Az eltelt hetünk elég nehéz volt, leginkább a napközbeni alvások miatt. Nagyon unalmas poszt következik!

Szóval még az óraátállítás napján voltunk ugye Esztergomban, ahol Tádé napi kettőt aludt, egyet az ódaúton, egyet délutáni séta alatta a babakocsiban. Aztán jött az óraátállítás, bár Tádé már szombaton hajnalban kelt, fél 6-kor, vasárnap is korán kelt és azóta minden nap nagyon korán kel. Belekalkuláltam a délutáni alvás megkezdésének idejébe, hogy egy órával előre állítottuk az időt, és 11 helyett 12-kor próbáltam altatni, majd fél 1-kor, 1-kor, fél2-kor, de volt olyan nap, amikor 3 előtt nem aludt el, rengeteget sírt és tiltakozott az alvás ellen, hisztizett. Első nap még sok türelemmel bírtam, de aztán lassacskán elfogyott a türelmem, tehetetlenül néztem szembe ezzel az új helyzettel. Nem titkolom, egész kiborultam már szerdára, csütörtöktől pedig rezignáltan álltam a helyzet elé, próbáltam a gyereket délelőtt vinni a játszótérre, hogy hátha kifárad jobban, de nagyon úgy tűnik, hogy hiába fáradt, most kialakult valami olyasmi, hogy fokozottan fél tőle, hogy kimarad valamiből, hogy az alvás más dologtól veszi el az idejét, hiába hullafáradt.

Most így délelőtt a teendőim miatt nem tudunk hova menni, délután az alvása miatt. Pedig olyan szép napirendünk volt! Olyan ideális, kedves, könnyen alkalmazható kis napirend, mindenre, ami igazán fontos, jutott idő.

Tamás szerint nem lehet elvárni a gyerektől, hogy kamaszkoráig ugyanabban a napirendben létezzen, teljesen természetes, hogy egyre többet bír ébren és bizony ehhez alkalmazkodnom, alkalmazkodnunk kell.

Nagyon nehezen lazul el, és nagyon éberen alszik, ráadásul nélkülünk csak napközben, de azt is hosszas altatás után. Szeretnék rajta segíteni, hogy könnyebben menjen neki az alvás és jókat aludjon, de nem tudom, hogyan tudnék. Vagy csak fogadjam el, hogy ő egy ilyen típus és így tud csak pihenni? Pedig olyan jó lenne, ha szépen és jókat tudna aludni, biztos kipihentebb lenne (ő is meg én is). Már azon is gondolkoztam, hogy alvásszakértőhöz kéne fordulni, ez a hét annyira nehéz volt.

De hát mi egy hét? Semmi. Lehet, hogy visszaáll, módosul még, vagy csak simán megszokom, hogy ez van. Mától minden esetre este is megpróbáljuk külön altatni, a kistesó érkezése előtt jó lenne, ha menne a megtanulása. Bár lehet, hogy ezzel pont rosszat teszünk, az alvása se lesz jobb, én is rohangálhatok éjjel hozzá és ő sem érzi majd magát biztonságban.

Bárcsak tudnám, mi a jó döntés, hogy tudnám segíteni jobban a gyerek alvási szokásainak alakulását.

Tegnap több mint két órát voltunk a játszótéren, Tádé nagyon élvezte, és még sírt is, amikor elhoztuk – de én már teljesen kifáradtam, és ő is kezdett igazából nyűgös lenni. Nagyon szép idő volt, meg az egyik kispajtásáék is kint voltak az anyukájával, így mentünk mi is. Na meg szerettem volna neki valami olyan programot biztosítani, aminek nem az a vége, hogy itthon visít.

Sajnos az óraátállítás nagyon megviselt mindannyiunkat, pedig én azt hittem, könnyen meg jól fog menni minden. Ugyanúgy hajnalban kelünk, mint a téli időszámítás rosszabb napjain, főleg, hogy Tamás 8-ra jár dolgozni és kelnie kell, így megbomlik az ágyban a nagy családi egység, és onnantól kezdve már csak nyüsszögés megy meg a felkelés. Ha erre rászámolom a szükséges időt és viszem Tádét a napközbeni alvására, akkor óriási hiszti megy, könnyek nélküli, egyszerre több hangon, feszengős, érkidagadós hiszti, amit első nap még normálisan, türelemmel tűrtem, de tegnap már ideges voltam, én is kifáradok ám délután, főleg, hogy nem kávézom, pedig a hatására nagyon nagy szükségem lenne – szóval nekem is szükségem van, lenne a pihenésre. Ehhez képest zsinórban három napig visított jó 40 percet, de közben már olyan fáradt volt, hogy csak na. Én meg nem engedek a napirendből, mindannyiunknak szüksége van rá. Este is ez ment két napig, tegnap azonban a rövid ideig tartó déli alvásnak és a maratoni játszóterezésnek köszönhetően jól kifáradt estére, és viszonylag könnyen, de ami fontosabb, nyugodtan elaludt.

