Először is én most a második terhességnél egy hormonkúrát is csinálok. A novemberi vetélés miatt az orvosom tanácsára szedem, elég nagy mennyiségben, és mondjuk minden rendben is van tőle, de vannak mellékhatásai. Az amúgy is meglévő álmosságot és hányingert felerősíti, és emellett nagyon letört is vagyok. A 12. hét után egyre csökkenteni kell az adagot, azaz pár nap múlva végre egyre kevesebbet kell belőle szednem, amitől azt várom, hogy hátha kevésbé leszek álmos és ez a szörnyű levertség is jobb lesz. Legalábbis nagyon remélem.

Aztán ennél a terhességnél bizonyos szempontból sokkal gyorsabban telik az idő. Csak úgy peregnek a hetek, már itt vagyok a második trimeszter kapujában, hamarosan kiderül, fiú-e vagy lány, aztán jön a mocorgás, rugdosás is. Most valahogy kevésbé vagyok ideges amiatt, hogy minden rendben alakul-e. Inkább tudom, mi fog következni (najó, leszámítva ezt a hormonkúrát), nem bújom állandóan az Az a 9 hónapot és a különböző cikkeket, hogy az adott héten mi történik a picivel és mire várhatok én. Persze van a telefonomon egy applikáció, amivel követem a terhességet, hogy éppen mekkora a pici, mi hogyan fejlődik benne, átfutom azért az is, velem mi történik.

Sokkal nyugodtabban várom a pocak megjelenését és növekedését is. Emlékszem, mikor Tádéval voltam terhes, nagyon türelmetlenül vártam, mikor jelenik meg a pocakom és mikor fog nem csak az én számomra látszódni. Most is nagyon várom persze, és úgy látom, már el is kezdődött a növekedés, de nincs bennem az a türelmetlenség, mint Tádéval. Ugyanez a mocorgással is érvényes. Amikor Tádéval voltam terhes, nagyon megviselt az első fele, a hangulatom nagyon változékony volt, rengeteget sírtam és aggódtam, sokat veszekedtem. Most ez egyáltalán nincs (csak a fent említett szomorú levertség). Az első terhességnél mondták a tapasztaltabbak, hogy ahogy megmozdul majd a gyerek, ez a nagy hangulati zűrzavar meg fog változni, le fogok nyugodni és sokkal inkább örülni fogok a terhességnek. Most is várom, hogy megmozduljon majd a kicsi, de mivel nincs ez a hangulati összevisszaság, nem érzem óriási szükségét, nem sürgetném magamban titkon, hogy gyerünk, jöjjön már el a 20. hét. Nomeg már tudom, milyen érzésre kell számítani. Furcsa, mert nem emlékszem rá pontosan, hogy milyen volt, de tudom, hogy fel fogom ismerni és nem fogom összetéveszteni semmivel. Várom, na, de ezt is szépen, türelemmel.

Ami miatt az első terhesség során tele voltam várakozással és türelmetlen izgatottsággal, az most hiányzik. Mondják ugyan, hogy minden terhesség más, de vannak azért fix és állandó pontok egy várandósság során. Így például most sokkal nyugodtabban várom a vizsgálatokat, mert valahogy tudom, hogy minden rendben lesz. Van persze, amitől tartok, de ott is csak a kivitelezés miatt vannak félelmeim, hogy milyen lesz Tádét magammal vinni mondjuk a ctg-re. De az a varázs most nincs meg, ami az elsőnél megvolt, az izgatott ultrahangra menetel, a minden nap készítsünk egy képet a hasamról, a kis gyerekszoba berendezése és ehhez hasonlók. Első kismamának lenni csodálatos érzés a sok újdonság miatt (is), másodjára meg szuper jó, hogy már sokkal nyugodtabb az ember.

Izgatottan pörgetjük a keresztneveket, lányban már sikerült leszűkíteni kettőre, fiúban azonban nem találtunk még olyat, ami mindkettőnknek igazán tetszene, mint annak idején a Tádé. Illetve ami illik is a Tádéhoz. A névválasztásról még sosem írtam ide, azt hiszem. Nekem gyerekkorom óta nagyon tetszik ez a név, de sose gondoltam, hogy majd a gyerekemet így fogják nevezni. Egyszer megemlítettem Tamásnak, és onnantól el volt döntve: hiába dobtam be más neveket is a közösbe, Tamás nem tágított a Tádé mellől. Tudjuk, hogy nem szokványos név, de valahogy el sem tudjuk képzelni, hogy másképp nevezzék a gyerekünk. Nem mindenkinek tetszett elsőre, de hálistennek mindenki megszokta és tudja, hogy ez bizony a mi fiunkhoz tartozik legalább annyira, mint a fejformája vagy a szemszíne.

Be kell majd rendezni a gyerekszobát két személyre, de ezzel még ráérünk. Le kell hozni majd a padlásról az Adamo hintát, előszedni a pólyákat, a kisruhákat, vagy újakat venni, ha kislány (<3), visszatenni a babakocsira a mózes feltétet, tesófellépőt szerezni, megtanulni, hogy kell egy kisbabát felhurcizni magamra. De ezekkel mind ráérünk még, hisz van egy jó fél évünk az érkezéséig.

Kíváncsi vagyok, hogy alakul majd a terhesség hátralevő része. Ha elmúlna az álmosság és a levertség, nagyon élvezném, annyi teendőm van amúgy itthon, hogy bőven kéne az energia már hozzá. Jó lenne valamiből meríteni, de eddig még csak a kicsi merít belőlem. Félek a szüléstől, úgyhogy lesz még mire lelkileg felkészülnöm, erről biztos lesz még poszt is. De nagyon várom már, hogy négyen legyünk majd itthon, kíváncsi vagyok, Tádé mit fog szólni a kistesóhoz.

Olyan szerencsésen alakult az élet, hogy a szomszéd lány is épp most várandós, egy hónappal tart előrébb mint én. A héten mondta, hogy csodálatos ez a második trimeszter, túlcsordul benne a boldogsághormon. Valahogy nagyon megakadt bennem ez a mondat, mert én is erre vágyom, hogy a második trimsztertől bennem is legalább megjelenjen a boldogsághormon, nem irigylem tőle, félre ne értsetek, csak olyan jó lenne, úgy megérdemelném én is!