Harminc múltam

egy koraharmincas nő mindennapjai

Anyák napja utáni érzelmi afterparty

2018. május 16. 07:03 - juditvagyok

Tavaly április végén, május elején ültem a kanapén és hallgattam, ahogy szemben az ovisok a nyitott ablakok mögött az anyák napi műsorra készülnek. Azt hittem, én erre immunis leszek, pedagógusszülőkkel, korábban is ovi-szomszéddal hallottam én már minden anyák napi műsort, kiskacsa fürdik meg ilyenek, hogy lehet ezen meghatódni. Gondoltam korábban. Aztán tavaly, amikor már a 8. hónap telt a terhességből, mondom, itt ültem a kanapén, és zokogtam a kiskacsafürdiken, az óvó nénik és gyerekek közös énekén és nem tudom, mi lesz, másfél hónap és én is anya leszek, pár év és én is megyek az anyák napi műsorra. Innen már csak pár perc választott el a nosztalgiával bőven átitatott gyerekkorombeli zenehallgatásig és gyerekkori képnézegetésig, aztán, emlékszem, egyszer csak – szerencsére – vége lett ennek a nagy hormonális löketnek és szépen telt tovább a terhesség a maga rendje és módja szerint.

Idén újra ültem a kanapén, behallatszódott az ovisok anyák napi műsorának a próbája, láttam, ahogy a szülők hozzák reggel a kivasalt ünneplőket, aztán délelőtt megérkeznek a szegfűk is, amit majd az anyukák és nagymamák kapnak. Eltelt egy év, a gyerek 10 hónapos, mászik fel rám, nincs idő meghatódni, sírni pláne. De azért eszembe jut, mi volt egy éve, ez valószínűleg örök emlék lett, az anyák napja a várva várt anyaság előtt pár héttel. Hogy milyen romantikusan képzeltem el, és hogy mennyire másképp romantikus ez az egész.

Valahogy nem gondoltam egy éve, hogy majd idén is kapok már anyák napjára produkciót, pedig de: a gyerek tapsol nekem. Szintén nem gondoltam, hogy a tapsolás egy produkció lesz, amire csak a világ legügyesebb babája képes, aki nem mellesleg a legszebb is. Szóval érzelmekből nem volt hiány, tavaly se és idén se, de az anyaság nem az, aminek hittem.

Mert mondták, fárasztó lesz, örömteli lesz, könnyebb lesz vagy nehezebb, mint azé, aki mondta, merthogy kettő ugyanolyan nincs. Azt is mondták, hogy a házasságunk is megváltozik, hogy majd semmire nem lesz időnk. Azt is, hogy a szülés kemény lesz, a kórházban töltött idő még keményebb, a szoptatás gyönyörű, a hormonok túltengése pedig a környezetem minden türelmét fel fogja emészteni.

De ezekre nem lehet felkészülni. Arra se, hogy az idő ennyire gyorsan telik, hogy a napok az etetés és napközbeni alvások miatt 2-3 órás szelvényekre szakadoznak, hogy egyedül leszel egész nap, amíg a másik dolgozik, hogy mennyire fog fájni, ha begyullad a melled és milyen nehéz, mégis felszabadító döntés lesz, ha átálltok tápszerre. Merthogy ilyen is van, mindenki körülötted szoptat, te meg nem tudsz. Arra se tudsz felkészülni, hogy a kórházban a csecsemősök milyen kegyetlenek tudnak lenni, és hogy ha a legkiszolgáltatottabb helyzetedben pár jó szót kapsz és egy kis támogatást, milyen mélyről jövő hálát érzel ebben az egész elkórháziasított szüléstörténetben. És ezeket az emlékeket is viszed magaddal haza, ahol a férjedet meg kell tanítani apukának lenni, nem csak férjnek. Például erről se beszélnek, erre se tudsz előre igazán felkészülni, hogy mennyire megváltoznak a szerepek és a családnak mennyire más lesz a dinamikája. Szép, de nehéz időszak ez. De a kezdeti nehézségeken hamar túljut az ember, kialakulnak a rutinok és onnan egyszerűen nem áll le a pörgés, észre se veszed, és a gyerek már nokedlit eszik és szinte futva halad végig a kanapé mentén, kicsit útban is vagy neki, amíg leülnél egyet szusszanni.

Igen, mondták, hogy fárasztó lesz, de ez nem az a fáradtság, amit korábban éreztem. Nem hiányzik, hogy éjfélig sorozatozzak, mondjuk az egy éve olvasás alatt álló könyvem azért már jó lenne befejezni, vagy néha jó lenne nem 6-kor kelni. De inkább a folyamatos készenlét, a 0-24-es fejben és érzelmileg ottlét az, amitől mindig kicsit kába vagyok, hogy innentől nekem már örökké van egy részem, akire figyelnem kell, akit óvnom kell, mindegy, hogy migrén vagy lumbágó hasogat, teljesen mindegy minden, csak az a fontos, hogy neki jó legyen és meglegyen, aminek meg kell lennie. Ha nyűgös, ha álmos, ha éhes, de ha kacag, ha tapsol, ha pancsikol, anyu akkor már mindig ott van, fejben akkor is, ha amúgy valami miatt nem lehet. Ha van egy kis kimenő, akkor úgyis a telefonom nézem, hogy jött-e kép, van-e hír, hogy bírják ki nélkülem egyáltalán? Mi az, hogy kibírják nélkülem?

Ha néha felmerül, hogy mi lenne, ha a férjem lenne itthon vele, nem én, akkor persze kicsit eljátszom a gondolattal, de nem, semmiért sem adnám. Pedig vinné szívesen ő is ezt a terhet. De én nem adom, bocs.

komment
süti beállítások módosítása