kevesebb időt kell majd kórházban tölteni, és a fiúk is jól ellesznek itthon. Minden csak szervezés kérdése, és ha törik, ha szakad, meg kell tanulnom szervezni, mert két gyerekkel szükség lesz rá.

Nyomasztanak dolgok, és olyan jó lenne, ha nem ilyen lenne a természetem, és nem adnám át magam ennyire könnyen a nyomasztó gondolatoknak. Ha nem félnék ennyire attól, mi hogy lesz, hanem lazábban, könnyedebben fognám fel a dolgokat. Kíváncsi vagyok, fog-e ez nekem menni bármikor is.

Fogalmam sincs. De jó, pontosítom: hogyan legyek jobb anya?

Ha a gyerekkoromra gondolok, lágyság, kedvesség, türelem idéződik fel bennem. Mesélés, nyugalom. Ezzel szemben ha magamra tekintek mint anyára, azt érzem, jóval keményebb, türelmetlenebb vagyok. Azon gondolkozom, hogy már biztos egy csomó dolgot elrontottam. Például az altatás. Mindig összebújva alszunk el, és biztos emiatt van, hogy utána egész éjjel inkább vágyik közénk és nem tud aludni egyedül. Nem reagál semmilyen alvókára vagy plüssre, gyakorlatilag én vagyok az alvókája. Hozzám bújik és csak velem alszik el.

Aztán ott van a szófogadatlansága. Látom, tudom, hogy érti, hogy nem szabad, ehhez képest ma is széttépve találtuk meg az egyik könyvemet. Nem mondanám, hogy rossz gyerek, inkább eleven és kíváncsi, de nem tudtuk neki a határokat minden esetben megmutatni elég hatékonyan. Megmondom őszintén, néha kiabálok vagy határozottabban szólok rá, de semmi hatása nincs, ugyanúgy pakolja le/ki/át a dolgokat.

Mesélni se tudok neki rendesen, mert inkább érdekli a könyvtest, a lapozás, a rágcsálása, gyötrése a könyvnek, mint hogy hallgassa a mesémet összebújva és közben nézze az ábrákat. Néha azért megy már ez is, de korántsem annyiszor, mint szeretném, bizonyos könyveket el is dugtunk előle, ne tegye őket tönkre még idő előtt.

Én nagyon szeretem ezt a gyereket, de néha elfáradok mellette. Szeretném azt hinni, hogy mindent a legjobb tudásom szerint csinálok, de úgy érzem, biztos tudnék neki többet, jobbat nyújtani. Csak nem tudom, hogy.

Sokszor irigykedve nézem, hogy játszik az apjával. Akár ha boltban vagyunk, a férjem veszi a fáradságot, és amíg én bevásárlok, ők mászkálnak, nézelődnek a boltban, ha a gyerek már nagyon nyűgös, akkor a nyakába veszi vagy futkározik vele. Nekem sose lenne ehhez bátorságom vagy energiám. Itthon is olyan jókedvűen és felszabadultan tudnak játszani, a férjem is olyan jókat, mélyről, őszintén nevet, hogy az komolyan irigylésre méltó. Nekem ez nem megy, én csak kis unalmas, lagymatag játékokat tudok vele játszani, megmutatni, mi hogy működik, de a nagy nevetések nem nekem szólnak.

Nehéz ez, mert tényleg nem tudom, mi többet adhatnék. És idővel biztos csak még bizonytalanabb leszek magamban, ahogy nő majd a gyerek. Ráadásul most, hogy ilyen fáradt vagyok és kevesebb az energiám, még nagyobb a lelkiismeret-furdalásom, hogy nem jól csinálom a dolgokat, hogy keveset adok neki – csak az altatást, etetést, öltöztetést.

Hajónapló következik. A rosszullét már 4. hete tart, kicsit kezd belőle elegem lenni, hogy nem tudok teljes értékű tagja lenni a családomnak, csak egy karalábéként fekszem itthon. Lelkiismeret-furdalásom is van, hogy nem viszem még csak sétálni sem a gyereket, de még mikor vele voltam terhes, ájultam el, és most is sokszor megszédülök, egyszerűen nem merem egyedül elhagyni a lakást.

