Harminc múltam

egy koraharmincas nő mindennapjai

Viszlát, Instakismamák tökéletes világa!

2019. november 13. 14:09 - juditvagyok

Nem vagyunk tökéletes pár, elég sokat veszekszünk. Mondhatnám, hogy olaszosan élünk, egyszer fent, egyszer lent, de mégis csak együtt. Nyugi, ez nem a házasságunkról fog szólni. Hanem az egyik témáról, amiben nem értünk egyet és már többször összeszólalkoztunk miatta – holott pár évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna, hogy emberek ilyesmin veszekedjenek.

Szóval az van, hogy igazából szerintem egyikünk sem tudja jól használni az internetet. Ő talán egy fokkal jobban, hasznosabban, mégis csak informatikus, viszont ő az, aki sokkal többször „ki akar lépni az internetből”, mint én. Időről időre törli magát Facebookról, alternatív chatprogramokat használ, az ördög tudja, hányadik Instagram fiókját regisztrálta pár hete, mióta ismerem, már sokadik e-mail-címére küldöm neki a meghívót, hogy oltásra kell vinni a gyereket vagy ne felejtsük el valakinek a születésnapját. Néha besokall, el akar tűnni az állandó láthatóság elől, elege lesz a hírolvasásból, a scrollozásból, a „Kit ismerhetek?”-ből, a lájkokból. Aztán persze visszakúszik, mert akárhogy is nézzük, nagyon elszánt remetének kell lenni ahhoz, hogy teljesen ki tudd magad vonni a 21. századból. Meg persze jó érzés beállítani egy új profilképet, kényelmes csetelni, örömködni egy instára feltöltött fotóalbumban, látni, hogy szépek vagyunk, jól vagyunk, minden oké.

Nekem kicsit más a helyzet, sokáig munkaeszköz volt számomra a Facebook és az Instagram, és a munkám is elképzelhetetlen internethasználat nélkül. Social media és szövegírás nincs net nélkül. Nagyon nehezen tudtam meghúzni a határt a magánjellegű és a professzionális nethasználat között. Kifejezetten felzaklatott, ha munkaidőn kívül kerestek munkával kapcsolatban. Nem szerettem, hogy olyanok bejelölnek, akikkel még nem is láttuk egymást soha, de egy cégnél dolgozunk. Nem szerettem, hogy csipogott a telefonom, mert tudtam, nem egy barátom vagy rokonom írt rám, hogy miújság, hanem munka érkezett vagy valaki egy hibára hívta fel a figyelmem, neadjisten sos tűzoltásra volt szükség. Irtó stresszes így. Meg képben lenni, olyan dolgokat követni, ami igazán nem is érdekel, de szakmából látni kell. Próbálkoztam azzal, hogy létrehoztam egy céges facebook profilt és azon keresztül ment a munka, meg volt a privát, de hát úgyis összefolyik a dolog. Szép lassan elmúlt az internetezési örömöm. Híreket se szerettem már olvasni, a receptek sem érdekeltek és úgy egyáltalán.

Aztán itthon lettem, kismamaként, anyukaként, elzárva a korábbi életemtől. Se munka, se munkatársak, a barátok és családtagok messze, én a nap nagy részében egyedül itthon. Telefonnyomkodás ezerrel, mindig ugyanaz a 3 applikáció, folyamatos ráfrissítés, még ha semmi érdekes sincs rajta. De nehogy kihagyjak egy új receptet vagy egy profilképcserét, esetleg valami fontos hírt. A frontokról is tájékozódnom kell, és gyorsan utána kell néznem, mire számíthatok a terhesség 32. hetében. A messenger nélkül el vagyok vágva a barátaimtól. A férjem teszi a megjegyzéseket, néha a kezébe veszi a telefonom és vádlón mutatja, mennyi órát ment aznap a kijelzőm. Értelmetlen scrollozás. Oké, visszább veszek belőle.

Megszületik az első gyerek. Itthon vagyok, egyedüli felnőttként, felelős vagyok egy kisbabáért, jól kell tartanom őt is és magam is. Számtalan fényképet készítek róla, küldöm a szűk családnak. Némelyik megy instára, facebookra. De ha már a kezemben a telefon, megnézek ezt-azt. Úgyse tudok mást csinálni, amíg a hintában altatom a gyereket. Fél szemmel figyelek a világra, másikkal a gyerekre. Próbálok inspirálódni, erőt gyűjteni, feltöltődni. Mert valahogy muszáj. Elengedek egy-egy helót, kisírom magamból, ha valami nem jó, nevetek egy vicces gifen, megpróbálok lebeszélni egy randit. Számoljuk, hány órát tölt még a munkában, milyen kajával várjam haza, megfordult a gyerek, várj, küldök róla videót. Decuki, tökjó!

Szóval így áll a helyzet. Aztán ahogy a gyerek egyre nagyobb, jön a videotelefonálás, a blogolás, és mellé a blog instája. Gyűlnek a követők, és én is követek sokakat. Aztán látom, hogy más gyereke milyen tökéletes, már egyévesen beszél, lehet vele boltba menni, tud sétálni kézenfogva a szüleivel, az anyukának van ideje díszletek közt fotózni a kicsit. Meg úgy egyáltalán, szép rend van, finom kaják, tartalmas kirándulások, csinos frizura, évszakhoz illő körmök. Friss virág a vázában. Kreatívabbnál kreatívabb játékok, montessorizás, waldorfozás, öko-lét, youtube-csatornák, frissen rendelt h&m-es ruhácskák. Könnyű terhességek. Mindenki őszinteanyának tartja magát, aki tabuk nélkül mer beszélni a fájdalmairól. Mindenki szuperanya, mindenki élvezi az anyaság minden pillanatát. Imindzsépítés van, csak ugyanazt a filter használja, minden harmonizál mindennel. Én meg, miközben ezt nézem, hajnali 3 van, egy férfipizsamanadrágban és egy kinyúlt pólóban ülök a kanapén, vállamon a büfiző babámmal. Hogy ébren maradjak, scrollozok. De nem jó érzéssel tölt el, nem érzek se sorsközösséget senkivel, se inspirációt, nem nevetek, nem csodálkozok, hogy jé, hát ilyen is van. Celebeket dobál fel az insta, akiket félmilliós babakocsival szponzorál valaki vagy a kecsketejes tápszert promotálják. Én meg nézem. Közben én is kiteszek fontos, aranyos, kedves pillanatokat, leírom hozzá a gondolataimat. De igazából úgy érzem, nem illek ide, ez az instakismamaság nem az én világom. Nem találtam meg a hangjukat, a megfelelő filtereket. Milyen irtó nagy hülyeség, nem? Szóval ma reggel úgy döntöttem, felfüggesztem a fiókom, nem pocséklok el több időt rájuk, akiket nem is ismerek. Biztos nagyon sok munka van benne, hogy ilyen szemet gyönyörködtető, egységes profilokat gondoznak, és hát akárhogy is nézzük, hobbi ez. Muszáj egy szelep. De azért furcsa jelenség ez, még ha tudjuk is, hogy hamiskás.