Ezzel párhuzamosan én óráról órára egyre fáradtabbnak érzem magam, egyre türelmetlenebbnek, ami elkeserít és sokszor eszköztelenné tesz. Rémálmaim vannak éjjelente, biztos a terhesség miatt ilyen élénkek és emlékezetesek, de nagyon nem vagyok kipihenve, se fizikailag, se szellemileg. Közben dolgozom is és azt érzem, napról napra egyre fantáziátlanabb szövegeket írok, és ha azt nézzük, hogy lassan 5 éve csinálom, kicsit már kiégve is érzem magam. Nem tudom, mennyi ideig lesz még kedvem ezt csinálni, vagy mennyi van még bennem ezzel kapcsolatban. Néha azon gondolkozom, hogy pályát módosítsak, de nincs ötletem, milyen irányba kéne nézelődnöm. Habár Tamás nagyon mondja a programozást, úgy érzem, annyira távol áll tőlem, és annyira a szövegalkotás az, amiben a munkámat tekintve ki tudok teljesülni, hogy nem hiszem, hogy belevágok. De jó lenne valami B terv. Vagy legalább kicsit kevésbé beszűkültnek lenni, mert sajnos magam is érzem, hogy se beszélgetni nem tudok (nincs mondanivalóm és türelmem sem), se beleásni magam új dolgokba – leszámítva egy-egy új könyvet. A régi hobbijaim sem okoznak örömöt, rutinszerűen csinálok meg ezt-azt, minden héten ugyanazokat az egyszerű ételeket főzöm, és folyamatosan nézem az órát, mikor lehet már menni aludni.

Persze a hétvégi programok és a Tamással együtt töltött idő nagyon sokat jelent, de sajnos nem vagyunk milliomosok, hogy ne kelljen dolgozni és a férjem állandóan engem szórakoztasson. Sajnos. Meg egyébként sem szervezhetem ki teljesen azt a munkát, amit nekem kéne elvégeznem: élhetőbbé és élvezetesebbé tenni a napjaim. Most ugyan nem érzem a depressziót, de tudom, bármikor újra lecsaphat, ha nem figyelek. Főleg, ha ennyire fáradt vagyok és ennyire beszűkültek a hétköznapjaim.

Szóval nem mondom, volt már jobb időszak, de sajnos rosszabb is, és leginkább úgy érzem, a saját hajamnál fogva kéne kirángatnom magam ebből az állapotból, ami sokkal nehezebb, mint kívülről tűnhet. Nem tudom, merre tovább, csak telnek a napok, sodródok velük előre. Régen azért a blogra is változatosabb témákban írtam, voltak receptek, tippek, ajánlók – lehet, pont ezzel kéne kezdenem, az írással, és a terápiás búbánat- és örömblogolás helyett visszatérni azokhoz a témákhoz, mit jelent nekem harminc múltamnak lenni. Bár jelenleg „csak” ezt.

Még pár hete kitaláltuk, hogy el kéne menni egy kicsit messzebbi kirándulásra is, mint a környező települések. A választás nagyon hamar Esztergomra esett, és kicsit bővítettük a családot: a testvérem is elhívtuk a kirándulásra.

Kicsit izgultam, mert ilyenkor borul a napirend, nehéz a tisztába tevés, körülményes, hogy hol eszünk és mikor. Legutóbb adventkor voltunk el idegen helyen, akkor Székesfehérvárra mentünk, és Tádé nyüszített a babakocsiban, mert sétálni akart inkább, de nem merünk vele, csak ismerős terepen, ugyanis még mindig körülményes a kézen fogva sétálás. Úgy döntöttünk, viszünk babakocsit is és hordozót is, hogy ne legyen nagyon megkötve a kezünk.

Korán keltünk ma nagyon, úgyhogy külön féltem, mi lesz a napközbeni alvással, hogy bírja majd Tádé. Hát kár volt, már odafele aludt egy fél órácskát a kocsiban, aztán még egyszer felet a babakocsiban a hazaút előtt. És úgy összességében kár volt minden miatt aggódni, nagyon jól bírtuk mindannyian a napot.

Nemcsak a kelés volt korai, az indulás is, fél 9-kor már Óbudán voltunk felszedni a tesóm. Háromnegyed 10-10-re pedig már Esztergomban parkoltunk le nem túl messze a belvárostól, hogy biztos legyen parkolóhelyünk, de azért ne kelljen nagyon sok kilométert lesétálni Tamásnak Tádéval a hátán még mielőtt a bazilikába érünk és nekikezdünk az igazi túrának, a 418 lépcsőfoknak, plusz ugyanennyinek lefele.

