Az elmúlt két hét nem is olyan édes semmittevéssel telt. Ti észrevettétek már, hogy az olvasás lustává tesz? Én legalábbis belesüppedek a fotelba vagy amőba módjára elnyúlok a kanapén, és azt az időt, amit annyi mással tölthetném, olvasással töltöttem. Épp csak hogy elvégeztem a házimunkát, volt, hogy Tádé szegény bébiételt kapott, mert „csak még egy fejezet”, és hopp, már dél is van és enni kell neki adni.

Ez persze nem panasz, igazából örülök neki, hogy újra rákaptam erre a fajta lustaságra. Befejeztem A huszonhetedik várost, jól fel is idegesítettem magam a végén, azóta is azon gondolkozom, hogy mennyire jó, hogy nem ez volt az első Franzen, amit olvastam, és bánkódok azon, hogy milyen kár, hogy már mindent olvastam tőle és pont ez a legutóbbi. Olyan ez mint mikor egy tál eperből az utolsó szem ízetlen. Bosszantó, nem? Dehogynem.

Aztán befejeztem egy kifejezetten jó Agatha Christie-t is, Zátonyok közt, nem olyan híres, de nekem jobban tetszik a Gyilkosság az Orient Expresszennél. Az pl sajnos egyáltalán nem jött be, szerintem túlértékelt regény. Ez viszont pont azt nyújtja és pont olyan hosszan, amit az ember egy Christie-krimitől vár.

Aztán most, hát engem sem került ki, de napközben A Szolgálólány meséjét olvasom, ami nagyon bevonzott. A sorozatot nem nézem és nem is hiszem, hogy Tamást rá tudnám venni, hogy abban a kevés esti szabadidőnkben pont ezt nézzük a zombik helyett, viszont nagyon tetszik olvasni. Van benne valami túl egyszerű, lecsupaszított nyelviség, ami a sztorival annyira párhuzamban van, hogy visz előre nagyon az olvasásban. Szóval tetszik, régen olvastam ráadásul nem krimit vagy Franzent, úgyhogy külön jól esik.

Persze ehhez az egész luxushoz az kell, hogy a gyerek olyan legyen, amilyen. Nem akarom a mellem veregetni nagy büszkén, hogy milyen csodálatos napjaink vannak, mert ez nem lenne igaz, de alapvetően magunkra húzom a szobájának az ajtaját és eljátszik, amíg én mellette olvasok. Most is a kis montessori-tornyát bűvöli, meg próbál macijárni, beszélget és néha idejön és megsimogat. Én ezt mondjuk nem hinném el másnak, de ez a mai nap ez ilyen. Meg is érdemlem amúgy, azt hiszem. Mindenki megérdemeli, nem azért, csak például tegnapelőtt nem ez volt, hanem a nyüsszögés és nyefergés, amikor nem volt jó a rágóka csak az én lábam arra, hogy a fogát hegyezze, és pisilni nem tudtam anélkül, hogy ne sírna. Nem volt jó a kaja, nem volt jó semmi, tegnap este elaltatni nem tudtam, hát vannak ilyen kudarcok, épp ezért milliószors nap az, amikor nincs kudarc, hanem minden megy olajozottan és mosolyogva. Sok munka volt benne, hogy végre beálljunk egy új napirendre. Végre nem 5-kor, hanem 6-kor kelünk (gyorsan egy kis képzeletbeli lekopogás), általában könnyen megy az esti altatás, és általában tényleg jók a napok. Csak lassan telnek, az idő meg gyorsan – ki érti ezt, pár hét, és egyéves. Egyszerűen nem tudom elhinni.