Az elmúlt 10 napban elolvastam Stephen Kingtől az Álom doktort. Hintáztatás közben, etetés közben, altatás közben. Na nem mintha a világ irodalmi élménye lett volna, de sokkal jobb volt, mint a végtelenségbe görgetni. Nemcsak az insta-fiókot függesztettem fel, hanem egy csomó oldalt is kikövettem. Hős vagyok, mi? Sokszor eszembe jut, mikor 16-17 éves lettem és lett otthon netünk, beosztottuk az időt, napi 1-1 óra a húgomnak és nekem is. Idáig nem fogok vetemedni, és imádom, hogy tudok neten ügyeket intézni, utánanézni bárminek, csetelni a többiekkel, visszanézni az 1-2-3-4 évvel ezelőtti fotókat. Szeretem a blogomat és a kis privát instámat is, válogatott emlékek, mérföldkövek, gondolatok tárháza ez mind, ahova kicsit elbújhatok (előjöhetek?) kikapcsolódni. Imádom, hogy tegnap délután 20 perc alatt összekattintgattam a spar oldalán a bevásárlást, hogy a kanapéról be tudom fizetni a csekkeket és a 170 km-re lévő szüleimmel tudok videotelefonálni. Hülye lennék mindezt eldobni. De azért néha kicsit megrázom magam, mert ebben a kontentdús világban iszonyat könnyen felbosszantja magát az ember, és ez még mindig jobb, mintha az önbizalmát tépázza meg mások tökéletesnek beállított világa. Nehéz úgy kapcsolódni a világba, hogy az ember fizikailag helyhez kötött és az idejét nem ő osztja be. És tök könnyen megy el az idő fáradtan értelmetlen dolgokra. Csak ennyit akartam mondani.

 

Meg lehet-e gyógyulni a bipoláris depresszióból?

2019. november 07. 19:42 - juditvagyok

Egy elég kényes témát hoztam most nektek, amiről sokat gondolkoztam egyébként, megosszam-e veletek vagy sem. De mivel én nem tudok betelni ezzel a történettel, így úgy döntöttem, ennek is itt a helye.

Ha olvassátok a blogom vagy ismertek esetleg személyesen, tudjátok, hogy a mentális higiénia amolyan vesszőparipám. Írtam már róla többször is, hogy nem szégyen segítséget kérni, sőt kell is. Arról is sokszor olvashattatok már tőlem, hogy sokszor milyen instabilnak, ingatagnak érzem magam, és ezt milyen nehezen kezelem. Korábban megosztottam veletek azt is, hogy még egyetemista koromban jártam 5 hónapon keresztül terápiába, majd a fiam születése után újra felkerestem ezt a pszichológust és újra munkába kezdtünk, nagyjából 8 hónapig jártam hozzá, majd úgy döntöttem, befejezem.

Habár nagyon sokat segített és szeretettel gondolok vissza a közös munkára, úgy éreztem, nem elég. Túl nagy munka várt rám, amihez nem éreztem magamban elég erőt. Az önismeret kemény munka, és úgy tapasztaltam, hogy nagyon mélyre kell ásni ahhoz, hogy utána úgy épüljenek fel a dolgok, ahogy azt szeretném.

Egy korábbi emlék. Esküvőnk előtt pár héttel úgy éreztem, rám szakad a világ. Állandóan feszült voltam és nem tudtam ezt a feszültséget kezelni, ugyanakkor nem engedhettem meg magamnak, hogy összeomoljak. Akkoriban egy nagyon jófej háziorvoshoz jártam, felkerestem ezzel a problémámmal, és kaptam kétféle nyugtatót. Alkalmanként bekaptam belőle 1-1 tablettát, és könnyebben kezeltem a dolgokat. A migrén megtanított rá, hogy nem hősködök, ha baj van, a fene szeret szenvedni, hanem kezelem a problémát. Megtanított felismerni, meddig tudok egyedül megbirkózni a fájdalommal és mikor érkezik el az a pont, amikor már fölösleges szuggerálnom magam, meg színként elképzelni a fájdalmat, literszámra inni a vizet satöbbi, hanem szépen bevenni a gyógyszert.

Ez csak egy mellékszál, de fontos. Fontos, mert hozzátartozik a felismeréshez és a kezeléshez: nem szégyen segítséget kérni és azt elfogadni. Hülyeség magunkat kínozni, ha van megoldás a problémára. A lelki gondok persze más kalap alá tartoznak, nagyobb tabu, és nem értem, miért. Én mindig nyitott voltam a saját lelki dolgaimra, nem akartam soha semmit elfojtani, inkább megérteni szerettem volna, összefüggéseket keresni, magyarázatokat találni, mintákat, amik megértése könnyebbé teszik az életem. Izgalmasnak találom a lelki munkát, és kifejezetten szerettem pszichológushoz járni. Egyetemen egy neves tanárom egyszer József Attiláról tartott előadást, és nem tudom már, miért került szóba, de mondta, hogy fejlett országokban a lelki egészség ápolása legalább olyan fontos mint a testié: ő Franciaországban is oktat és ott bizony nemcsak akkor járnak el az emberek pszichológushoz, ha baj van, hanem akkor is, ha nincs. Karban tartják a lelküket, amitől kiegyensúlyozottabbak, terhelhetőbbek, boldogabbak. Persze Magyarországon nem tudom, hány háztartás engedhetné meg magának, hogy mondjuk mindkét felnőtt tagja heti vagy kétheti rendszerességgel járjon pszichológushoz, alkalmanként minimum 10 ezer Ft-ért, a gyerekfelügyelet megoldásáról nem is beszélve.

Szóval visszatérve az eredeti történethez, abbahagytam a terápiát és próbáltam a magam módján megerősödni, mindannak ellenére, amit fentebb írtam. Türelmetlen voltam magammal, és úgy éreztem, nem elég eredményes a munka, amit hétfőn esténként végzünk. Majd egyedül! Persze nem kellett sokáig várni, hamar rá kellett jönnöm, hogy nem fog menni, a baj nagyobb mint hittem.

