Én bizony nem az a gyerek voltam, aki sosem unatkozott. Rohadt sokszor éreztem úgy, hogy unom magam. Anyu azt mondta erre, olvass, amitől meg csak ideges lettem. Igazából elég későn kezdtem el olvasni, mármint így saját szórakoztatásomra. A meséket imádtam, de inkább hallgatni, az ifjúsági regényeket meg már olvasás közben is kínosnak éreztem, nehézkesnek, nem szórakoztatónak, ezt persze akkor nem tudtam megfogalmazni, inkább csak nem olvastam. A kötelezőket viszonylag nagy becsülettel végigtoltam, némelyik nagyon idegesített - akkor. Az osztálytársaim nem voltak olvasottak, nem volt az osztályunkban semmi kultusza a könyveknek vagy az olvasásnak. Köszönhető ez talán annak is, hogy nem volt valami felkészült magyartanárunk, nemhogy az olvasás szeretetét, de a könyvek iránti érdeklődést se tudta velünk, vagy hát lehet, hogy csak velem elhitetni.

Anyukám viszont sokat olvasott. Apu is. Anyu evés közben is, de lefekvés előtt szerintem majdnem mindig. Hétvégén is, sokat. Krimiktől Joyce Carol Oatesen át Hrabalig, Mikszáthig sokfélét. Sokszor volt olyan, hogy feküdt az ágyon, a kezében egy könyv volt, és csorgott a könnye a nevetéstől. Ez általában vagy Hrabal, vagy Picwick klubos sztori lehetett, aztán ahogy elkezdte mondani, melyik általuk már többször olvasott epizód, apu is bekapcsolódott a nevetésbe, és félszvak után nevettek és felidéztek más szálakat is. Voltak, vannak szállóigéink, ilyen a ’tartani az ellenanyát', most persze hirtelen másik nem jut eszembe, de szóval így vártam, hogy mikor jön el annak az ideje, hogy én is olvassak felnőtteknek írt könyveket, ami nem ilyen hülye iskolapados-kiközösítéses-örökbarátságos ifjúsági regény, hanem ami vicces, vagy amit evés közben sem akarok abbahagyni.

És aztán olyan 15-16 évesen elkezdődött. Nem faltam sose a könyveket, most se, igazából elég nehezen találok olyan könyvet, amiben semmi sem zavar és le is köt. Nagyon szeretném újra átélni azt az érzést, amit az első ilyen könyvek olvasásánál éreztem, hogy nincs idő, csak egy fotel, és hogy még egy oldalt, még egy oldalt, még egy fejezetet, még még még, jajj nem akarom abbahagyni, mert mi lesz a következő. 

Az első könyvem Merle: A sziget volt. Semmire nem emlékszem belőle, csak arra, hogy imádtam olvasni. Aztán jött a Malevil, a Védett férfiak, aztán amerikaiak, Updike, Oates, aztán egy csomó minden más is, aztán a kötelezőket is komolyan vettem, és volt pár jó, olvasós évem. 2016-ban nagyon szeretném, ha megint egy jó, olvasós évem lenne, már csak azért is, mert egy kindle-t kaptam születésnap-karácsonyra, és ez valahogy motivál. Szeretnék újra olyan olvasmányélményeket, mint amilyenek ezek voltak. Szórakoztasson, kössön le, haladjon, ha kell, álljon meg, nézzen vissza vagy előre, és ne szóljon a nyomorúságról.

Nick Hornby: Pop, csajok, satöbbi

Ezt a könyvet nagyon szeretem, ez a legfinomabb limonádé, amit időről időre megkívánok. Béna a listázás, néha jó pofoznivaló Rob, idegesítően szinte képregény az egész, de mint sok más fiatalnak, nekem is fontos volt ez a könyv - nem is egyszer. És ráadásul végre 1-2 éve csináltak hozzá klassz könyvborítót! Szóval High Fidelity, Nick Hornby majdnem mindig jöhet, ráadásul filmben is. Most olvasom a How to be good-ot, bár már azt is olvastam már, és még szeretném idén a Vicces lányt, már csak a borítója miatt is.

Bret Easton Ellis: Amerikai psycho

Amikor először kezdtem el olvasni, olyan mérges voltam, hogy elkezdtem veszekedni azzal, aki ajánlotta nekem. Aztán egy évre rá nem tudtam letenni. Aztán elolvastam tőle mindent, hogy hátha lesz megint valami, ami annyira leköt, de nem volt, aztán elolvastam olyanoktól is könyveket, akiket hozzá hasonlítanak, még rosszabb volt. És szintén, baromi jó a borító. A Nullánál is kevesebb régen nem tetszett, tavaly beleolvastam, sokkal jobb volt, A királyi hálószobák pedig egy kétségbeesett próbálkozás.

