Kezd egyre több energiám lenni. Ami arra hívja fel a figyelmem, hogy mennyire elhanyagoltam a háztartást az elmúlt másfél hónapban. A konyhaszekrények ajtajait, a szagelszívót tegnap kicsit lepucoltam, kisuvickoltam az olajsütős edényem is, valahogy most a terhesség alatt nagyon elkezdtem kívánni az olajban sült dolgokat sajnos, szóval elkezdtem látni, mi mindent kell megcsinálni, és elkezdtem megcsinálni is. De édes nosztalgiával emlékeztem vissza a majdnem már egy évvel ezelőtti posztomra, (tényleg! lassan egy éves a blog!) hogy milyen szépen elterveztem a házimunkát és egy ideig milyen szépen tudtam is magam tartani. Milyen naiv voltam! Hogy ez majd menni fog! HÁT NEM.

De itt a tavasz, kell majd egy szép nagy tavaszi nagytakarítás és lassan a főzésre is vissza kéne szoknom. De sajnos teljesen elment tőle a kedvem. Persze ebben benne van az is, hogy még mindig undorodom a nyer hústól meg bizonyos illatoktól, nincs rendesen helyem a konyhában főzni, mert kicsit a konyhám. És akkor itt el is jutottam odáig, hogy milyen lenne elköltözni innen. Habár nagyon szeretjük a lakásunk, de azért látszik már, hogy kicsit szűkösen vagyunk, minden négyzetcentimétert kihasználtunk már, kicsit kérdéses, mi lesz, ha megszületik a második gyerek. Megoldjuk, mi is viszonyleg kevés négyzetméteren és közös szobában nőttünk fel, és nagyon jó volt, csak én érzem, meg Tamás is, hogy jó lenne plusz egy szoba dolgozni, plusz egy konyha főzni és enni, és nem a nappaliban főzni. Ti szeretitek az amerikai konyhás nappalit? Nálam, amíg kicsit volt Tádé, nagy előnye volt, mert láttam mindig a gyereket, főzés közben nem maradtam ki semmiből. Azonban ahogy nő, egyre kényelmetlenebb és veszélyesebb, és egyre inkább a hiányát érzem egy külön konyhának-ebédlőnek és egy külön nappalinak.

De felmerült annak az ötlete, és most már szinte minden nap beszélünk róla, hogy milyen lenne egy saját kertesházban élni, esetleg elköltözni a városból is. Úgy érzem, eléggé be vagyok ide zárva, nagyon rossz a városunk infrastruktúrája, nagyon gyorsan nőtt és nem tudott lépést tartani vele a valódi fejlődés. Értsd: pl nincsenek járdák és aszfaltozott úttestek. Nincs  a központ akadálymentestíve, óriási kerülővel jutok el oda, nem jó babakocsival sétálni a környéken. Kicsit unalmas már, nincs rendes struktúrája a városnak, nincs íve épp ezért egy-egy sétának, nem lehet két célt összekötni, mert másfele vannak a dolgok. Hiányzik BP, mégis csak több mint 10 évet éltem ott, valahogy szépítő nosztalgiával gondolok még a Margitszigetre is. Úgy képzelem, könnyebb lenne sétálni ott, de persze tudom, hogy büdös, zajos, aluljárós, furaemberes a város, csak én vágyom nagyon vissza. De persze nincs kedvem beilleszkedni egy új közösségbe (sose volt), csak szeretnék kicsit felfedezni, mászkálni és nem itthonra bezárva lenni. Persze minden más lenne, ha tudnék vezetni, de most a második terhességgel megint csúszik egy kicsit a dolog. De jó lenne egy élhetőbb, emberbarátabb városban élni, jobban kihasználni a lehetőségeket. Vagy visszaköltözni Mezőtúrra, bárcsak tudnánk onnan dolgozni. De tudom, azt is csak az emlékek szépítik meg.

Addig is marad a takarítási terv, hogy ne egyen meg minket a kosz, ablakpucolással, portalanítással, terítők kimosásával, az erkély tavaszításával, a kisgyerekszoba átrendezésével, friss függönyökkel. Heló tavasz, jó, hogy itt vagy!