Szép kis belvárosa van Esztergomnak, gyönyörű épületei vannak, sajnos soknak azonban be volt deszkázva az ablaka, ajtaja, fel volt állványozva régóta, és ez sokat rontott az összképen. De azért jó volt egy kis változatosság, jó volt nézelődni. Felmentünk a bazilikához, körbesétáltuk, nézelődtünk a várban kicsit, aztán bementünk szétnézni, és vettünk jegyeket, hogy felmehessünk a panorámát megnézni a kupolából. Jó sok lépcsőfoknak néztünk elébe, kicsit féltem, hogy Tamás a hátán a 15 kilós gyerekkel hogy bírja majd, illetve én a sétától elszokott állapotomban, terhesen mennyire fogok kifáradni a végére. De végül nem ez volt a probléma, hanem a tériszony, a legtetején én nem mertem már kimenni és sajnos egy kisebb pánikrohamom is volt, mikor Tamás a gyerekkel kinézett a körpanorámás kilátást megnézni. Ijesztő volt nagyon, ezek az anyai ösztönök és a tériszony nálam kéz a kézben járnak.

Amit láttam, az viszont nagyon tetszett, voltak távlatok, csodás idő volt, kevés galamb, és hordozóval is abszolút megtehető volt a táv. Külön örültem neki, hogy Tádé is élvezte, igaz, kicsit kidugta a kezét, ami nem túl szakszerű. De imádta, főleg a visszhangot fenn a kupolában. Nagyon örültem neki, hogy ilyen szépen sikerült abszolválnunk a toronylátogatást.

Utána beültünk egy egyszerű helyre megebédelni, ahol Tádé már nem babaszékben, hanem rendes székben meg az ölemben ülve fogyasztotta el jóízűen ebédjét, újabb könnyebbség tehát, hogy nem kell etetőszékes helyet keresnünk, simán elvan rendes székben a gyerek.

Visszamentünk a kocsihoz és babakocsira váltottunk, mert ekkorra már Tamás is kifáradt, meg nagyon melegük is volt kettejüknek összezárva. A váltás után fagyival a kezünkben átsétáltunk a hídon Párkányba, tettünk ott egy kis kört, ami óriási csalódás volt, aztán visszasétáltunk a kocsihoz, és Dobogókő felé elindultunk haza.

Nagyon tartalmas, fárasztó, kellemes, aktív napunk volt, tényleg jól kifáradtunk, Tádé nem sírt a kocsiban sem, jókat szuszogott, jókat nézelődött, jókat evett. A kocsiban tisztába is tudtam tenni hazaindulás előtt, minden könnyen ment. Óriási tanulság, hogy nem szabad félni, minél nagyobb a gyerek, annál könnyebb egy kirándulás. Nem éreztem, hogy nehézségeink lettek volna, hogy akadályozva lettünk volna azért, mert van velünk egy 21 hónapos kisgyerek. Tök jó volt minden.

Mikor arról panaszkodtam, hogy elfogyott a Murakami Haruki-életmű, nem kaptam rá új szerzőre, egy kedves követőm Paul Austert ajánlotta, hogy tudniillik nagyon magával ragadó a hangulata.

Egyből be is szereztem pár könyvet tőle, a 4 3 2 1-nek kicsit elriasztott a vastagsága, így a New York trilógiával kezdtem bele Auster írásainak olvasásába. Nem szeretek előre semmit olvasni regényről, könyvről, még a fülszöveget is csak közben olvasom el, nem szeretem, ha mások előolvasásának iránya akaratlanul is befolyásolja, hogy hogy fogadjam be a történetet. (Amúgy érdekes, a trilógia 3. részében pont ír erről is Auster, nem akar mesélni egy szerkesztőnek egy kéziratról, mert nem akarja előbefolyásolni őt, fogadja be tisztán, úgy, ahogy van. ) Enne persze kissé ellent mond, hogy én meg most megírom az olvasmányélményem, de tudom, nem mindenki úgy van ezzel, ahogy én.

Szóval valahogy arra számítottam, New Yorkban játszódik a sztori valamikor a 20. században, értelmiségi közegben, nagy regényfolyamként számítottam rá, bár mindössze 400 oldal. Azonban nem így történt, és ha alcímet kéne adnom neki, akkor vagy a Megszállottság regényei lennének, vagy az Önkeresés-önpusztítás történetei. Ha akarom, van összefüggés a 3 regény közt, és inkább akarom, de ha nem, egymástól függetlenül is olvasható 3 regény, melyben nemcsak az a közös, hogy New Yorkban játszódik, hanem az is, hogy detektívtörténetek. Persze, eltűnt vagy megfigyelendő emberek nyomára bukkannak hivatásos vagy önjelölt magánnyomozók, de ami a küldetésüknél sokkal fontosabb lesz, az az, ami magukban a detektívekben végbemegy. Posztmodernnek vagy posztmodern utáninak mondják Austert, és erősen egzisztencialista írónak. Ezeket utólag olvastam róla, lehet, hogy kicsit elijesztettek volna a nagy irodalomelméleti kategóriák, ha hamarabb tudom, minek tartják őt, így azonban egyszerűen csak sodort magával a regény, újra egyetemistának éreztem magam a gondolatfolyamoktól, és ami külön siker volt számomra, úgy meséltem róla Tamásnak, hogy felkeltettem az érdeklődését, és versenyt olvastunk a könyvből.