Pedig olyan jó lenne kimozdulni, olyan jó lenne, ha lenne hozzá energiám! Várom már nagyon a tavaszt, addigra ez talán elmúlik, és végre mászkálhatunk, játszhatunk, ehetünk és főzhetünk kedvünkre.

Legrosszabban a szagokat és az álmosságot viselem. Ha szegény Tamás kávézik, mennie kell a szagelszívónak, aminek amúgy nem sok haszna, csak búg, és azonnal ki is kell szellőztetnie. Hetek óta nem főzök neki, Tádénak is alig, mások főztjén élnek, bébiétel és menzás kaján. Ha nincs itthon Tamás, akkor abban az a legjobb, hogy nincs napközbeni kajaszag és kávészag. De hogy őszinte legyek, a srácok „szagát” is nehezen tűröm, Tádékámnak van mindig egy kis édeskés babaillata, Tamásnak meg ugye az illatszerektől nagyon férfias szaga van, kértem már meg őket, hogy menjenek távolabb. Tegnap pedig, hát erre nem vagyok büszke, de a Tádé pelusának tartalmától szaladnom kellett hányni. Volt már ilyen többször is, és azt hiszem, lesz is még. Lelkileg megvisel most ez a satnyaságom. Tényleg rossz, rosszabb anyának és feleségnek érzem magam. És ehhez jön a folyamatos alvási inger, az állandó ásítozás, a feküdni vágyás.

Reggelente nagy nehezen felkelek, ha Tamás itthon van, akkor kicsit később tudok kelni, megúszom a kávé szagot is. Aztán miután nagyjából magamhoz térek, elvégzem azt a minimális házimunkát, amit muszáj: összeszedem a száradt ruhákat, helyükre rakom, teszek be új mosni valót, beágyazok, levegőztetek és elmosogatok, adok Tádénak reggelit, felöltöztetem és ki is fulladok ekkorra, szédülök és elálmosodom. ÉLET EZ? Jó, tudom, hogy ez most egy ilyen időszak, és túléli mindenki, sőt sokat is segít Tamás. Aztán miután kipihentem magam, elvégzem a munkahelyemtől kapott melókát és alig várom, hogy 11 legyen és alhassunk Tádéval egy 2,5 órát. Utána a délután már simaliba, várjuk haza Tamást és lassan be is esteledik. Fél 8 körül viszem aludni a gyereket és rendszerint el is alszom vele és csak egy jóéjtpuszira ébredek fel. És Tádé egyre többet alszik velünk, egyre kevesebb időt bír eltölteni a saját ágyában. És bárcsak ne lenne ennyire jó gyerekkel aludni, akkor nagyobb lenne bennem a munkakedve ahhoz, hogy a saját ágyába szoktassam egész éjjelre, de egyszerűen imádjuk, hogy ott szuszog a kis testével kettőnk között, néha felnevet, néha felül, néha felsír, és akkor mindig szükség van rám, hogy visszaaltassam, és ezt legalább még meg tudom csinálni.

De ez az egyhangúság nagyon lehangoló. Minden nap ugyanúgy telik, és csak ennyit tudok belőlük kihozni. Év legelején eljártunk Tádéval sétálni, napi másfél órát kint voltunk a hidegben, nézelődtünk, mászkáltunk, és jó volt. Jobb mint itthon tespedni. De egyszerűen nem megy más. El kell fogadnom, hogy most ez van, még rossz esetben pár hétig, addig kibírja mindenki ezt a takarék tüzet, aztán jobb lesz, nekem is és akkor nekik is. Bár jófejek, mert nem panaszkodnak, jönnek a kis puszijaikért és aztán békén is hagynak. Megértő srácaim vannak, aminek nagyon örülök. A férjem még szép, hogy segítő és megértő, de hogy a fiam is, az meglep. Hisz olyan kicsi még, mégis, érzelmileg ezek szerint nagyon kis ügyes.

