Kérdezte ma anyukám, mikor bontjuk a fát. Mondtam neki, még biztos, hogy egy ideig nem, mert nem bírok elbúcsúzni a karácsonytól.
Valahogy annyira jóra, bensőségesre, emlékezetesre sikerült nekem ez a december és ez a karácsony, hogy nem akarom elengedni. Hiába múlt már el vízkereszt, egyszerűen nem visz rá a lélek, hogy leszedjem a díszeket és elbúcsúzzak az ünnepi hangulattól egy egész évre. Biztos rásegít az is, hogy leesett a hó, de még egy hétig nálunk biztos marad a fa.
Jók voltak az ünnepek, jó volt készülődni is. Szerettem meggyújtani az adventi koszorún a gyertyákat, szerettem, ahogy Tádé próbálja elfújni a lángját. Jó volt a születésnapom, a szenteste, a karácsonyi rokonlátogatás, otthon lenni pár napot és hagyni, hogy ne én legyek a felnőtt. Aztán a szilveszterünk is kedves, nyugodt, emlékezetes hangulatban telt, és én valahogy még mindig itt tartok, nem tudok túljutni rajta. Azt akarom, hogy maradjon az ünnep, a családi együttlét, a finom falatok, amiket nem én főzök, hanem a szüleim vagy az anyósomék, szeretnék megint (még mindig) kicsit gyerek lenni és élvezni a lelassultságot.
Nem akarom azt, ami helyette van, a végtelenül ugyanolyan hétköznapokat, a munkát, a hetirendet, a napirendet, a bezártságot, a magányt, a család nélküliséget, a saját főztöm, az egyedüllétet.
Egyedül Tádéval lenni szeretek, annak is leginkább az együttalvós részét, meg mikor együtt játszunk. Nagyon szeretne már beszélni, ma reggel hosszú percekig magyarázta, hogy húzzuk már fel végre a redőnyöket. Előtte mondjuk letépte magáról a pizsamát és a pelenkát és jól odapisilt a hálónk küszöbére. Most a hétvégén kétszer is szánkóztunk, abban is nagyon jó volt, hogy Tádéval közösen ültünk a szánkón és Tamás húzott minket – újra kicsit gyereknek lenni. Még sikongattam is, akármennyire is nem illik.
Miért vágyom ennyire megint arra, hogy kicsi legyek? Nem tudom, ha járnék még terápiába, biztos könnyebben megfejtenénk. Szegény Tamás már nem tud mit kitalálni és mondani, hogy jól érezzem magam végre a bőrömben. De az a bezártság és magány biztos nem jó, nehezebb így lendületre találni. Bárcsak ne kéne mennie dolgozni – gondolom én, mint egy gyerek, pedig jó, hogy van munkája és eljár dolgozni. Aztán majd várom haza 5-kor, mint egy gyerek, csillogó szemekkel, hogy végre nem vagyok egyedül, arra a pár órára lesz kivel beszélgetnem és megosztanom a szülőség örömeit és terheit.
Erről nem írtak amúgy sehol, amikor a szülőségre készítő cikkeket és könyveket olvastam: hogy a nap nagy részében egyedül vagy a gyerekkel és nincs kihez szólnod és minden napod ugyanolyan és ez bizony nehezebb mint hinnéd. Tudom, hogy vagytok ti is jó páran hasonló cipőben, és nem csak én várom így haza minden nap végén a férjem, kerültem messze a szüleimtől és a barátaimtól, kellett kialakítanom egy új életet. Azt is tudom, hogy sokaknak ez nem okoz ekkora körülményességet és nehézséget mint nekem, sokan sokkal könnyebben feloldódnak az új szerepben és szinte minden percét ajándéknak élik meg – de hát nem vagyunk egyformák. Továbbra se cserélnék senkivel, csak egyszerűen magamnak akarnék jobb, pezsgőbb, változatosabb mindennapokat, és sajnos fogalmam sincs, hogy teremtsem meg őket. De hamarosan, ha megtanul beszélni, lesz egy új beszélgetőpartnerem, ha jön a tavasz, újra járhatunk el. Addig is, hagyom még egy ideig a karácsonyfát, hadd gyönyörködjek benne és hadd lassuljak be egy kicsit tőle.