Már a terápia alatt is sokszor kiborultam, érzelemkezelési problémáim voltak, dühkitöréseim, ilyenkor úgy éreztem, nem vagyok a magam ura. Bezárkóztam a fürdőbe, ököllel vertem a falat vagy a combom, mert úgy éreztem, valaminek történnie kell. Sírórohamok jöttek, belehergeltem magam, légzési nehézségekig, többször hányásig fajult a helyzet. Aztán mikor megnyugodtam, nem értettem az egészet, mintha nem is én lennék, úgy láttam ezeket az epizódokat, mint egy filmet, semmi önazonosságot nem éreztem. Láttam, hogy baj van, szégyelltem és utáltam magam az ilyen helyzetek után és megijedtem, hogy milyen anyja leszek így a fiamnak. Felkerestem egy pszichiátert, akihez már korábban ellátogattam egyszer. Még terhes voltam a fiammal, mikor egyszer hazaküldtek a munkahelyemről, mert rosszul reagáltam valamire. Teljesen kibuktam rajta, összeomlottam, így a védőnőm ajánlására felkerestem egy helyi szakembert, aki meghallgatott és gyógyszer írt fel nekem. Nem kezdtem neki a szedésnek, féltem, hogy a terhességnek nem tesz jót. Végigvittem a terhességet hihetetlen érzelmi hullámvasutakkal, aztán szülés után elkezdtem a pszichoterápiát, ahogy már fentebb írtam.

Szóval felkerestem ezt a doktornőt, akivel hosszasan beszélgettünk, majd jött a diagnózis: bipoláris depresszió. Kezdjünk egy hangulatstabilizátorral. Ekkor már nem utasítottam el a gyógyszer, hisz nem voltam terhes és szükségem volt a segítségre. Gyakorlatilag egyből jobban lettem, pedig csak kis dózist kaptam. De úgy éreztem, boldogtalan vagyok, szomorú, pedig többre lennék hivatott friss anyaként. Oké, egészítsük ki egy hangulatjavítóval. Így éltem hónapokig, elég jó volt a helyzet, nagyon kis dózisok kellettek mindkét gyógyszerből. Persze továbbra is kihozott a sodromból, ha valami igazságtalansággal találkoztam, de alapvetően sokkal jobban voltam. Rendszeresen jártam kontrollra, de egyre kevesebbet beszélgettünk, a végén szinte már csak a receptet kaptam meg. Sokszor idegesebben jöttem el az alkalmakról mint ahogy odamentem. Időközben terhes lettem, volt egy vetélésem, majd újra teherbe estem. Hosszas gondolkodás után úgy döntöttem, meg persze a nőgyógyásszal és a pszichiáterrel konzultáltam róla, hogy szedem a gyógyszert szülésig, mert kell a lelki stabilitás, és hát gyerekeknek való dózist szedtem az elég nagy termetemhez. Végigvittem a terhességet, voltak nehézségek, de nem annyira lelki természetűek mint testiek. Aztán az utolsó hónapban úgy döntöttem, szép lassan elhagyom a gyógyszert, hogy ha baj van, derüljön ki még szülés előtt. A doktornőt is elhagytam, mert nem éreztem jól magam vele, kerestem egy új orvost, arra az esetre, ha baj lenne, legyen kihez fordulnom.

Aztán megszültem. Iszonyatosan fájt, természetes szülés volt, egy egészséges, tökéletes, 4550 grammos kislányt hoztam a világra. Összevarrtak, a lányomat elvitték rendbe tenni, mi meg ott maradtunk ketten a férjemmel. Sose fogom elfelejteni ezt az órát. Be nem állt a szám, nevettem, megkönnyebbültem, boldog voltam, a férjem alig tudott velem tempót tartani. Ettem, ittam, beszéltem. Jól voltam, olyan jól, mint évek óta nemigen. Persze ez az állapot fakult, ahogy telt az idő, de boldogan és lelkesen jöttünk haza a kórházból. A gyermekágy hosszasan telt és megviselt, nemcsak a fizikai fájdalom kezelése volt nehéz, hanem a bezártság, ágyhoz kötöttség és tehetetlenség is. Telt az idő szépen, elment a tejem, nem szoptattam már. Itt figyeltek a gyógyszereim a konyhaszekrényben. Elvileg szedhetném őket.

De a szüléssel valami megváltozott. Nem tudom, hogy mi. De úgy érzem, meggyógyultam. Van, hogy ideges vagyok, vannak nehezebb napok, frontok jönnek-mennek, itt egy dackorszakos két és féléves és egy újszülött, a családom pedig távol. Az életem nem lett könnyebb, a feladatom nem lett kevesebb. Mégis, egy másodpercre sem jutott eszembe, hogy újra elkezdjek gyógyszert szedni vagy hogy pszichiáterhez menjek. Úgy érzem, elég erős a vállam a terhekhez, és hogy nincs szükségem egy erős partra, aminek nekicsapódhatok, ha elveszítem magam. Megnyugodtam és megérkeztem valahova, ahol sokkal jobban érzem magam.

Lehet, hogy a doktornő rosszul diagnosztizált, bár ezt nem hinném. Lehet, hogy egy hónap múlva újra nem leszek jól. Az is lehet, hogy valami hormonális változás történt. De igazából nem tudom, mi változott ezzel a szüléssel, csak azt, hogy jobban vagyok, és mindaz, amit leírtam, távoli emléknek tűnik csak.

A Végtelen tréfától a Ne engedj el..-ig - Nekem semmi se jó?

2019. november 02. 16:21 - juditvagyok

Kisgyerekes anyukaként sokkal többet olvasok, mint mikor bejártam dolgozni. Pár hónapja lecseréltük a Kindle-öm egy világítósra, így sokszor tudok olvasni olyankor is, amikor korábban nem tudtam: altatáskor és éjjelente, mikor a kislányom megetettem, de annyira felélénkültem ez idő alatt, ahogy nem megy egyből a visszaalvás. Tulajdonképpen amúgy csak ezekben a helyzetekben olvasok, ha jobban belegondolok. Most héthetes a kislányom, mióta megszületett, befejeztem a Végtelen tréfát és még 3 másik regényt is elolvastam. Ezekről szeretnék kicsit mesélni nektek.

