Harminc múltam

egy koraharmincas nő mindennapjai

Az első trimszter nehézségei

2019. február 07. 08:36 - juditvagyok

Hajónapló következik. A rosszullét már 4. hete tart, kicsit kezd belőle elegem lenni, hogy nem tudok teljes értékű tagja lenni a családomnak, csak egy karalábéként fekszem itthon. Lelkiismeret-furdalásom is van, hogy nem viszem még csak sétálni sem a gyereket, de még mikor vele voltam terhes, ájultam el, és most is sokszor megszédülök, egyszerűen nem merem egyedül elhagyni a lakást.

Pedig olyan jó lenne kimozdulni, olyan jó lenne, ha lenne hozzá energiám! Várom már nagyon a tavaszt, addigra ez talán elmúlik, és végre mászkálhatunk, játszhatunk, ehetünk és főzhetünk kedvünkre.

Legrosszabban a szagokat és az álmosságot viselem. Ha szegény Tamás kávézik, mennie kell a szagelszívónak, aminek amúgy nem sok haszna, csak búg, és azonnal ki is kell szellőztetnie. Hetek óta nem főzök neki, Tádénak is alig, mások főztjén élnek, bébiétel és menzás kaján. Ha nincs itthon Tamás, akkor abban az a legjobb, hogy nincs napközbeni kajaszag és kávészag. De hogy őszinte legyek, a srácok „szagát” is nehezen tűröm, Tádékámnak van mindig egy kis édeskés babaillata, Tamásnak meg ugye az illatszerektől nagyon férfias szaga van, kértem már meg őket, hogy menjenek távolabb. Tegnap pedig, hát erre nem vagyok büszke, de a Tádé pelusának tartalmától szaladnom kellett hányni. Volt már ilyen többször is, és azt hiszem, lesz is még. Lelkileg megvisel most ez a satnyaságom. Tényleg rossz, rosszabb anyának és feleségnek érzem magam. És ehhez jön a folyamatos alvási inger, az állandó ásítozás, a feküdni vágyás.

Reggelente nagy nehezen felkelek, ha Tamás itthon van, akkor kicsit később tudok kelni, megúszom a kávé szagot is. Aztán miután nagyjából magamhoz térek, elvégzem azt a minimális házimunkát, amit muszáj: összeszedem a száradt ruhákat, helyükre rakom, teszek be új mosni valót, beágyazok, levegőztetek és elmosogatok, adok Tádénak reggelit, felöltöztetem és ki is fulladok ekkorra, szédülök és elálmosodom. ÉLET EZ? Jó, tudom, hogy ez most egy ilyen időszak, és túléli mindenki, sőt sokat is segít Tamás. Aztán miután kipihentem magam, elvégzem a munkahelyemtől kapott melókát és alig várom, hogy 11 legyen és alhassunk Tádéval egy 2,5 órát. Utána a délután már simaliba, várjuk haza Tamást és lassan be is esteledik. Fél 8 körül viszem aludni a gyereket és rendszerint el is alszom vele és csak egy jóéjtpuszira ébredek fel. És Tádé egyre többet alszik velünk, egyre kevesebb időt bír eltölteni a saját ágyában. És bárcsak ne lenne ennyire jó gyerekkel aludni, akkor nagyobb lenne bennem a munkakedve ahhoz, hogy a saját ágyába szoktassam egész éjjelre, de egyszerűen imádjuk, hogy ott szuszog a kis testével kettőnk között, néha felnevet, néha felül, néha felsír, és akkor mindig szükség van rám, hogy visszaaltassam, és ezt legalább még meg tudom csinálni.

De ez az egyhangúság nagyon lehangoló. Minden nap ugyanúgy telik, és csak ennyit tudok belőlük kihozni. Év legelején eljártunk Tádéval sétálni, napi másfél órát kint voltunk a hidegben, nézelődtünk, mászkáltunk, és jó volt. Jobb mint itthon tespedni. De egyszerűen nem megy más. El kell fogadnom, hogy most ez van, még rossz esetben pár hétig, addig kibírja mindenki ezt a takarék tüzet, aztán jobb lesz, nekem is és akkor nekik is. Bár jófejek, mert nem panaszkodnak, jönnek a kis puszijaikért és aztán békén is hagynak. Megértő srácaim vannak, aminek nagyon örülök. A férjem még szép, hogy segítő és megértő, de hogy a fiam is, az meglep. Hisz olyan kicsi még, mégis, érzelmileg ezek szerint nagyon kis ügyes.

 

komment
süti beállítások módosítása