1.

Ahogy sejtettem, szörnyen indult a nap, pedig tényleg készültem rá lelkileg. Tamás alig tudott felkelni az ébresztőre, aztán Tádé sírva kelt, és azóta se megy ki a 30 centis közelemből. Munka ugyan még nem sok futott be, de már 9-re megfőztem a holnap ebédet, a jó öreg paradicsomos bulgurt, tettünk be mosni valót Tádéval, és gyorsan, Mary Poppins módjára rendbe rántottam gyorsan a lakást.

Aztán hihetetlen üresség és szomorúság tört rám, hiába a napfény és Tádé ragaszkodó, kedves hangulata. Persze egyből lelkiismeret-furdalással is társult ez a szörnyen rossz belső érzés, hogy még rosszabbul érezzem magam – hisz miért vagyok ilyen, miért érzem ezt a téli depressziót, amikor nem kéne? Amikor annyi mindent kitalálhatnék, hogy jobbá tegyem a napot? De sajnos nem megy, nem tudok magamon erőt venni, mástól várom, hogy kihúzzon ebből az állapotból, mert egyedül nem boldogulok most. Álmos vagyok mindig és úgy igazán semmihez sincs kedvem. Persze szívesen varrnék, de ahhoz Tádé társasága nem a legmegfelelőbb, mert vagy kikapná a kezemből, vagy én kapkodnék és hoznék létre valami nem túl szépet, pedig szeretnék egy jó kis kaktuszt varrni az új táskámra, amit karácsonyra kaptam. Vasalhatnék is (nem), fugát is tisztíthatnék (brrrr), rendet tehetnék a fiókokban (brrr). De egyikhez sincs semmi kedvem, sétálni nem megyünk, csak délután, mert Tádé bealszik és akkor oda a napirendnek. Úgyhogy szépen lefészkeltünk a szőnyegre duplózni, kisvonatozni, formabedobósozni, de valahogy Tádét sem köti le egyik sem igazán, csak az, hogy rajtam lógjon. Biztos érzi, hogy nem érzem magam jól, és a maga kis eszköztárával igyekszik biztosítani felőle, hogy nem vagyok egyedül.

2.

Ugyan mára virradóra nem aludtam túl sokat, de jó kis munkahét lesz ez: szerdával kezdődik, tehát három nap munka, és utána már jön is a hétvége, hurrá! Tádé ma nagyon ragaszkodó, nagyon aranyos, sokszor meghatott, pedig még csak negyed 11. Bújik, ölel, mosolyog, puszil – biztos érzi, hogy ma anyunak kicsit több támogatásra van szüksége. Még a nap is nekünk süt, az orchideák is nekünk nyíltak ki az ablakban: a lila, a fehér és a sárga is pompázik már, bezzeg más ablakába benézve még csak bimbóhozó hajtásokat sem látok – na, kinek van szerencséje a növényekkel idén?

Kapott Tamás karácsonyra duplafalú üvegpoharat, amit én is imádok és használok, mert gyönyörű habos kávékat lehet bele készíteni. Habár ma nem sikerült igazi, csíkos kávét készítenem, de nagyon finom lett rajta a tejhab, és igazi csemege volt, még akkor is, ha csak koffeinmentes volt. Délelőtti örömök.

Mióta fogyókúrázom, kemény 34 órája kb, azóta nem esett nehezemre egyszer sem a fogyókúra. Nem kívánom az édeset szerencsére, annyit ettem decemberben, és a sós csemegék sem vonzanak különösebben. Kifejezetten kívánom a friss zöldségeket, gyümölcsöket, nem kívánom azonban a kenyeret. Kell ennél jobb együttállás? Én elképzelni sem tudok jobbat! Lelkes vagyok most nagyon a  fogyókúrával kapcsolatban, mióta elkezdtem és nem zabálok összevissza, MÁR véknyabbnak érzem magam, pedig tudom, hogy nem így van, de az érzés, az érzet sokat számít!

Igaz, sírtam ma egy keveset már, de elmúlt. Hiányzik ugyan Tamás, de még mindig jobb, mintha örülnék neki és megkönnyebbülten venném tudomásul, hogy mától végre újra eljár dolgozni. Szerencsére ma még nem futott be sok munka nekem sem, rend is van, a házimunka se gyülemlett fel. Tádé nagyon aranyos volt, segített a szennyest bepakolni a mosógépbe, mintha ez lenne a dolga. Cuki, na!

Lebeszéltünk egyik barátnőmmel egy holnap délelőtti játszóterezést, aminek örülök és tök jó kedvem is lett tőle. Jó lesz találkozni meg kicsit kimozdulni, legutóbb az orvosnál futottunk össze, még ünnepek előtt, azért annál sokkal jobb lesz a játszótér, még ha hideg is.

Ha Tádé is úgy engedi, ma haladok az olvasással, talán varrok egy kaktuszt, és délután elmegyünk boltba is. Nem, nagy tervek igaz, de szépen haladunk a nappal vele. És ez a lényeg, szépen haladni a napokkal, előre, örülni neki mindig, amit az aznap hoz.