A Végtelen tréfát még nyáron kezdtem el olvasni. Nem volt könnyű olvasmány, már csak a témája miatt sem: az egyik szálon egy teniszakadémia kamaszainak és működésének mindennapjaiba tekinthetünk be, a másikon pedig egy rehabilitációs intézet életébe, ahol volt drogosok és alkoholisták próbálnak új életet kezdeni. És ott egy harmadik szál is: mivel egy elképzelt közeljövőben játszódik, ahol az USA, Kanada és Mexikó már egyesültek, politikai részek is vannak benne, és persze amúgy mindhárom összeér. Részletesen van szó mindenről és mindenkiről, terjedelmesen, aprólékosan, így sokkal többet tudok az anonim alkoholistákról vagy a teniszről, mint a regény elolvasása előtt, és abban a pár hónapban, amíg ezt az 1100 oldalas regényt olvastam, nem tudtam nem elszomorodni a szenvedélybetegségektől. Az sem könnyíti a könyv olvasását, hogy tele van lábjegyzettel, több mint 350 van benne, és sokszor a lényeges dolgok ott derülnek ki. Bevonzott, amíg olvastam, hatással volt rám, vágytam az olvasására, mégis, a végén egy óriási kérdőjel maradt bennem: lehet, hogy mégsem olvastam elég figyelmesen vagy buta vagyok hozzá, de be kellett mennem egy könyvesboltba felütni a nyomtatott könyvet, hogy tényleg ott van-e vége, ahol a Kindle-ön érzékeltem – ennyire nem éreztem lezárva a szövegfolyamot. Azt olvastam róla, hogy a generációm Ulyssese, én mégsem éreztem így. Nem kaptam tőle se katarzist, se valódi szépirodalmi élményt. Vonzott a szöveg és nem érzem kidobott időnek azt a 4 hónapot, amit vele töltöttem, de nem éreztem azt, mint mondjuk egy Franzennél: hogy a szerző rátapintott valamire, igazságokra, pontosak a megfigyelési és hibátlanok az összefüggések, emberi történetet olvasok. Itt a gyarlóság, a függőség, a szórakozás és szórakoztatás irányít mindent, ami nem lenne baj, mégis hiányérzetem volt, nem lett kedves olvasmányom.

Képtalálat a következőre: „végtelen tréfa”

Ahogy az utána következő három másik regény sem. Különböző műfajok közül kerültek ki. Az elsőt a férjem ajánlotta, nagyon tetszett neki és pár nap alatt el is olvastuk mindketten. Dave Eggers: A Kör című regénye, mely egy, a miénktől nem sokban különböző világban játszódik. A regény egy vállalatot, a Kört mutatja be, és azt, hogy hogy fordítja ki a társadalmat, az embereket magukból a közösségi média mindenhatósága. Mert A Körben már mindenható, az embernek nincs egy pillanata sem, amiről ne értesítene az online térben másokat is. A szabadidő és a munkaidő egy, a munkakapcsolatok és a baráti kapcsolatok egyek, nincs privátszféra, nincsenek titkok, nincs, aminek vagy akinek ne tudnál másodpercek alatt utánajárni. Vagy agymosott leszel, vagy ronccsá válsz. Nem túl fényes jövőkép. A regény bántóan egyszerű hangnemben kezdi a történetet, nem túl bonyolultak a szereplők, és túlságosan didaktikus. Mégis olvastatja magát, ahogy elkezdődnek a párbeszédes részek, sokkal olvasmányosabbá válik, nem időz fölösleges dolgoknál, bestseller módjára van megírva. A vége csalódás, szájbarágó, de azért adott pár gondolatot, nem mondom, hogy hiába volt elolvasni.

Képtalálat a következőre: „a kör könyv”

Utána valami egész másra vágytam. Ahogy böngésztem a könyvek közt, megakadt a szemem az Éles tárgyakon. Mintha ebből soroztat is készült volna, mintha olvastam volna, hogy nem rossz, hát jó, olvassunk bele. Na itt nem volt teketóriázás, lírai betétek vagy hosszas leírások. Egy korombeli újságírónő szülővárosában egy éve meghalt egy kislány, miután eltűnt, és most újabb lánynak veszett nyoma. Az újságírónő kapja a feladatot, hogy menjen és oknyomozzon, azonban elég mélyre kell néznie a múltja kútjában ahhoz, hogy meglássa az összefüggéseket. Traumatikus a felidézés, és a kisvárosi hangulat sem segít a dolgok feldolgozásában, egészséges megélésében. Közben a nőről is kiderül, hogy alkoholista, hogy vagdossa magát, hogy mennyire eltorzult az évek során. Ő is kemény sorsot kapott a szerzőtől, mint a többi szereplő: kegyetlen kamaszlányok, rideg anya, felszínes mostohaapa, satöbbi, egy szerethető szereplő sincs a regényben. Miközben olvastam, akkor jöttem rá, hogy én még sosem olvastam ilyen krimi-thrillert, ugyanis mikor sötétben voltam, hiába szuszogott mellettem a családom, beugrottak képek a könyvből, és bizony féltem. Úgyhogy gyorsan be is fejeztem, hogy minden kirakósdarab a helyére kerüljön és újra fellélegezzek, kikerüljek az erdőből és a kisvárosból. Voltak benne nagyon egyszerű megoldások, nem túlgondoltak, nem túl elegánsak, ami miatt meg fog bennem maradni, az az, hogy korábban még nem olvastam ilyen könyvet (végig), ahol egy, de tényleg egy szereplő sem volt szerethető. A sorozatba azért nem nézek bele, a kamaszkegyetlenkedés kicsit kiborított.