Érdekes kérdés, hogy az ember hogy veszíti el önmagát, személyiségének magja hogy tud telejsen átalakulni a megszállottságtól. Persze ezek megint nagy szavak, mégis üresek, de valahogy erről szólt nekem mindhárom regény. Mindhárom detektív, író, főszereplő annyira beleássa magát egy-egy ügybe, ami számára már létfontosságú lesz, hogy gyakorlatilag elvesztik a kapcsolatot a külvilággal, a valósággal, a saját életükkel, megszűnik a kapcsolatuk más emberekkel, teljesen magukra maradnak a küldetésükkel, ami mindhárom esetben egy idő után átcsak saját maguk elvesztésével és megtalálásával. Érdekes, hogy ez a három regény mind ugyanarról szól és mégis más, mégis jó olvasni egymásutánjában. A megfigyelő és megfigyelt szerepeinek kérdése, ki kicsoda valójában, mindhárom regénynek kulcsa.

Szerettem olvasni a Trilógiát, magával ragadott, lehangolt, feldobott, utáltam benne a megcsalást, mérges voltam a főszereplőre, hogy ennyire elhagyja az életét, hogy ennyire megszállott lesz. Elgondolkodtam az írás, a szerzőség fontosságán, szerepén, külön imádtam a sok kulturanekdotát, ami egy-egy pihenőszigetként szolgált a regényben.

Jó volt olvasni, köszönöm az ajánlást ezúton is, hamarosan belevágok az elsőként kiszemelt 4 3 2 1-be is!

Az utóbbi időkben, leginkább a közös alvás kapcsán tudatosult bennem valami: szinte(!) szerelmes vagyok a gyerekembe. Ez egy nagyon fura érzés, mert leginkább tényleg a friss szerelemhez hasonlít: szeretsz hozzábújni, puszilgatni, nézni, gyönyörködni benne, ölelgetni és így tovább – mégsem az, tudom jól.

Mikor még nem volt gyerekünk, csak terveztük, egyik baráti házaspárunk női tagja kitett Facebbokra egy fényképet a gyerekükről, és odaírta, szerelem. A férjjel épp együtt dolgoztam, ültünk az irodába, és felcsattant, hogy velem meg mi lesz? Elmeséltem akkor ezt Tamásnak, jót nevettünk rajta, hogy hát igen, velünk nem lesz ilyen. Aztán itt vagyok a 21 hónapos fiammal, és ugyanezt érzem.

Anyukámmal arról beszélgettünk még régen, mennyire visszás nekünk, ha valaki a gyerekét szájon puszilja (nem ítélkezés, csak vélemény). Aztán ahogy meglett Tádé, habár még sose pusziltam szájon, de igazából sokkal jobban megértem azokat a szülőket, akik így tesznek.  Egyszerűen legszívesebben felfalnám a gyerekemet.

Tényleg nagyon fura érzések ezek, mert egyfelől azt érzem, nem természetes már ez a rajongás, másfelől meg azt érzem, ennél természetesebb dolog nem is létezhet.

Csakhogy van ennek egy hátulütője, itt van az igazi szerelmem, a férjem, aki bizony hátrányba és kicsit háttérbe is került az utóbbi időkben. Természetesen én vágyom az ölelésére, törődésére, de én nem adok annyit, hisz az összes törődésem Tádé felé irányítom – ami, mióta rájöttem erre, belátom, nem jó.

Úgyhogy most azon dolgozom, vagyis azon kell dolgoznom, hogy elég szeretet és törődés, elég intimitás maradjon bennem mindkettejük irányába, ki is tudjam fejezni, energiám is legyen hozzá és igényem is rá, kényes téma, lehet, talán kicsit tabu is, bár a fene tudja, nem tudom, nálatok nem így van? Pedig a párkapcsolat is nagyon fontos, nemcsak az anya-gyerek páros élete és harmóniája, és ha én bizony várom a férjemtől, hogy szeressen, támogasson, törődjön, tartson a vállán biztonságban, akkor nekem is ugyanezt vagy legalább közelítőleg ugyanezt kell adnom – nálunk én vagyok a gyengébb, úgyhogy a lelki vállontartást kikérem magamnak -, nem igaz? Dehogynem!

Az elmúlt egy hétben megpróbáltam magam nagyon összeszedni, átadni magam a tavasznak, a teendőknek, a terhességnek, Tádénak és Tamásnak, haladni és örülni.

A mélypont után mindig felkelek, ezt már tudom jól, ismerem magam. Nem mondom, hogy minden tökéletes, mert érzem: iszonyúan be vagyok szűkülve. Sajnos Tádé mellett nagyon kevés az énidőm és a hobbikra szánt idő és lehetőség. Sokszor a házimunkára se tudok lehetőséget teremteni, a vasalás például nagy mumus, mert nagyon félek, hogy magára rántja egy óvatlan pillanatban a vasalót, vagy feldönti a deszkát és úgy égeti meg magát a vasalóval. No meg persze utálok vasalni, így ez mindig tolódik, de ma még erre is időt szakítottam, ráadásul ágyneműket vasaltam, amit tényleg igazán rühellek. Szerencsére Tádét sikeresen elhessegettem többször is, mondta is már sokadjára, hogy ne ne ne. Nem hülye ez a gyerek, csak mindig a saját feje után megy és kicsit se fogad szót. Viszont egyre több házimunkát meg cselekedetünket utánozza, ma például ő pakolt be a mosógépbe.

