A fiamat elnézve annyiszor eszembe jut, vajon min gondolkozik, mennyire tervezi meg a dolgait, cselekedeteit, miket álmodik. Azt már látom, hogy a manipuláció két legegyszerűbb módszerét elsajátította: sír (hisztizik), ha valamit el akar érni, amit mi nem engedünk neki; és vigyorog, miután valami rosszat csinált, mintha véletlen történt volna. Sajnos ellágyulunk, meg néha feladjuk, és az esetek nagy részében működnek a kis műsorai, nagyon tudatosnak kell lenni, hogy ne adjuk fel az elveket. Tegnap nagyon odafigyeltem rá, és mikor séta közben elkezdte a hisztit, hogy ki akar szállni, nem engedtünk neki, és jól tettük, mert egy idő után (csak győzzük kivárni) abba is hagyta, és a vigyorgásával sem tudott minden alkalommal levenni a lábamról (vagy legalábbis jól titkoltam), nem úgy mint mamát, aki ilyenkor minden alkalommal elfelejti, hogy Tádé rosszat csinált. De hát a nagymamák már csak ilyenek.

De úgy tűnik, mintha egész napos terve lenne, folyamatosan van valami teendője, mikor például hazaérünk, még cipőben-kabátban jön be a dulpókhoz, kivesz egyet és jön vele vissza, mintha egész séta alatt ezt tervezte volna, hogy ha hazaérünk, neki sürgőst be kell szereznie egy sárga duplót.

Egyre sűrűbben bújuk szándékoltan oda hozzám, amitől tényleg teljesen odavagyok. Reggelente és a délutáni alvás után vagy közben is bújik, kuckózik oda hozzám, mászik rám, ölel, rám fekszik, és nem mászókának használ ilyenkor mint játék közben, hanem az a célja, hogy közel legyünk egymáshoz. Azt is kezdi ő is élvezni, ha puszit kap, nem csak eltűri.

Azt is szépen megtanulta, mit szabad és mit nem. Például a karácsonyfát is szépen békén hagyja és a szobájába bevitt növényeket sem piszkálja. A fiókokból is befejezte a kipakolást, bútorokra sem mászkál. Nem szoktuk az ebédlőasztal tetején találni, és nem rendezi át a bútorokat sem. Kipróbálta őket ugyan és volt két kemény hetünk, amikor attól féltem, valamiben vagy saját magában nagy kárt fog okozni, vagy legalább az idegrendszeremben, de elmúlt szépen. Úgy látszik, tényleg minden csak idő kérdése. A séta miatt sem vagyok már kiakadva, biztos menni fog az is idővel. És képzeljétek, az altatást is megszoktam, elfogadtam, hogy az én gyerekemnél ez így megy, persze kényelmetlen, hogy lekaparja a bőröm és kicsit megnyúz közben, de tudom, ez a mi rutinunk, ő így tud elaludni, kellek neki maga mellé és kell a testi közelség is. Hogy nem a simogatásom kell neki, hanem csak a közelségem, az is oké. Majd ha nagyobb lesz.

Egy valamivel kapcsolatban azonban furán érzem magam. Nem tudok teljesen ellágyulni a gyerekem mellett, mindig érzek magamban valami keménységet, határozottságot, nehéz megfogalmazni, de valami olyat, mintha nem tudnék teljesen feloldódni a gyönyörködésében, a vele való játékban, mindig ott van valami, ami nemcsak a kötelesség és felelősség, hanem valami más is. Nem mondom, hogy nem érzem magam ettől jó anyának, de annyira szeretném magam jobban elengedni, ellágyulni, felszabadultabban játszani vele, de nem tudom, hogy kell. Nem megy, hogy teljesen csak rá figyeljek, mindig pörög valami máson is az agyam, általában tök lényegtelen, nem fontos dolgokon, és ez nagyon bánt. Hiszen most vagyunk ketten, most az enyém szinte teljesen, az együtt töltött idő, a felelősség, a játék, a tanítás, nevelés – mind az én feladatom (meg az apjáé persze), és mégis úgy érzem, nem tudok mindig teljesen feloldódni ebben. Irigylem azokat az anyákat, akik nyugodtan, szépen mindig benne vannak a pillanatban, vagy csak azt hiszem, hogy van ilyen? Nem arról az állapotról beszélek, amikor nincs semmi más a tudatukban, csak a gyerek, hanem amikor teljesen átadják magukat a gyerekkel való foglalkozásnak akkor, amikor a gyerekkel foglalkoznak. Nem tudom, jól fogalmaztam-e meg, érthető-e, mire gondolok, vagy elve, másnak nincs is ilyen érzése. Azt hiszem, jövőre lesz egy ilyen tervem, hogy jobban abban legyek benne, amit épp csinálok, bár akkor meg az osztott figyelem fog hiányozni, ami az anyukáknak szintén sajátja, hát hogy lehet ezt akkor összeegyeztetni? Multitaskingolni meg lelassult, nyugodt, a pillanatban élő anyukának lenni EGYSZERRE? Na erre kellene rájönnöm, és akkor azt hiszem, még jobban érezném magam a bőrömben.