Képtalálat a következőre: „éles tárgyak könyv”

Na nézzük tovább, most már tényleg kéne valami irodalmi élmény! Régóta vár rám Kazuo Ishiguro könyve, a Ne engedj el. Erről csupa jót olvastam és hallottam. De előrevetítem, ez sem tetszett igazán. Egy olyan világban játszódik, ahol klónokat hoznak létre, hogy azok fiatal felnőttként donorként szolgálhassák a társadalmat. Érző emberek, annyi, hogy nem termékenyek. Különböző iskolákban nőnek fel, majd részt vesznek egy programban, gondviselőként és donorként fejezik be életüket. A történet elbeszélője már régóta gondviselő, ők segítik a donorokat egy-egy (szerv)adományozás során, között, után, és kísérik el őket a halálig. Úgy alakult, hogy ez a főszereplő gyerekkori barátai mellé tud szegődni gondviselőként, de a regénynek csak rövid része szól erről, inkább a gyerekkorukról, fiatalkorukról szól, honnan jöttek, milyen ez az intézmény, ahol felnőttek, hogy alakultak a barátságok, szerelmek, kapcsolatok. Mit tudnak a gyökereikről és a jövőjükről. A semminél kicsit többet. Nincs mibe kapaszkodni. Nagyon kegyetlen és fájdalmas téma, és irtó sok van benne, mégis, én nem kaptam meg azt, amire vártam. Vannak regények és filmek, amiknek, ha a végére érsz, van még egy kis útjuk, veled maradnak és magadban próbálod elrendezni a sorsokat, újragondolni az olvasottakat, lecsengetni a szálakat. Nekem itt nem maradt; minden, de minden kimondásra került. Az általa ismert világ legapróbb rezdüléseire is érzékeny főszereplő pedig visszafogott beletörődéssel fogadja el, hogy a legjobb barátja és a szerelme belehal a donorságba. Egy kijáratot találtak, amiről kiderült, hogy mégsem az, és mindenki szépen belehal az életébe. Érdekes olvasmány, mindig vártam, hogy majd most történik valami, kiderül valami – de nem. A végén persze rendeződik minden, nem marad kérdés. Valószínűleg engem pont azok a dolgok idegesítenek ebben a regényben, amik miatt mások nagynak tartják. Az elbeszélés, a perspektívanélküliség, hát nehezen tudnék hozzá vonzó fülszöveget írni.

Képtalálat a következőre: „ne engedj el könyv”

Most keresek tovább, leginkább azt az élményt, hogy hú, ez de jó, bárcsak tartana még sokáig. Murakami Haruki óta azóta se találtam rá, pedig próbálkoztam sokat, már épp ideje lenne, hogy egymásra találjunk az új kedvenccel.  

Vége a gyermekágynak, vége a szép ősznek

2019. október 27. 15:44 - juditvagyok

Nálunk az ősz mindig az új év kezdete volt, a nyáriszünet után új tanév kezdődött, készültünk nemcsak mi, de a szüleink is, hiszen pedagóguscsaládban nőttem fel. Aztán egyetemre is sokáig jártam, így elég sokáig az ősz a tanévkezdés volt, valami új kezdete, mégis rutin, a friss könyvek, füzetek, tollak, csomagolópapírok és táskák időszaka, épp csak addig izgalmas, amíg ezek be nem törnek.

Aztán három éve ez megváltozott. Egy gyönyörű október eleji hétvégén otthon voltunk, friss férj és feleség, vártuk, hogy már a saját lakásunkba költözhessünk, készülődtünk a saját fészekrakásra, de még költözés előtt egy szép vénasszonyok nyári hétvégén hazamentünk a szüleimhez. Ilyenkor mindig megkérdezik, mit kívánunk, mit főzzenek, és én pacalt kértem. Apu el is készítette, ráadásul bográcsban, isteni lett, mégsem kívántam, ahogy a cukrászdában a sütiket sem. Furán éreztem magam, mint még sosem. Két napra rá a teszt pozitív lett, pár hétre rá az orvos is megerősítette, babát várunk. Nagyon különleges hónapok következtek. Először elfoglaltuk a lakásunk, festettünk, rendezkedtünk, családdá váltunk. Aztán júniusban megszületett a fiunk. Hirtelen felgyorsultak az események, mégis elkezdődött egy végtelen hosszú időszak.

Tavaly októberben megint pozitívat teszteltem, pár hétre rá az orvos megállapította, hogy ikerterhesség, szívhangot nem hall, az egyik már nem is él, két nap múlva pedig a másik is elment. Nagyon rossz volt, azt hittem, nem is velem történik ez, de szerencsére hamar feldolgoztam, úgy voltam vele, ha baj van, derüljön ki hamar, sok korai terhesség végződik vetéléssel, szörnyű dolog, de előre kell nézni, így előre néztünk. Aztán december 31-én szuperjó szilveszterünk volt, mert újra pozitív lett a teszt. Az új évvel valami új kezdődik.

Ha olvastatok, tudjátok, nem viseltem könnyen a terhességet. Hosszú 9 hónap volt. Aztán elérkezett egy újabb ősz. Már szinte eszembe se jutott az iskolakezdés, csak amiatt, hogy anyu mikor tud jönni hozzánk. Őszi babánk lett, szeptemberi, péntek 13-ai, és azóta is tart a szép ősz. Ez az utolsó nap belőle. A lányunk pénteken hathetes lett. Olyan fura hetekben mérni, sokadjára jövök rá, milyen ambivalensen élem meg az időt. Ez az év a lányunkról szólt, vártuk, aztán megszületett és most itt szuszog mögöttem a hintájában. Óriási baba, nyugodt baba, teljesen más, mint a fiunk volt. Meg mi is teljesen mások vagyunk. Nyugodtabbak, rutinosabbak, hamarabb észrevesszük a jeleket, így egész keveset sír a kicsi, kiegyensúlyozott nagyon.

Két és fél éve vagyok itthon, és annyi minden történt ez idő alatt.  Mégis összefolyik minden. Terhességek, születések, újszülöttek, látom, milyen gyorsan fejlődik a fiam, és a lányomnál meg újraélem a fontos állomásokat. Tegnap jutott eszembe, hogy a fiamnak van egy füzete, egy hajónapló, amiben a fontos állomásokat jegyeztem fel, és hogy a lányomnak is van egy félretéve, de még eddig nem jutott eszembe, hogy elővegyem és jegyzeteljek bele. Nem azért, mert ne lenne fontos, egyszerűen a másodiknál minden lazább, kevésbé görcsös, de nem kevésbé fontos, úgyhogy elő fogom venni és beleírok minden fontosat. Például hogy hathetesen elkezdett mosolyogni és nevetni.

Még nagyon friss a szülés élménye, nem is szeretnék több gyereket. Közben meg ha belegondolok, hogy többet nem lesz újszülöttem, kisbabám, hogy a lányom is hamar fel fog nőni és egyedül eszi majd a pizzát, mire a fiam már az iskolát fogja várni, mi meg csak öregszünk mellettük, hát az kicsit szomorkás. Aztán amikor éjjel felkelek etetni és a lányom egyáltalán nem akar visszaaludni, akkor eszembe jut, hogy hú, még sok ilyen lesz, meg majd jönnek a fogak, az is nehéz lesz. Elég lesz ezt végigcsinálni még egyszer, nem kéne egy harmadik kör. Velük akarok foglalkozni, akik már itt vannak, színházba szeretnék menni a férjemmel, randizni egyet például. És közben a fiammal már olyan könnyű. Igazából a lányommal is. Lehet, a harmadikkal is az lenne. Na mindegy, mindegy.

