Harminc múltam

egy koraharmincas nő mindennapjai

Azok az átkozott csütörtökök

2018. április 13. 08:21 - juditvagyok

Biztos vagyok benne, hogy más, a gyerekkel otthon lévő anyukának, kismamának is legalább egyszer volt vagy lesz ilyenben része, és ezt a férjek úgysem fogják soha _teljesen_ megérteni.

Tegnap nagyon hosszú és nagyon nehéz napom volt. Tádé, nemcsak akkor, ha nem látott, de akkor is, ha nem voltam érintésközelben, nyöszörgött, szenvedett, nyűgösködött. Azt hiszem, ez lehet a szeparációs szorongás. Nagyon szeretem ezt a kisbabát, de nagyon frusztráló úgy enni, hogy közben nyöszörög, és úgy egyáltalán mindent úgy csinálni, hogy néz vagy az ölemben van. De vannak ilyen napok, és éjjelre meg már nekem hiányzik, hogy nem ér hozzám, hisz egész nap a részem volt. Amikor már viszont 12. órája csak én vagyok vele, csak enyém a felelősség, nem szólok egy felnőtthöz sem, max cseten, minden gondolatom a gyerek, ha alszik, úgyis 5 percenként megnézem, kávét már nem tudok többet inni, ha éjjel akarok valamennyit aludni, szóval amikor már a nap felében csak az én gyerekem, akkor elpattan valami, főleg ezeken a hülye csütörtökökön. A szerdák is hosszúak, mert 7-re ér haza, csütörtökön általában azért hamarabb, de tegnap más volt. Tegnap egy kollégát búcsúztattak, akinek a felesége amúgy 3 napig sütötte előtte a linzereket, és kb 10 év után hagyja őket ott egy olyan világban, ahol 2 évet épp, hogy kihúzol egy helyen, hogy a cv-dben ne legyen gáz. Szóval búcsúbuli volt, és később is kezdődött és el is húzódott, ami kívülről nézve: hát van ám ilyen, érthető, érezd jól magad, drágám.

De belülről nézve kicsit sem így érzed, hanem szidsz mindenkit, és nem érted, miért van szükség másoknak jobban a férjedre, mint neked, és ő hogy hozhatja meg azt a döntést, hogy _CSERBEN HAGY_, hogy lehet egy búcsúbuli fontosabb egy fürdetésénél, hogy lehet bármi fontosabb a feleségénél és fiánál, milyen világot élünk, minek ez a networking. Mi az, hogy ő megteheti, hogy neki vannak kollégái és ő dönti el, mikor száll fel a buszra, mikor vált életet, mikor munkatárs és mikor férj. Mert én nem léphetek ki ebből fél órára sem, fél óra, atyavilág, de sok az a fél óra, ha a másiké, és mégis milyen irtózatosan kevés, ha rólad van szó.

Tudom, ő meg nem lehet itthon mindig a gyerekkel, sok dologról lemarad, és sokszor választaná szívesen azt, hogy ő van vele. De nem tehetjük meg, meg bolond lennék hagyni. Hogy én maradjak le mindenről? Kösz, nem.

Vannak nehezebb, stresszesebb napok minden munkában, ebben is. Mert ez igenis egy munka. Ezt ismételgetem, amikor elbizonytalanodom, hogy ér-e érezni, amit érzek.

Gyere haza, mert nagyon egyedül vagyok nélküled, persze más lenne, ha… de erről már volt szó, ha nem lennék annyira magam, ha egy helyen laknék a családommal, a barátnőimmel. De nem lakom, én választottam, akárcsak az anyaságot, és megoldok minden nehézséget, csak, csak néha vannak ilyen rossz napok, amikor nem érti meg egymást a férj és a feleség, hisz nincs abban semmi rossz, és tényleg nincs, csak annyi, hogy cserben lettem hagyva, még akkor is, ha tudom, hogy nem így történt. De tudni és érezni, keveseknek sikerül egy oldalra tennie ezt a két dolgot, nem igaz?

 

ui.: Nem akarom, hogy úgy tűnjön, nem az anyaság a legszuperebb dolog jelenleg az életemben, csak itt most van azért egy halvány de is, ami a fele-ségség, nőség, felnőttség. Így olvasd, ne ítélkezve. 

komment
süti beállítások módosítása