Szépen elvolt, amíg főztem meg vasaltam, kipakolt a játékos dobozából, beleül és onnan nézte a mesét. De amikor teheti, jön és bújik, most is itt ül mellettem és néha beleül az ölembe, de mindig hozzám ér.

Ez alvásnál is megvan,  hogy folyamatosan hozzám bújik, rám fekszik, fogalmam sincs, mikor fog egyedül aludni. Talán majd ha megszületik a kistesó, kicsit átvariálódik minden. De lehet, hogy csak "rosszabb" lesz, bár meg kell mondanom, mi mindketten imádunk vele aludni, szeretjük nézegetni még este és hallgatni akár egész éjjel a szuszmorgását. 

Telnek a napok, jó hétvégénk volt, sétáltunk, kipattintottuk az erkélyeket, jókat ettünk, jégkrémeztünk,  és nem féltem tőle, hogy aztán kezdődnek a hétköznapok és egyedül leszek. Sőt kicsit vártam is, mert ugyan szeretem, ha Tamás itthonról dolgozik, de most valahogy olyan pakolászós-fészekrakós-mesenézős kedvem van, amit sokszor jobb úgy megvalósítani, hogy nem arra kell figyelni, zavarjuk-e a kenyérkeresőt vagy sem. Na nem mintha én nem dolgoznék, csak azért neki mégis hosszabb ideig tart a munka és összetettebb is.

Sajnos azonban kicsit megfáztam, folyik az orrom meg be van dugulva, de szerencsére nem fáj semmim. Eléggé megviselne most, ha gyógyszer nélkül kéne egy torokgyulladást vagy valami komolyabbat átvészelnem. 

Arra gondoltam, vissza fogok térni a háztartási programomhoz is, mert nemcsak a szüskéges kedv, de energia is megvan most hozzá. Újra elkezdtem főzni, kevesebbet zsörtölődök a kisméretű konyha miatt, inkább használom és mindig rendet hagyok magam után (nem úgy mint egyesek). Tudom, ezek apró dolgok, de a sok ilyen elégedetté tevő apró dologból áll össze egy harmonikus nap, és ez segít távol tartani a depit. Na meg  a Tádéban való gyönyörködés, a hallgatása, nézése, vele való játék. 

Eddig sokszor segített, ha kiírtam magamból. Abszolút terápiás írás következik.

Befejeztem a hormonkezelést, abban bíztam, hogy minden jobb lesz utána, de sajnos a hétvégén összeomlottam. Teljesen kiürültem, elhatalmasodott rajtam a pánik, az elkeseredettség, a boldogtalanság, az elégedetlenség és a honvágy. A hosszú hétvégét nagy részben otthon töltöttük a szüleimnél, és régen éltem meg ennyire intenzíven az otthonlétet. Most is könnybe lábad a szemem, ha arra gondolok, milyen más volt otthon lenni, mint itthon. Régi témám ez már nekem, hogy mennyire rosszul viselem, hogy ilyen messze élünk a szüleimtől, hogy a fiam ilyen kevésszer találkozik velük. Anyu rádásul beteg volt, de szerencsére nem fertőzött, úgyhogy semmi bajunk, de valahogy talán emiatt is még jobban éreztem, mennyire szükség lenne a közelségre.

Hazaérve semmi sem volt jó, az otthoni kaját ettük és csak erősödött a honvágyam, vágytam vissza, itt csak azt láttam, milyen kicsi és üres a lakás. Pedig igazából teljesen rendben van és inkább túlzsúfolt mint üres. Nagyon kiborultam és összeomlottam, órákig tartott, amíg rendbe tudtam magam szedni. Tamás beültetett utána a kocsiba és elvitt minket a városban kocsikázni, új területeket felmérni, házakat nézni, csak úgy egyszerűen ülni és nézni ki a fejemből. Életmentő volt.

Előtte már annyira elhatalmasodott rajtam a depresszió, hogy nem tudtam magamon erőt venni, csak azt láttam, hogy nem csinálok semmit jól, hogy hálátlan vagyok, hogy nem való nekem az anyaság, hogy elegem van magamból és ez így nem mehet tovább mert semmi értelme így a mindennapoknak.

Hogy mitől jött elő ez a szörnyűség? Biztos a honvágy és az otthon töltött idő hozta elő, a visszatérés utáni hirtelen kiüresedés.

Pedig jó nekem. Tegnap voltunk orvosnál és kiderült, hogy már nem probléma a méhlepény helye, jó helyre vándorolt, úgyhogy megint nincs mozgásstop, újra magamhoz emelhetem Tádét, és az újabb baba valószínűleg kislány.