Vége a gyermekágynak, holnap megyek a hathetes kontrollra. Ennek az időszaknak is vége. Már tudom ülve ellátni a kisbabám, egyre biztosabban tudom gondozni, egyre többet bírok. Innen már csak könnyebb lesz. Hamarosan átalussza az éjszakát, aztán reszelhetem neki az almát. Egy hete már külön alszik, a gyerekszobában a kiságyában, azóta mindenki kicsit kipihentebb. Kinőtte az első ruhácskáit, megvolt az első körömvágás is. Hamarosan a kettes cumival kapja a tápszert. Már nem is úgy néz ki, mint egy újszülött. A fiamnál már kicsit leállt az idő rohanása, nem történik hétről hétre újdonság, de a lányom szembesít vele: repülnek a napok, összefolynak a hetek. És nagyon oda kell rá figyelni, hogy megmaradjon, hogy átéljem, megéljem, emlékezzek rá.

Szóval itt volt ez a csodálatos ősz, a nap melege meg a sok színes levél mind nekünk szólt, megvárták, hogy a gyermekágy végén mi is ki tudjunk menni és élvezni egy kicsit. Szép őszök ezek, a gyerekekről szólnak, a családunkról szólnak, nekünk szólnak, szép emlékeket hoztak.

 

 

Gyermekágyi káosz

2019. október 17. 15:53 - juditvagyok

Oké, szóval rémálmaim voltak meg keveset aludtam éjjel, de ezt a részét amúgy meglepően jól bírom a kisgyerekes anyaságnak. Negyed nyolckor arra ébredtem, hogy a fiam kicsit rátelepedett a kicsire, aki amúgy már éhesen cuppog. Felkelek, megcsinálom a tápszert a babának, közben jön utánam a nagy, kapja a macikávét, kitettem neki a tányérra a tegnap este sütött virslis kiflit, jó étvágyat, odavonszoltam magam a kanapéhoz és megetettem a kicsit. 8-ra mindkettő megetetve, tisztába téve, felöltöztetve, én is ittam egy kávét, nagyon lelkes voltam, hogy ha így haladunk, nagyon eredményes napom lesz ma is. Gyorsan még bevettem a vasam meg a fájdalomcsillapítóm, leültem a hinta mellé, hogy elringassam a kislányom, míg a fiam játszik.

Ismeritek azt az érzést, mikor éjjel nem tudtok aludni, csak nézitek az órát, és számoltok, hogy ha most sikerülne elaludni, akkor még 7-6-5-4-3 órát aludni? Hát valahogy így telt a délelőtt. Nem voltak nagy terveim: mosogatógépből ki- és bepakolni, ruhákat összeszedni, mosni, kiteregetni, az összebüfizett és -pisizett plédeket kimosni, beágyazni, felöltözni, ebédet főzni és inni még egy kávét. Ha jól jön ki a lépés, másfél óra alatt megvagyok mindennel. Először az volt a terv, hogy kiveszek egy darláthúst a mélyhűtóból és csinálok rakott karfiolt. Aztán fogyott az idő, jó, rendben, elég lesz egy lengyel karfiol is. A plédekkel ráérek délután. Ok, semmi nem történik, ha még köntösben vagyok. Nem baj, majd akkor ebéd után kávézom. Eltelt egy óra. A lányom ébren tekintget, de ha abbahagyom a hintáztatást, sír. A fiam mesét néz és közben eszeget. Én már nem tudok ülni, 5 hete szültem ezt az óriásbabát, nem gyógyulok. Nem tudok mit csinálni, nyomkodom a telefonom. Már kívülről tudom a facebook feedet, az instagramon azon szórakozok, hogy ha felfedezek új tartalmakat, meg tudom-e a kiskép alapján állapítani, hogy magyar felhasználó-e. Persze megnyitok egy csomó képet. A gyerekek békésen alszanak rajtuk vagy mosolyognak, a lakásokban rend van, nem kényszerből minden egy méterrel magasabbra rakva, sehol egy kósza dupló, a mesekönyvek nincsenek széttépve, az anyukák nem kikopott mackóban vannak, tökéletes a hajuk, imádják az őszt, én meg két hónapja nem sétáltam egy jót. Szép a körmük, jókat főznek, elmehetnek a francba, az idő telik, újratervezés. Már biztos, hogy nem lesz karfiol ebédre, de ha még most kiveszek egy kis csirkemellet, akkor azt ha kiolvasztás után lesütöm, vágok hozzá egy kis jégsalátát, az jó lesz. És akkor legalább egészségeset eszek. Ja nem lesz jó, mert a gyerek nem eszi meg, bár valószínűleg a karfiolt sem enné, mit adjak neki, mit adjak neki. Elpilledt a kislányom, gyorsan megyek a fürdőszobába, fogmosás, felöltözöm, összeszedem a ruhákat, eddigre már rég kimosott a reggel betett program, de a lányom felsír. Jövök vissza hintáztatni, telefont nyomkodni és egyre idegesebb vagyok és egyre jobban utálom magam, hogy a telefonom nyomkodom, és nyomaszt, hogy nem tudok mit csinálni ebédre. Megint elszunnyad. Elpakolom a ruhákat, elkezdek kiteregetni, újra sír, újra hintáztatok, de közben már eltelt egy csomó idő, újra bekeverek egy adag tápszert, megetetem, biztos vagyok benne, hogy utána alszik egy jót, hát nem fog, de kicsit nyugiban van, befejezem a teregetést és eldől: főzök tojást, virslit és kisütök a sütőben krumplirösztit, mirelitet az aldiból, csodás, se nem finom, se nem egészséges, mondjuk a gyerek szereti, én meg akkor megint nem ma kezdek el egészségesen táplálkozni, de hát már 11 van, 3 órája etetek-altatok, közben megkérem a fiam, hogy ne gurigassa a krumplikat, ne ütögesse a bejárati ajtót, legyen türelemmel, hamarosan kap enni. Fáj mindenem, attól félek, púpos lettem az utóbbi hetekben a rossz, eltorzult testtartás miatt. Ma még nem ittam vizet, gyorsan pótlom. Fél 12-re elaludt a lányom, a fiam ilyen white trash kaját ebédel, én is gyorsan bedobok valamennyit, aztán megyünk aludni. Aztán kezdődik a délután…