Jonathan Franzen: Javítások

Mivel nagyon kerestem, hogy mi legyen az új amerikai psychom, elolvastam egy nagyrakár BEE-interjút. Az egyikben szóba hozta Franzent, és eléggé dicsérte, eléggé azt domborította ki belőle, amit én egy könyvben szeretek. Akkoriban nem lehetett kapni se Javításokat, se Szabadságot, szóval nagyon örültem neki, amikor egy envelop nélküli Szabadságot találtam egy antikváriumban. Na és ez volt az a könyv, amit kerestem, úgy éreztem, hogy úgy tud megfogalmazni mindent, ahogy én is szeretném. Aztán jött a Javítások, ami igazából sokkal jobb a Szabadságnál, és pár napja fejeztem be az Erős rengést. Van még egy Diszkomfortzónám és várom a Purityt, nagyon. És Franzen volt az, aki cserébe tudtam anyunak adni a régi jó olvasmányélményekért. Viszont bárki másnak ajánlom, nem szereti, unja, nem érdekli. Hát a ti bajotok.

Joyce Carol Oates: Luxusvilág, Bellefleur

Anyu ajánlotta. Oatestől ezt a kettőt olvastam, mindkettő egész különleges valami. A Luxusvilág egy furcsa, rövid vallomás egy elfuserlát életről, furcsa szülőkről, elvárásokról, kényszerekről. A Bellefleur pedig... egy fura családi történet, misztikus, monumentális családi eposz, átkokról, szerelmekről, megmagyarázhatatlanról, összefüggésekről - egy családi átokról. Igen, ez az alcíme is. Oatestől idén a Pikk Bubi lesz a terv.

 Michelle Houellebecq: Egy sziget lehetősége

Az elemi részecskékkel kezdtem, 21 évesen, és nagyon felzaklatott. Felzaklatott a benne lévő női-férfi viszony, az öregedés kérdése, a nyersesség, a boldogtalanság, egy csomó minden, és nem tudtam letenni, közben meg nem tudtam olyan gyorsan emészteni, ahogy kellett volna. Nem sokkal rá jelent meg az Egy sziget lehetősége. Addigra már túl voltam a nagy utópiákon, és ez is ezért fogott meg: a fiatalság kultusza, az örök élet lehetősége, a szektásság, a nemi szerepek furcsasága, egy ideális világ, egy ideális társadalom, aztán persze nyilván mégsem, de bármit megteszünk, hogy ne kelljen megöregednünk, vagy legalább ne látszódjon rajtunk, hogy öregek vagyunk. A többi könyvét nem olvastam, nem bírtam magam rávenni, főleg, hogy állítólag nem is jók. Ezeket viszont imádtam, aztán majd ki tudja, lehet, hogy egyszer még sor kerül a többire is, a Behódolást mindenesetre már beszereztem.

Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz

Akkor döntöttem el, hogy Grecsóból írom az egyik szakdolgozatomat, amikor még nem volt ez az őrületes hájp körülötte. Arra gondoltam, szépen veszem a kis írásait, és megvizsgálom bennük a hagyomány komplexitásának szerepét. Már nem emlékszem, hogy került a kezembe, alapvetően nem szeretem a kortárs magyar irodalmat, majd egyszer erről is mesélek, miért, de szóval az Isten hozottal kezdtem, és nagyon úgy érzetem, hogy hozzám szól, és nemcsak, hogy hozzám, de rólam is, és onnan, ahonnan én is jöttem. Otthonos volt a könyv, úgyhogy olvastam a többit is, és olvastam az itnerjúkat is és azt éreztem, ez az ember meg tud valamit fogalmazni, ami számomra fontos, olyan hangon, ami hozzám szól. El is kezdtem a munkát, és akkor kijött a Mellettem elférsz. Elolvastam, és minden, amit addig éreztem, még inkább mellbe vágott: ez az ember nekem ír. Persze ezt sokan mások is így érezték, jó volt  a marketing és a PR, de szeretném azt hinni, hogy tőlem született az első Grecsó-szakdolgozat. Viszont pont azért, mert volt egy időszak, amíg vele és a regényeivel álmodtam, így még nem vettem elő a Megyek utánadot. Majd idén.

Anthony Burgess: Egy tenyér ha csattan

Ez jó, rövid, és tényleg csattan. Szeretem, mert 20. század, amerika, fogyasztás, kicsit ki van fordulva ez is, mint a Luxusvilág.