Van egy szép, otthonos otthonunk, ahova szépen be tudunk kuckózni. Van egy támogató férjem, aki tényleg, ha a mélyponton vagyok, kezét-lábát törve próbál onnan kirángatni. Van egy gyönyörű és okos, eleven, csodálatos kisfiunk, aki nem győz ölelgetni és szeretgetni. Ma 21 hónapos, és még mindig semmi jele annak, hogy például ma vagy holnap elkezdene beszélni. A gyerekzárakkal egész biztonságosak lettek a napjaink, és alig várom, hogy újra kivihessem a játszótérre. Persze még mindig úgy érzem sokszor, hogy kevés vagyok neki, hiába hozzám ragaszkodik a legjobban, mindig attól félek, hogy nem adok neki eleget, elég kedvességet, figyelmet, türelmet, játékot. Tudom, hogy hülyeség, de amit az ember tud és amit érez, azok között nagy különbség tud lenni.

Azt olvastam, hogy minden 10. kismamát érint a terhesség alatti depresszió. A fáradékonyság, rosszullét is állhat a háttérben, az elszigeteltség, a hormonális löketek együtt előidézhetik, főleg egy arra hajlamos embernél. A terhesség során történő félelmek, aggodalmak is okozhatják – nekem ezekből akad sajnos (itt van például még mindig a szüléstől való félelem és stressz). De az elszigeteltség sem tesz jót a hangulatomnak, nagyon várom, hogy végre itt legyen az igazi tavasz és elkezdődjön az eljárkálás.

Esküszöm, mindent meg fogok tenni azért, hogy jobb legyen nekem is meg a környezetemnek is, csak még ennek itt teljesen ki kell jönnie. Abban is bízom, hogy mint Tádénál, itt is, ha a kicsi mozgását elkezdem érezni, jobban fogom magam érezni, és ha a hormonok is beállnak rendesen, akkor szintén kevésbé visel meg a terhesség. De persze nem szabad mindent kívülről várni, a valódi változás belső elhatározás és erős kérdése.

Azt viszont már látom, hogy ez a terhesség sokkal jobban megvisel mint az első, fura, hogy ennyit vagyok itthon és sok tekintetben meg van kötve a kezem és nincs lehetőségem (vagy nem volt) olyan aktivitásokra, melyek segítenék a mindennapok átélését. Nem tudom, miért vagyok ilyen, miért nem tudom szépen, boldogan, erőtől és szépségtől kicsattanva végig vinni ezt a terhességet, és ez nagyon bánt. De még a felénél sem tartok, összejöhet még egy boldog terhesség második fele.

 1. Nem emelhetem majd fel a fiam

Az én maholnap 21 hónapos kisfiam nagyobb a kortársainál, 92-es ruhát hord és kishíján 15 kilót nyom. Jó magas, nem kövér egyáltalán, hanem arányosan nagy. Amikor elkezdődött a terhesség, a védőnő egyből mondta, hogy ne emelgessem, mert az amúgy is rossz derekam nagyon meg fogja szívni. Rossz, ölelgethetni ugyan ölelgetem, amennyit csak tudom, de nemcsak kényelmetlenné teszi a napokat, hanem érzelmileg sem esik jól, hogy ne kapjam fel bármikor a kisfiam, amikor csak akarnám. De egyáltalán nem hiányzik se egy derékfájós hét, se az, hogy a méhlepénnyel legyen valami, úgyhogy inkább betartom a szabályt, még egy ideig nem emelem a gyereket.

2. A férjem többet segít, mint az első terhesség során

Teljesen igaz, hogy nemcsak gyerek születik, hanem vele egy anyuka és apuka is. Amikor Tádéval voltam terhes, nagyon sokszor el kellett Tamásnak magyarázni, miért szorulok több érzelmi és fizikai támogatásra, mint korábban. Sokszor nem értette, ő lassabban lett kispapa, mint én kismama. A vége felé persze izgatott volt már ő is nagyon, de emlékszem, például a gyerek rugdosása őt nem hozta annyira lázba sose, mint engem, és ez akkor nagyon rosszul esett.

Most jobban figyel rám mint én magamra. Kímél és óv a fizikai megterheléstől és irtó megértő az érzelmi hullámvasutakkal kapcsolatban. Amikor kérem, megmasszíroz, sokat ölelget és minden rosszkedvet a hormonokra fog, naponta biztosít felőle, hogy természetesen szép vagyok és jól áll a terhesség, és anyukának is nagyon jó vagyok, jobbat nem is kívánhatna a fiunk. Amikor nem főztem, akkor is teljesen megértő volt, holott kapcsolatunk egyik alappillére az evés.

Jól esik ez a gondoskodás, ne hagyd abba!

3. A hányinger és hányás ilyen sokáig kitart

Tádéval volt émelygés, meg mindennek nagyon rossz utóízét éreztem, fogytam is a terhesség elején 4 kilót. A mostani ennél jóval durvább löket, 6,5 kiló jött le, és nagyon sokat hánytam az első trimeszterbe, de átnyúlt ez a másodikba is. A napokban minden nap volt egy kis rosszullét, amitől szerencsére már nem még rosszabbul vagyok, hanem megkönnyebbülök. Kíváncsi vagyok, meddig tart még, már igazán elmúlhatna, szeretnék egy jót enni úgy, hogy bent is maradjon!