Azt hittem egész délelőtt, hogy ha jól szervezném az időm, akkor nem kergetném magam folyamatosan. Aztán rájöttem, így két és fél év után, hogy ez bizony lehetetlen. Hogy oké, egy-két-három éjszakát kibírok kevés alvással, pár napig tudunk ilyen hülyeségeket enni, nem tragédia, ha 11-ig pizsamában vagyok, de hosszú távon meg fogok tőle őrülni. Az ételrendelés nem opció, mert itt vidéken nemigen van rá lehetőség. A napirend még nem alakul ki egy újszülöttnél olyan könnyen. A játékok szanaszét lesznek a földön, a székek össze vannak firkálva zsírkrétával. Nincsenek már becses mütyűrök kitéve sehova, nincs semmink szem és kéz előtt, ami csak azért van, mert szép és jó ránézni. Nincs idő egészséges ételeket főzni, se mozogni, mondjuk arra még képességem sincs egyelőre. Nem tudom, mások hogy csinálják ezt, számomra egyelőre rejtély, hogy tudnék boldogulni. Persze vannak jobb napok, tegnap volt ebéd is, vacsora is, el is voltunk itthonról, úgyhogy a mérleg összességében nem olyan rossz. Egyszer fent, egyszer lent. De valamit ki kell találnom, mert nem tudom magam megerőszakolni, ha nincs meg a házimunka, nyomaszt. Elengedni nem tudom, ez már biztos. Türelmetlenné tesz, elégedetlenné. Mások hogy csinálják? Arról nem is beszélve, hogy mennyire beszűkültté tesz, együgyűvé, tespedtté, depresszióssá. Én is szeretnék szép falevelek közt sétálni, sütőtökös meg almás pitét sütni, fodrászhoz járni, sokat mosolyogni, miközben a gyerekek is mosolyognak vagy alszanak, fehér bútorokat, tágas tereket, babakocsit tologatni az őszben, olvasás közben kávézni, tornázni járni, vagy tudjátok mit, elég lenne csak, ha hajat tudnék mosni, fel tudnék takarítani a lakásban, tudnék valami finomat enni és nem lennének fájdalmaim. Jó lenne nem csak a túlélésre játszani. Jó lenne megélni ezeket a napokat, tartalmassá tenni, nyugodtnak lenni. Most ezen fogok pörögni, hogy kitaláljam, hogyan.

 

Gyermekágyi depresszió helyett

2019. október 02. 14:16 - juditvagyok

Már idegesen ébredek. Vagyis ez nem igaz, inkább irigyen. Tádét irigylem, aki egész nagy nyugalomban végigszuszókázza az éjszakát és boldogan várja reggel a kakaót, miután fél 8-kor ébreszt minket, megsimogatja Idát, kijön a nappaliba. Kis gondtalan napja indul, amiben az a legnagyobb nehézség, hogy a konyhapultra dobja a labdát, amit aztán a gonosz anyja nem ad neki vissza. Mesét néz, közben almát eszik, duplózik, magyaráz, mászkál, délben alszik, jó kedve van egész nap, még akkor is, ha leszidjuk, hogy miért nem fogad szót. Ez ám az élet, kívánom neki, hogy jó sokáig ilyen jó kedéllyel és könnyedén vegye az akadályokat.

Nekem azonban fél 8-kor már sajognak a melleim, az a kevés tej, ami termelődik nagyon tud fájni. Ida felébred és másfél órán át eszi azt a 40 ml-t, addig én fekszem egyik oldalamról a másikra, ébresztgetem, Tamás kávét hoz be nekem, már sehogy se kényelmes, az eleje amúgy kifejezetten fájdalmas, mintha egy nagy szöget forgatnának a mellemben. Közben Tamás elindítja Tádét az útjára, saját ízlése szerint felöltözteti és megeteti, magát is felkészíti a napra és 10 percenként megjelenik nálam, hogy elmondja, mi jár a fejében. Én meg fekszem, fájok, és hálátlan anya vagyok: utálom a szoptatást. Közben már azon jár az eszem, hogy mi mindent kell gyorsan megcsinálnom délelőtt, hogy mennék, csinálnám, de ezt a keveset muszáj odaadnom a kislányomnak, amíg van. Alig várom, hogy én is lezuhanyozzak, rendbe tegyem magam, beágyazhassak, kezdhessem a napot, ez a két és fél hét itthoni fekvés már nagyon betesz. Amikor már úgy érzem, nincs több tejem, kijövök és egy disznóól fogad: kávét kell darálni, tegnap este leöntötték a kanapéterítőt vízzel, úgyhogy a fotelba van gyűrve, amiről szintén hiányzik a terítő, a földre van gyűrve, mindenhol duplo, a konyhacsapban szennyes edények, a msoogatógépből nincs kipakolva, a gyerek szennyese a földön, redőnyök leengedve, és még sorolhatnám, a fiúk meg nagy büszkén és jó kedvvel mutatják, ők túlélték az elmúlt 12 órát nélkülem is, és lám, milyen jól. Nekem persze eldurran az agyam, nem igaz, hogy nem látja, hogy mi van itt, mindent nekem kell csinálnom? Persze igazságtalan vagyok, mert éjjel segített etetni, és Tádét is szépen lefoglalja, na de akkor is. Biztos, ami biztos, azért csattanok egyet, jól megbántom vele. Az egész nem ér ennyit, aztán zsörtölődve gyorsan megcsinálom, amit tudok, amíg Ida nem kezd el bőgni a rendes adag kajáért. Épp hogy beleférek az időbe, persze felöltözni már nincs időm. Átöltöztetem, mérlegelek, szuper, hízik, örülünk, addigra Tamás sértettsége is elszáll. Etetem a tápszerrel, és újra jönnek a nyomasztó gondolatok, hogy mi ez a disznóól, mi már sose fogunk rendben élni, nem lehetnek szép dolgaink, sose fogok úgy tükörbe nézni, hogy elégedett legyek magammal. Ez a kétcentis lenövés nem tesz jót az önbizalmamnak. Egyre gyűlik bennem a feszültésg, fél 10 van és én még mindig pizsamában, kócosan fekszem a kanapén és etetek. A büfiztetés már Tamásé, gyorsan zuhany, felöltözök, fogat mosok, megreggelizek, mosást rakok be, előszedem az ebédet a mélyhűtőből, köszi, apu, csinálok elé egy kis gyümölcslevest mellé egy kis kukoricás rizst, sült tarja lesz Ida örömére, apu új kreációja, amit akkor készített először, amikor megszületett a nagylány. Igazán ünnepi, alig bírunk várni 11-ig, hogy ehessünk. Mire végzek, már fáj minden, szédülök, a feszültség tovább gyűlik. Tamás elaltatta Idát, Tádé már két napja egy cukipók, újra ledőlök, fájdalomcsillapítót kérek, beveszem a szoptatós teával és megkérem Tamást, üljön kicsit mellém, hadd öntsem ki a lelkem neki. Hogy hetek óta fájok, zsibbadok, korlátolva vagyok mindenben, hogy látom én is rendetlenséget, hogy hiányoznak az emberek, a társaság, hogy elröppennek a napok, mindig csak tüzet oltunk, kicsi a lakás, nagy a rakás, utálom a szoptatást, milyen anya vagyok, legalább boltba hadd menjünk el délután, ő vigyázzon a kocsiban a gyerekekre én meg gyorsan legalább hadd vásároljak egyet. A lépcsőház is egy rakás kosz. Egyszerűen nem tudom ilyen káoszban nyugodtan érezni magam, zavar, hogy nincs biztonságos helye a dolgoknak. Oké Judit, legyél jobban és ikáezunk egy új szekrényt, valahova betuszkoljuk, jobb lesz! Kicsit jobban vagyok, hogy kiadtam magamból, már alig várom az ebéd utáni alvást. A fiúk jó ízűen esznek, Ida jó ízűen eszik, majd ha lesz időm, én is fogok, gyorsan, futtában, ilyen fejedelmi lakomáért kár ez. Legalább már le tudok ülni legalább annyi ideig, amíg tart a kaja. Belapátolom. Hú még gyorsan kiteregetek, addig még bírod egyedül? Persze Juckó, csak nyugodtan. Aztán jön a kedvenc naprészem, mikor a kislányom jóllakottan alszik a hasamon, a kisfiam, hozzánk bújik, simogatja őt is, engem is, betakarózunk és elalszunk egy órácskára. Utána jön a második kedvenc részem, ébredés után Tamás már bekészített kávéval vár, megfőzi és megisszuk, ez a legfinomabb kávé, esküszöm. Gyors rendrakás, Ida még alszik, Tádé már gengszterkedik, Tamás lelkes, nekem fájnak a melleim meg más is, de a nap felét már megoldottuk. Eloltottuk a tüzet, jó csapat vagyunk.

