Hétvégén otthon voltunk anyuéknál – mamánál és papánál. Legutóbb augusztus második felében voltunk otthon, még strandidő volt, és nagyon fárasztó volt, hogy Tádét vagy ölben kellett tartani, mert nyűgösködött, vagy állandóan ott kellett mellette lenni, hogy nézzük, mit csinál. Mindent pakolt le, és általában olyan dolgokat akart megszerezni és olyan helyekre bebújni, amik nem voltak olyan jó ötletek. Kapta is folyamatosan a Tádé, nem, Tádé, nem szabad-okat szegénykém. Nagyon fárasztó volt szülőként és gondolom nagyszülőként is, hogy ennyire oda kell figyelni. Most azonban, amikor otthon voltunk, alig kellett rászólni. Szépen elszaladgált, eljátszott, és a legnagyobb „bosszúság”, amit okozott, hogy állandóan szétszórta a csipeszeket, mi meg szedhettük össze, hogy a nyakát ne törje valaki.

Mi történt az elmúlt másfél hónapban, mikor lett ez ennyivel könnyebb? Hogy nem tűnt fel ez nekem ennyire?

Persze láttam, hogy szépen eljátszik egyedül, ha nem nyűgös, de azért jó gyereknek nem mondanám most se. De mégis: jól, ügyesen és értelmesen viselkedett otthon, és ha belegondolok, itthon is úgy viselkedik.

Pedig még egy hónapja nagyon el voltam keseredve, ha emlékeztek rá. Féltem attól is, hogy nem beszélek hozzá eleget, hogy a nem szabad leszenek az első szavai, hogy nem fogok vele sose ötről a hatra jutni, hogy nem jól csinálom a dolgokat, hogy mi lesz velünk Tamás nélkül, nem ment az alvás, nem volt jó a napirend, nyűgösködött, nem fogadott szót.

Aztán egyszer csak jó lett. Amikor Tamás elment dolgozni, akkor átálltunk a napi egy alvásra és azóta mintha ki lenne cserélve a gyerek. Szépen eljátszik, kis mesét is néz már (lehet, inkább én élvezem, alig bírom leállítani pár rész után a Manó Benő és Lili hercegnő apró királyságát), jókat alszik éjjel és nappal is, huncutkodik, érti a tréfát, egyre többet beszél a maga kis módján, egyszerűen megzabálom. Talán akkor éreztem ennyire egyszerűnek és szépnek az anyaságot, mikor féléves körüli korban járt, már reagált a mosolyra, hangokra, ment az átfordulás, az ülés, és minden délután együtt aludtunk, szépen haladtunk a hozzátáplálással is. Ez az időszak nagyon szép volt, a 4-6 hónapos kor, imádtam. Aztán utána megint egyre többször bizonytalanodtam el és ahogy megtanult egy-egy új dolgot, féltem, hogy baja lesz, elesik, nem tudom lekötni, kevés vagyok neki, nem beszélek eleget hozzá, nem fog fejlődni a beszéde, a mozgása, stb. Aztán ahogy láttam, hogy a mozgásfejlődése nagyon is rendben van, sőt olyan dolgokat is tud, amiket én se most, se régebben se tudtam, a mozgás miatt kezdtem megnyugodni, de a beszéddel még mindig bajban voltam – tudjátok, a már sokszor emlegetett néma kotlós. Persze beszélek én hozzá, Tamás meg nemcsak hozzá, hanem folyamatosan beszél, ha itthon van, mondókázunk is, mesélek is neki, de mégis, kevésnek éreztem magam meg amit nyújtani tudok. Aztán egyszer csak megkérdeztem tőle, hol a feje és meg tudta mutatni. És nem véletlen, mert azóta is meg tudja mutatni. Anyu meg tudta neki tanítani, hogy hogy csinál a kutya (vávávává), és ezen felbuzdulva már tanuljuk a cincint és a mi a nevedet is. Engem is felbátorít, hogy ennyire ügyesebb napról napra és szeretnék neki minél több dolgot tanítani. Így a beszédem is elindult, egyre többet beszélek hozzá, egyre több mondóka ugrik be. A parancsokat is megérti, nem mondom, hogy mindig érdekli, elég sokszor nem foglalkozik a tiltásokkal de sose csinál semmi olyat, amiből igazi baj lenne. Nagyon büszke vagyok rá emiatt, és mondom, most tűnt fel először, hogy egy a sok apróság összeadódva mennyire jó együtt. Nagyfiam van már, akivel egyre könnyebb és egyre élvezetesebb minden nap.

Nem akarok giccseskedni, de tényleg így van. Még mikor a foga nő, mert már kinőtt hétvégén a 15-16. is, akkor se vesszük észre, hogy különösebben nyűgös lenne, csak a popsija pirosabb. Jó, mi?

Csak akkor mitől vagyok fáradt? Tegnap este már 9-kor aludtam és ma fél 7-kor alig bírtam felkelni, olyan fáradtnak érzem magam, fáj a hátam, a derekam, és alig bírom elkezdeni a napot. 10 körül már nagyon várom, hogy elkezdődjék az alvás, mert ilyenkor én is pihenek ám, leveszem a telefonról a hangot, ledőlök olvasni, amibe rendszerint bele is alszok, aztán Tádé felsír és odaviszem magam mellé és folytatjuk tovább a kis szuszókálásunkat. Tehát ha kiszámoljuk, legalább 10 órát pihenek (alszom) egy nap. Nem tudom, más anyukák hogyan csinálják ezt, én biztos nem éredemelném meg az Én anyuka vagyok – És neked mi a szupererőd? feliratú pólót. Viszont amikor ébren vagyok, elég jól bírom a tempót, dolgozom és Tádézok, nem vagyok türelmetlen és ha van elég kávé, fáradt sem. Ma, ha minden jól megy, még a játszótérre is eljutunk, ha abbamarad addig a hát- és derékfájásom.

Ezek egyszerű és unalmas dolgoknak tűnhetnek, de mégis, a világ legjobb érzésévé válnak, hogy mégsem vagyok olyan rossz anya, és ami fontosabb: hogy élvezem és jó visszajelzést kapok rá a gyerekemtől. Nemcsak az odabújás, de a viselkedése is azt mutatja, hogy most jól csináljuk, csak így tovább. Nem akarok persze ezzel szerénytelennek, nagyképűnek tűnni, csak valahogy meg akarom fogalmazni ezt a könnyed és meleg érzést, amit az anyasággal érzek – tudom, jön majd a következő akadály és ez elmúlik, de most jó nagyon.