4. Hogy ennyit fogok aludni

Az előző terhesség során bejártam dolgozni, így a napközbeni alvásról szó sem eshetett. Azonban arra sem emlékszem, hogy esténként ennyire hamar elálmosodtam volna. Napi 12-13 órát alszom, ha minden okés, és meg kell mondanom, ezek a legjobb óráim a nap során. A napközben alvás Tádéval összebújva történik, közben kis relaxációs zajokat hallgatunk, az utóbbi időkben néha olvasok is ilyenkor, mikor felkelek és Tádé még alszik. Esténként pedig egy hosszas altatás után mindketten beálmosodunk végre annyira, hogy elinduljon az éjszakai alvás, aztán Tádét az apja átviszi a szobájába, ahol a gyerek eltölt pár órát, és jön vissza hozzánk, közénk, és akkor megint folytatódik az édes alvás. Teljesen kiszámítható a menetrend. Persze jobb lenne, ha a gyerek altatása nem lenne ilyen hosszas, hanem elég lenne egy kis estimese, vagy ha végig a saját szobájában lenne, de bízom benne, hogy előbb-utóbb, főleg, ha megszületik a kistesó, menni fog ez is, közös altatás a gyerekszobában meséléssel. Valahogy úgy képzelem, hogy Tádé addigra már tud beszélni, bár erre még mindig nem sok jel utal, és meg fogok tudni vele beszélni egy csomó mindent. No megvan arra is az esély, hogy majd mindent inkább csak megmagyaráz, kimagyaráz, például azt, hogy neki miért kell velünk aludnia, mindenféleképp.

5. Mindent sokkal nehezebb lesz elintézni

Valahogy nem gondoltam bele, hogy a második terhességnél már lesz egy gyerek, és emiatt minden egy kicsit nehezebb lesz. Mármint a szervezés, az elintézés. A mindennapok minden perce. Mert mindig figyelek rá, most is, épp a gyerekzárat próbálja leműteni a konyhaszekrényekről, de nem fog neki menni. Folyamatos éberség és nem kipihentség, mert hiába a napi 12-13 óra alvás, az mégis éber alvás, nem pihentető annyira, nehéz ezt elmagyarázni, hogy lehetek fáradt ennyi órányi alvás után, de így van. A napirendünk is nagyban megköti a kezem, ha egy-egy program megszervezéséről van szó, nem kell itt nagy dologra gondolni, elég csak egy egyszerű bevásárlásra. Tádé eleven, érdeklődő, nyüzsgő gyerek, így orvoshoz menni vele kettesben, de még hármasban is gyakorlatilag lehetetlen. És amíg a rendszer úgy van kitalálva, hogy egy vérvétel eredményért 3 különböző időpontban 2 különböző helyre kell menni, hát nem könnyű a kisgyerekkel megoldani semmit sem. Arról nem is beszélve, hogy a család is nehezen tud besegíteni a távolság és a nem nyugdíjas évek miatt, és az olyan luxusdolgokról, mint például barátokkal találkozni – hát már idejét sem tudom, mikor volt ilyen.

Ma reggel vettem be az utolsó hormontablettát, el se hiszem, hogy eltelt ez a sok hét. Hogy a gyógyszer miatt vagy egyébként is ez lenne, nem tudom, de a hormonok teljesen átvették az uralmukat a mindennapjaim felett, a terhes agy mellett 120%-os kismamalelkem van.

A hétvégénk úgy telt, hogy szombaton végre tele energiával keltem. Elraktam a téli cuccokat, rendet tettem a cipők közt, bezsákoltam Tádé kinőtt ruháit és felvittük őket a padlásra, helyet csinálva ezzel a pénteken vásárolt aranyos kis 92-es méretsornak, merthogy „a gyerek csak nő mint a gomba”. Délután néztünk volna nekem kismamanadrágot, mert ugyan nincs még igazi pocakom, de már szorítanak a nadrágjaim, és az előző terhességből megmaradt ruhák nem túl sokan vannak, gondoltam, veszünk egy nadrágot, de agglomerációs anyukaként ez sem könnyű feladat. Természetesen, ahogy annak lennie kell, nem kaptunk semmit, a honlapon rosszul szerepelt az infó, hogy a budaörsi h&m-ben lehet MAMA cuccokat venni. Mentünk be tesómékhoz látogatóba ez után, és semmi kedvem nem volt plázáról plázára járni amiatt, hogy hátha találunk majd valamit. Hátha. Így nadrág nélkül maradok, netről nem merek rendelni, majd lesz valahogy.

