Ma befejeztem az egyik munkámat a kettő közül. Sokat tépődtem rajta, hogy hozzam-e meg ezt a döntést, de végül az észérvek amellett szóltak, hogy igen. Egyre többet hibáztam, pontatlan voltam, kicsit kiégve is érzem magam amúgy a munkámat tekintve. Napok óta azon gondolkozom, hogy ha ezt nem, akkor mégis mit lehetne. De mivel nekem csak a szövegírás megy és szeretek is szöveget írni, nincs ötletem b tervre. Pedig ha tényleg sokgyerekes anyuka leszek, ami akarok lenni, valamit ki kell találnom, vagy egy b tervet, vagy hogy hogy újulok meg. Sajnos a fő munkahelyemen nem vált be teljesen, amit szerettem volna, nem túl nagy szellemi kihívás elé állítanak a feladatok, amit ott kapok, de ennek is megvan az előnye, rutinból dolgozni mindig kényelmes.

A felszabadult időmben pedig szegény Tádét fogom FEJLESZTENI és szekírozni, csiklandozni és nézni, sétálni vinni és sétálni tanítani, megnevettetni és kinevetni. Ma azon kacagott nagyon jó ízűeket, hogy ahányszor levette a zokniját, mindannyiszor visszaadtam rá. Mert én már csak ilyen kitartó anyuka vagyok.

A lakást is megpróbálom jobban rendben tartani, visszatérek a kis háztartási programomhoz is valamelyest.

Olvasni is fogok ugyanúgy, mint eddig, a déli sziesztákat megtartva összebújós énidőnek. És nagyon szeretnék újra tűt, cérnát és filcet fogni és varrni. Jó lenne, ha Tádé is engedné.

Ami viszont nem lesz: ennyi internetezés. A munkám miatt net elé vagyok kötve, hiszen a neten kapom a feladataim, ott kell utánanéznem és küldeni a szövegjavaslataim is. Tehát teljesen nem fogom tudni kiiktatni. De egy kis – hogy divatos kifejezéssel éljek – digitális detoxra van szükségem. Szeretném az internetezést nem csupán szkrollozásként, hanem hasznos időtöltésként, minőségi elfoglaltságként megélni. Nem időpocséklásnak és lelkiismeret-furdalásnak, mint az utóbbi időben. Eléggé lebutultak az internetezési szokásaim ugyanis, gyakorlatilag csak a social médiát néztem, facebook és instagram, és egyre inkább egyedül éreztem magam. Egyre elégedetlenebb voltam azzal, hogy milyen körülményeket (rendet, tisztaságot) tudok teremteni a családomnak, de leginkább azzal a képpel, ami a tükörbenézéskor fogadott. Sehol sem vagyok azoktól az anyáktól, akiket instán látok, akik mindig szép fehér pólóban vannak csinos farmerral, piros rúzzsal, szépen sminkelve, frissen szedett szemöldökkel, akiknek az otthonában nem gyerekjátékok tornyosulnak, hanem szép dekorációs elemek, akiknek szépen mosolyog minden képen a gyerekük és szövegesen is mindig csak azt fogalmazzák meg, milyen tökéletes az ő életük. Tulajdonképpen akár még el is hihetném, hogy az, persze azért kicsit szkeptikus vagyok, biztos sokan jobban szervezik az életüket mint én, eljutnak múzeumba, fodrászhoz, tornázni, randizni a férjükkel. De tudjátok mit? Kikövettem az összes ilyen anyukát, és csak az életszagúakat hagytam meg, mert nem érdekel innentől kezdve ez a pasztellvilág, ez a tökéletesen beállított képek sorozata, amiben a gyerekek gyönyörű biodíszletként pompáznak a frissen rendelt babaruháikban, és sosincsenek összekajázva vagy ilyenek. Azt hiszem, már hamarabb megtehettem volna ezt, és nincs harag vagy ítélkezés, sokakat inspirál biztos az ilyen profilok sokasága, engem viszont inkább csak bosszant. Úgyhogy viszlát, tökéletesség!

Addig is, én tényleg nagyon próbálom elkezdeni végre ezt az évet, ilyen döntésekkel, mint a fentiek, meg az azóta is szépen vitt étkezési szokások megváltoztatásával. A karácsonyfát még mindig nincs szívem leszedni. Naponta többször pakolok el a gyerek után, hogy kicsit újra úgy érezzem, ez az én otthonom is, nem csak az övé, és többet foglalkozom vele. Eljárunk újra sétálni, egy jó órányit babakocsival, aztán meg letesszük itthon a babakocsit és ketten, csak úgy teszünk egy háztömbkört, hogy tanulja a sétálást. Kezdek barátnős programokat is szervezni, hétvégén például beváltom a szülinapi ajándékom, és húgommal elmegyek egy páros színtanácsadásra, hogy jobban érezzem magam fizikailg a bőrömben. Én igyekszem, Tádéval szuper, szóval ki kell hozni a maximumot abból, hogy vigyázhatok rá.