Én sosem tartottam csúnya, durva kifejezésnek azt, hogy terhesnek lenni, elvégre az ember több terhet cipel ilyenkor fizikailag is és lelkileg is, nincs ezen mit szépíteni. A várandósság kifejezetten szép kifejezés, elvégre ez a 9 hónap mással se telik, csak hétről hétre várakozással. Az áldott állapotot én viszont egyik terhességemnél sem éreztem, de láttam már nőket, akik igen.
Várással telik hát minden nap, jobb így, mint mikor csak teherhordással. Már régóta kinéztem egy fotelt a gyerekszobába, és most, hogy kialakult mindennek a helye és várjuk a kisbaba érkezését, és a teher is egyre nagyobb, amit cipelek, megvettük végre, félig ajándéknak kaptam anyukáméktól, félig a konyhapénzből kell kikalkulálnom – kegyetlen férjem van. Tegnap elmentünk kérte és megvásároltuk, a fiúk összeszerelték, bekerült a helyére és most érzem úgy, így két év után, hogy kész a gyerekszoba. Fura, hogy egy-egy bútornak milyen fontos funkciója lehet (azon túl, hogy például le lehet rá ülni).
Van egy nagyfiús nagyágy, van egy kislányos kiságy, a pelenkázó szerintem sose lesz szétszedve, ki van hagyva a hely az Adamo-hintának, vettem a kislányunknak egy kisplédet is, és várom. Valahogy egyre élesebb bennem a felismerés, hogy nem élvezem annyira ezt a terhességet, nem okoz annyi újdonságot, örömöt, mint az előző, viszont sokkal jobban és felkészültebben várom, ami utána jön. A babázást, és már előre félek, milyen gyorsan fog telni az idő.
Elnézve a friss újszülötteket mondjuk az instagramon, nagyon irigy tudok lenni egy-egy nap, vágyom a babaszagra, arra a kis apró, törékeny, koordinálatlan testre, amit pólyában magamhoz ölelhetek, eszembe jutott még a köldökcsonk-ápolás is, a babaolajozás, babafürdetés, mert akárhogy nézzük, az én fiam már szinte megfürdik maga. A babusgatást se tűri, csak ha nagyon játékos, és nem olyan nagy élmény 15 kilót emelgetni, de azért természetesen szoktam. Aztán az is eszembe jutott, milyen fura lesz, megint egy kisbaba, összehangolni a nagybabával, vajon milyen lesz az altatás, az etetés, hogy fogunk a férjemmel ketté szakadni, kinek mi lesz a feladata, ki melyik gyereket fogja altatni, öltöztetni, Tádé szobatiszta lesz-e addigra. Eleve, hogy fogja fogadni a tesót? Az ölébe tudjuk-e majd adni (természetesen felügyelet mellett)? Milyen csodás lesz, ha majd megsimogatja meg megpuszilja! És vajon hány véletlen pofont fog kapni ezektől a lapátlengető izmoktól, amiket Tádé növeszt? Milyen lesz az az időszak majd a második gyerekkel, ami az elsővel nehéz volt, a betanulások kora, amikor még nem tud dolgokat, de már nagyon csinálná, a fogzás, az etetés, a szoptatás – vajon most lesz-e tejem? Sőt a szülés milyen lesz? Félelemmel vegyes kíváncsiság mindez. Összességében azért nagyon fura és ugyanakkor eléggé jó elképzelni, milyen lesz, ha négyen leszünk.
Várom, kicsit türelmetlenül is. Teher a derékfájás, a növekvő has, a viszkető bőr, a gyakori pisilés, az álmosság, a vizsgálatokra járás, a nehéz mozgás. Terhesnek lenni nem rossz, nem ezt mondom, de egyáltalán nem könnyű. Szerencsére hízni nem hízok még mindig olyan mértékben, mint amitől félek, van, aki még észre se vette a pocakom, pedig van ám már, gömbölyödik rendesen.
De ezen gondolkoztam tegnap meg ma, hogy tényleg milyen nagy különbség van a három kifejezés közt, mennyire lelki alkat kérdése is lehet ez. Nem mondom, hogy sosem érzem magam áldott állapotban, de amennyire vágytam ezt a terhességet, várandósságot, állapotot, annyira nem élvezem, sőt néha arról is elfeledkezem, hogy terhes vagyok. Persze teljesen természetes, hogy másodjára már nem lehet újdonságként megélni azt, ami első alkalommal még az volt.
Aztán majd 4 hónap múlva meg, amikor már mindenórás leszek, vagy akár már túl a programozott császáron, minden más lesz, és az a 4 hónap szupergyorsan el fog telni, aztán majd megint eltelik egy kis idő és a hormonok megint átveszik a hatalmat és ahogy magam ismerem, megint nagyon vágyni fogom a terhességre, és még az is lehet, hogy Tamásnak lesz igaza, és nagycsaládosok leszünk. Hisz minden terhesség más és más…