Az utóbbi időkben eléggé eltűntem, ez talán feltűnt nektek is. Ez azért van, mert nagyon fáradt vagyok, egész nap csak fekszem, semmi energiám, napi 12-13 órát alszom, pont annyit, mint a gyerek. Nem nagyon hagyom el a lakást se, csak ha muszáj boltba elmenni, akkor is csak kocsival, mert félek, hogy elájulok. 2,5 hét alatt 4,5 kg-ot fogytam, amit mondjuk legkevésbé sem bánok, de nem eszem, nincs energiám.

Igen, babát várunk, és elkezdődött, itt az első trimeszter minden nyűgével együtt – leszámítva a kívánósságot. Tádénál is nagyon megviselt az eleje, de nem ennyire, már ha jól emlékszem, de lehet, hogy csak az idő szépíti meg az emlékeket.

Szilveszterkor derült ki, hogy újra terhes lettem, volt két jó hetünk, aztán beütöttek a hormonok. Én persze tűröm, szerintem hősiesen, Tamás szerint terhes aggyal és túlságosan álmosan, szóval tűröm, hogy dolgozzanak, mert az azt jelenti, minden rendben. Az őszi vetélés után kapok most hormonkúrát is, hogy biztos(abban) minden rendben menjen. Hallottuk már a kicsi szívhangját is, elkezdődtek a vizsgálatok, a kiskönyv kiállítása, a sok teendővel tarkított 9 hónap.

Nagyon boldogok vagyunk és nagyon várjuk, hogy megszülessen, addig még ugyan hosszú az út. Már nem lesz olyan könnyű megoldani az orvoshoz meg laborba járást, mint Tádénál, hiszen itt van ő is, vinni kell magunkkal vagy meg kell oldani a felügyeletet is. Ez nyomaszt egy kicsit, de hát mások is megoldják, megoldották, nekünk is menni fog. (Megint csak: nehéz, hogy anyuék messze laknak.) Tádéka az egészből még nem fog fel semmit, csak élvezi, hogy az anyja mindig vele alszik. Szépen tűri, hogy anyu egész nap fekszik és vegetál, ő itt eljátszik mellettem, néha nyúz egy kicsit persze. Alapvetően nagyon egyhangúan telnek a napjaink, én várom, hogy túllegyek az első trimeszter nehézségein, és tudjak kicsit jobban részt venni a mindennapokban, újra takarítani, főzni, ENNI és nem csak aludni vágyni. Tamás rengeteget segít. Azonban Tádé pár napja újra szintet lépett a kíváncsiságban, nőtt is, már 90 centi, pipiskedve még több és egyre több mindent ér el. Magára ránt dolgokat, sajnos a napokban le is forrázta magát kicsit, mert mi nem jó helyre tettük a teát.  De annyira pici a helyünk a konyhában, hogy nagyon nehéz elpakolni és még azt is figyelembe venni, hogy semmit se érjen el a gyerek. De muszáj, másképp balesetek lesznek. Szóval Tádé megint új dolgokat fedez fel, remélem, ez is csak pár napos periódus, mint mikor az asztal tetejére mászott, és aztán minden visszamegy a régi kerékvágásba. Félek, hogy tényleg baja lesz, vagy valamiben komolyabb kárt tesz. Persze figyelünk, de pontosan tudjuk, hogy akár ott állhatunk mellette, akkor is történhet valami, mint a teánál. Szóval kisfiam, kicsit vegyél kisebb fokozatra lassacskán, mert nem győzzük figyelemmel!

A terhességgel persze tele lettem nemcsak várakozással, de kérdésekkel, aggodalommal is: milyen lesz két gyerekkel? Hogy fog Tádé reagálni a kistestvérre? Milyen lesz a szülés (amitől félek amúgy)? Minden rendben lesz-e a 9 hónapban? Hogy fogunk elférni? Hogy lesz az altatás, az etetés? Hogy fogunk tudni visszaszokni egy újszülötthöz, miközben már itt egy nagyfiú? Nem mondom, pánikolok néha kicsit, leginkább az álmaimban, ma éjjel például végig az orvosi ügyeleten ültem álmomban, hogy biztos lesz valami bajom, jobb, ha orvosközelben vagyok. Várom már nagyon a terhesség szépségét, a növekvő pocakot, a rugdosást, a dús hajat, a kicsattanó életerőt.

