Ma reggel vettem be az utolsó hormontablettát, el se hiszem, hogy eltelt ez a sok hét. Hogy a gyógyszer miatt vagy egyébként is ez lenne, nem tudom, de a hormonok teljesen átvették az uralmukat a mindennapjaim felett, a terhes agy mellett 120%-os kismamalelkem van.
A hétvégénk úgy telt, hogy szombaton végre tele energiával keltem. Elraktam a téli cuccokat, rendet tettem a cipők közt, bezsákoltam Tádé kinőtt ruháit és felvittük őket a padlásra, helyet csinálva ezzel a pénteken vásárolt aranyos kis 92-es méretsornak, merthogy „a gyerek csak nő mint a gomba”. Délután néztünk volna nekem kismamanadrágot, mert ugyan nincs még igazi pocakom, de már szorítanak a nadrágjaim, és az előző terhességből megmaradt ruhák nem túl sokan vannak, gondoltam, veszünk egy nadrágot, de agglomerációs anyukaként ez sem könnyű feladat. Természetesen, ahogy annak lennie kell, nem kaptunk semmit, a honlapon rosszul szerepelt az infó, hogy a budaörsi h&m-ben lehet MAMA cuccokat venni. Mentünk be tesómékhoz látogatóba ez után, és semmi kedvem nem volt plázáról plázára járni amiatt, hogy hátha találunk majd valamit. Hátha. Így nadrág nélkül maradok, netről nem merek rendelni, majd lesz valahogy.
Jó volt kicsit kimozdulni, az eredeti terv az volt, hogy szombaton Esztergomba megyünk, de mivel a védőnő szigorú fekvésre intett, így nem akartunk nagy kirándulásba vágni, nehogy legyen valami baj. Majd ha rendbe jövök. Addig meg nehéz ugyan, de betartjuk a sok pihenést. Vagyis annyira nem is nehéz, mert amilyen energikus voltam szombaton, olyan fáradt, nyűgös és sírós tegnap… Szegény férjem nem győzött nyugtatni. Elégedetlen vagyok magammal, külsőleg és belsőleg is, unom, hogy ennyire csekély a teherbírásom, és hogy ennyire nem tudok részt venni az itthoni dolgokban. Persze Tamás igyekezett nyugtatni és a hormonokra fogta, de az amúgy is depresszióra hajlamos lelkemet megviselte a tegnap, az külön nem esett jól, hogy az esti mézes tejhez melegített tejet úgy, ahogy van, kiborítottam a konyhában (nincs hely, nincs és nincs), Tádé leverte a falról a tele rajzszöggel lévő parafatáblát és egész nap szédültem is. Nem volt jó a tegnapi nap.
Megvisel, hogy korlátozva vagyok. Hogy nemcsak a napriend köt, pedig az sem kevés, 11-fél 2-ig alszik a gyerek, ezzel jól kettévágva a napot, se délelőtt, se délután nem tudunk igazán elutazni itthonról, meg aztán ott vannak az evések és a hatalmas mozgásigény. Mozgásigény – marad az udvar és a lakás, mert a játszótér is tiltólistás most egy ideig, bár a tavasz is visszabújt az odvába, hideg, szeles, nyirkos napok elé nézünk. Megvisel, hogy hiába vagyok itthon, itt sem tudok úgy haladni a dolgokkal, ahogy kéne. Hogy Tamás takarít, de hát a legnagyobb igyekezettel sem úgy csinálja, ahogy én csinálnám (ok, néha pontosabban, szebben, de van, amit nem), hogy nem tudok főzni rendesen, mert nem esik jól se a főzés, se az evés. Hogy nem emelhetem fel Tádét. Hogy úgy kell pihennem, hogy közben folyamatosan résen kell lennem, hogy a gyerek épp mivel hoz magára vagy a környezetére veszélyt. Megvisel, hogy minden nap más front van, hogy múlt héten háromszor fájt a fejem.
Nehéz a mai nap is, nincs kire támaszkodnom nap közben, csak online. Hiányzik megint nagyon, hogy legyen itthon egy másik felnőtt is, aki emelgeti a fiunk, aki meghallgat, ha elkeseredek. De a hét most rövid lesz, utazunk vidékre is anyuhoz, úgyhogy megpróbálok kicsit optimistábban látni, és el ne felejtsem a legjobbat: nincs több hormontabletta!