Jó volt kicsit kimozdulni, az eredeti terv az volt, hogy szombaton Esztergomba megyünk, de mivel a védőnő szigorú fekvésre intett, így nem akartunk nagy kirándulásba vágni, nehogy legyen valami baj. Majd ha rendbe jövök. Addig meg nehéz ugyan, de betartjuk a sok pihenést. Vagyis annyira nem is nehéz, mert amilyen energikus voltam szombaton, olyan fáradt, nyűgös és sírós tegnap… Szegény férjem nem győzött nyugtatni. Elégedetlen vagyok magammal, külsőleg és belsőleg is, unom, hogy ennyire csekély a teherbírásom, és hogy ennyire nem tudok részt venni az itthoni dolgokban. Persze Tamás igyekezett nyugtatni és a hormonokra fogta, de az amúgy is depresszióra hajlamos lelkemet megviselte a tegnap, az külön nem esett jól, hogy az esti mézes tejhez melegített tejet úgy, ahogy van, kiborítottam a konyhában (nincs hely, nincs és nincs), Tádé leverte a falról a tele rajzszöggel lévő parafatáblát és egész nap szédültem is. Nem volt jó a tegnapi nap.

Megvisel, hogy korlátozva vagyok. Hogy nemcsak a napriend köt, pedig az sem kevés, 11-fél 2-ig alszik a gyerek, ezzel jól kettévágva a napot, se délelőtt, se délután nem tudunk igazán elutazni itthonról, meg aztán ott vannak az evések és a hatalmas mozgásigény. Mozgásigény – marad az udvar és a lakás, mert a játszótér is tiltólistás most egy ideig, bár a tavasz is visszabújt az odvába, hideg, szeles, nyirkos napok elé nézünk. Megvisel, hogy hiába vagyok itthon, itt sem tudok úgy haladni a dolgokkal, ahogy kéne. Hogy Tamás takarít, de hát a legnagyobb igyekezettel sem úgy csinálja, ahogy én csinálnám (ok, néha pontosabban, szebben, de van, amit nem), hogy nem tudok főzni rendesen, mert nem esik jól se a főzés, se az evés. Hogy nem emelhetem fel Tádét. Hogy úgy kell pihennem, hogy közben folyamatosan résen kell lennem, hogy a gyerek épp mivel hoz magára vagy a környezetére veszélyt. Megvisel, hogy minden nap más front van, hogy múlt héten háromszor fájt a fejem.

Nehéz a mai nap is, nincs kire támaszkodnom nap közben, csak online. Hiányzik megint nagyon, hogy legyen itthon egy másik felnőtt is, aki emelgeti a fiunk, aki meghallgat, ha elkeseredek. De a hét most rövid lesz, utazunk vidékre is anyuhoz, úgyhogy megpróbálok kicsit optimistábban látni, és el ne felejtsem a legjobbat: nincs több hormontabletta!

Egyéves a harmincmultam.blog.hu, és a Facebook oldal, hurrá!

Mikor jött a blogírás ötlete, épp betöltöttem a 30-at. Arra gondoltam, hogy mindenféléről fogok írni, ami egy harmincas nő mindennapjaiban felbukkanhat, sorozatnézéstől a lakásvásárlásig, esküvőszervezéstől a gyerekvárásig. Aztán ebből nem lett semmi. Egy éve azonban, amikor abbahagytam a pszichoterápiát, úgy döntöttem, hogy újraélesztem a blogot és félig-meddig terápiás célzattal írni fogom, mi minden történik velünk.

Sajnos vagy nem sajnos, de nem egy harmincas nő szerteágazó mindennapjairól írok, hanem egy anyukablogot hoztam létre, egy vidéki anyuka- és feleségblogot.  A napjaink egyáltalán nem olyan változatosak, hogy igazi tükröt tudjak mutatni egy harmincas nő életéről, bár amennyiben egy harmincas nő az egy vidéki anyuka és háziasszony, úgy de.

Nyomon követhettétek Tádé fejlődését, a kételyeimet és örömeimet a gyerekneveléssel kapcsolatban, kirándulásainkat, játszóterezéseinket, bepillanthattatok kicsit abba is, hogy élünk Tamással. Hogyan ünneplünk, hogyan éljük a hétköznapokat, miket főzök, hogy próbálom rendben tartani az otthonunk, miket olvasok, mi az, ami feldob, mi az, ami lehangol. Most pedig velem vagytok akkor is, amikor várjuk a második gyereket, figyelve azért Tádéra.

Közel kétszázan lettünk az elmúlt egy év során, ami nagyon jól esik. Jól esett a sok támogató, együtt érző hozzászólásotok is, a megerősítés, hogy bizony, nem csak én megyek át azokon, amiken átmegyek. Hogy ti is így élitek meg a napokat. A terápiás írásban ez volt a legjobb, hogy sorsközösségre leltem, és amikor igazán mélyponton vagyok, akkor jöttök és mondjátok, hogy hú, ez nálatok is így van, de majd elmúlik, ne aggódjak.

Köszönöm, hogy velem tartatok így az itthon töltött idő alatt, és nyomon követitek Tádét meg minket. Maradjon ez így még sokáig!

Boldog születésnapot, blogom, legyen még sok!