De addig is, hagyjon mindenki aludni, napi 20 órát feküdni, sokat ásítani, és találja ki helyettem valaki más, mit ennék, készítse el és lehetőleg egye is meg helyettem. Tamás legyen a kis szolgám továbbra is, valaki jöjjön és takarítson ki, Tádé meg legyen cukipók. Nem sok kérés ez egy kicsit? Hát lehet, de tét nélkül könnyű nagyot kívánni. :) 

Ti pedig maradjatok velem, jönnek majd a terhes beszámolók, a Tádés történetek, de addig is csak a túlélést tudom közvetíteni.

Nézünk most egy sorozatot Tamással, az a címe, hogy The Marvelous Mrs. Maisel. Az ötvenes évek második felében játszódik New Yorkban, egy fiatal zsidó háziasszony útját mutatja be a stand up comedy színpada felé, miközben a magánéletét is megismerhetjük. Nézzétek, nem rossz, de most nem sorozatajánlót szeretnék írni, hanem arról, hogy ennek a csodálatos Mrs. Maiselnek van két gyermeke, egy 3-4 éves fia és egy kisbabája, aki olyan 1 éves lehet, még bőven babakocsis, de már tud ülni. Mrs. Maisel dolgozik, esténként fellép és ezek mellett is él szociális életet, elugrik ebédelni a menedzserével, vásárolni, ide-oda. És a gyerekei sosincsenek vele. Vagy az anyjánál vannak, vagy a házvezetőnő figyel rájuk. Most a tegnapi részben elmentek nyaralni, ami egy ilyen felnőtt tábor mindenféle aktivitásokkal, madárles, fürdőruha-szépségverseny, hajókázás, arról nem is beszélve, hogy egész nap isznak. A nagyobbik gyerek kapott egy személyi szittert, aki szintén az ő egésznapos elfoglaltságát segíti, a kisebbikre is mindig vigyáz egy idegen.

Tudom, hogy ez a sorozat nem az anyaságról szól, meg nem egy dokumentumfilm-sorozat, de nagyon bosszant engem ez az egész. Biztos (?) nem így volt ez, bár tehetős családoknál miért is ne, de én azon gondolkoztam, hogy ha egy nap csak annyit lennék a gyerekemmel, mint a csodálatos Mrs. Maisel, akkor nagyon rossz anyának érezném magam, és persze ebben a sorozatban szó sincs sem altatásról, sem etetésről, átöltöztetésről, bilire szoktatásról, beszédre tanításról, hisz mondom, nem az anyaságról szól, csak néha felbukkannak a gyerekek mint valami biodíszlet és épp kiejtik az első szavukat, tévét néznek, játszanak, JÓK, vannak.

Nem kéne ezzel foglalkoznom, meg még milyen dolog már, ha elítélek egy sorozatszereplő karaktert amiatt, mert le se szarja a gyerekeit, csak mivel én is ebben vagyok benne, és látom, körülöttem mások is, előjött bennem megint az, hogy hogy lehetne hatékonyabbra szervezni a napokat, hogy minél többet ki lehessen belőlük hozni. De aztán rájöttem, hogy ez irtó nagy hülyeség, mert így jók a napok, és hálás vagyok, hogy nem kellett még bölcsibe adnom a gyereket, és mondjuk én nem is akarnék stand up comedys lenni, de néha jó lenne nem aszerint szervezni a napot, hogy a fiam mikor alszik és eszik, hanem csak fogni magam és bemenni a fővárosba nézelődni kicsit, vagy enni egy pad thait, de hát ezek az idők nem erről szólnak, és ez jól is van így. Nem szeretném a csodálatos Mrs. Maisel életét, persze örülnék neki, ha egy házban laknék a szüleimmel és csak pár emelt választana el minket, ha lenne egy bejárónő, aki főz és takarít, ha lenne annyi pénzünk, hogy csak úgy kiruccanjunk Párizsba. De nagyon örülök neki, hogy a világ úgy alakult, hogy az anyukák és a gyerekeik egymással szorosabban vannak, hogy egyre nagyobb részt vesznek ki a közös mindennapokból az apukák (hogy felmerül bennük, hogy akár ők is szívesen otthon maradnának a gyerekkel!), hogy itthon lehetek a kisfiammal és figyelhetem a fejlődését és alhatok vele délben. És nem mellesleg dolgozom is, de igazából csak teljesen mellesleg, mert nem ez irányítja a napokat. Jó ez így.

A napok elég egyhangúan telnek. Sokat pihenek, mert szükségem van rá, de talán igaz az is, hogy ha az ember nem foglalja el magát, könnyebben kifárad, mintha teletenné a napját programokkal.

Tádé gyönyörűen eljátszik, sokat vigyorog és egyre többet bújik hozzám, hozzánk. Ölel, puszit kér, megfogja az arcom, kedveskedik csupán a kedveskedés kedvéért. Egyre jobban szeret labdázni, sokat táncol, matat. Tényleg jó és könnyű vele.

A napokban volt egy játszós randija is, egy kisfiú jött el hozzánk, játszótéri haverkodás helyett. Csak pár nap különbség van köztük. Nagyon szépen eljátszottak együtt, Tádé tologatta őt a dömperében, megölelte, megsimogatta a haját, búcsúzáskor puszit is adott. Persze néha kicsit erőteljesebb volt és ezzel megijesztette a kisfiút, de nem volt se veszekedés, se komoly sírás. Ez volt Tádé második játszós randija, és én tök büszke vagyok rá. Elkezdtek kooperálni, közösen csinálni dolgokat, utánozni a másikat és egyáltalán: értékelni, hogy egy kortárskapcsolat van körülöttük. Szerencsére mi, anyukák sem az összehasonlításra meg méricskélésre mentünk rá; amikor ilyet olvasok, mindig csodálkozom rajta. Persze, megbeszéljük, ki mit tud, hogy szokott csinálni, de nem híreskedésből vagy hencegésből, hanem érdekességből.

A hétköznapokat kicsit megnehezíti, hogy elromlott a mosogatógépünk, és be kellett szállíttatni a szervízbe. Amúgy sem vagyok vele elégedett, amikor működik, akkor is pocsékul mosogat, de most meg sehogy. Na nem mintha nem tudnék a kis kezeimmel elmosogatni. Igazából szeretem is, kikapcsol, relaxál, elgondolkozom közben, csak annyira kicsi a konyhámban a hely, hogy nehéz helyet találni a száradó edényeknek. Izgalmas, mi? Hát tudom, hogy nem az, de ezek vannak.

Ami pedig szebbé teszi a hétköznapokat, az a sok, bimbótól és virágtól omladozó orchidea, ami az ablakomban van (és amit más ablakában nem is látok). Minden nap megnézzük őket, és egyre szebbek.

Sajnos nagyon hiányzik Murakami Haruki. Mivel mindent felfaltam tőle, így kénytelen lennék valami új szerző vagy regény után nézni, egy romantikus (?) thrillert (?) el is olvastam a múlt héten lazításnak, de minek. Sose higgyetek a könyvek fülszövegeinek! Szóval új szerző vagy regény után kutatok, és sokkal nehezebb, mint gondoltam. Ha az ember egy kifejezett hangulatra vágyik, nehéz hozzá könyvet találni.

Hát így telnek a napok, a cukormentes és kevés szénhidrátos étrend még mindig pipa. Várjuk a tavaszt, de addig is, nincs más dolgom, mint gyönyörködni ebben a 19 hónapos gyönyörű kis nokedliben, és hagyni, hogy minél több puszit kérjen.