Csak ez a feszültség, ez az elégedetlenség – ezt felendém. Mindenki egészséges, jókedvű, boldog, csak én nem. Nem szülés utáni depresszió, szó sincs ilyesmiről. Hálistennek. Inkább ez a bezártság és tehetetlenség. Nagyon bánt, hogy ennyire rosszul vagyok bekötve. Igyekszem én, és imádom mind a hármat, de jó lenne vagy egy cseléd, vagy egy szakácsnő. Vagy több hely. Fel kéne töltődnöm valamivel, azzal foglalkozni, ami fontos, és elengedni, ami kevésbé. Jó lenne, ha közelebb lenne a család, hisz elfogyott az almáspite, amit hétvégén küldött anyukám. Mondogatom magamnak, hogy nyugalom, nyugalom, de sajnos ez kevés. Rossz érzés magamra gondolni, pedig annyi mindent megoldottam már szépen, ez is menni fog.

Friss kétgyerekes anyuka

2019. szeptember 30. 11:09 - juditvagyok

Még nagyon az elején vagyunk. Vagyis én. Ennek a kétgyerekes anyaságnak. Nem az a nehéz benne, amire számítottam, hogy az lesz. A fiamnál végeláthatatlan éjjeli élményeknek tűntek az etetések: szoptatás, mérés, tápszerezés. Emlékszem, itt ültem kint, néha két és fél órán át szoptattam, közben néztem vagy három Született feleségek részt. Féltem, hogy a lányomnál is ilyen nyomasztó, hosszú alkalmak lesznek az éjszakák. Altatni is nehezebb volt a fiamat, sokat bukott, büfiztetni kellett odafigyelően. Többet sírt, nyugtalanabb volt. Mikor éjjel felsírt, összeszorult a gyomrom, hogy jajj, mi baj lehet, pedig csak éhes volt. Állandó készenlétben voltam, ugrásra készen, a fáradtságtól egy idő után hallucináltam. Tamás is nehezen talált bele az apaszerepbe, veszekedtünk sokat az elején.

A lányom kis szelíden elvan, jelzi, ha éhes, büfiztetés után komfortszopival vagy ringatással elalszik. Rutinosan etetünk, éjjel is és nappal is besegít Tamás. Nincs gond a büfivel, a pukival, úgy egyáltalán az emésztésével. Szépen elkezdett gyarapodni a tápszertől, aminek nagyon örülünk. Tamás az első pillanattól kezdve gondoskodó, odafigyelő, kedves apja, türelemmel és gyengéden fordul felé minden alkalommal.

Ami azonban kifog rajtunk, az a dackorszakos, fognövesztős 27 hónapos kisfiunk. Aki rossz mint az ördög, nem fogad szót, nem a játékokkal, hanem a felnőttek dolgaival akar játszani. Nem lehet este elaltatni, nem tudjuk kifárasztani, a türelmünk is fogytán meg az eszköztárunk is kezd kifogyni. Néha csattanok. Akkor nagyon utálom magam. Aztán félrehívom a fiam, és megbeszélem vele, hogy nagyon szeretjük, nincs semmi baj, de szót kell fogadni. Van, amit nem szabad, mert veszélyes vagy csak mert simán nem. Mert anyu azt mondta. Próbálom megszabni a határokat, de ez őt egyáltalán nem érdekli. Mindenre felmászik, és mivel nincs tisztában a dolgok értékével és veszélyességével, nem jó ez így. Tényleg nem lehet egy kaktusztálam az ablakpárkányon, mert leveri, miközben a hőmérőt babrálja (miután a szőnyeget kirángatta a szobából, hogy a fotelt odatolhassa az ablakpárkányhoz). De mászik az apja íróasztalára is, hogy villanyt kapcsolgasson. Vagy az ebédlőasztalra, hogy törökülésben basáskodhasson. Közben rengeteg figyelem, érzékenység és szeretet árad belőle, a húgára vigyáz és szereti.

Aztán itt ez a sikoltozás is, meg a földhözvágós hiszti. Ami néha a foga miatt van, néha nem tudjuk, mi miatt. Örömében, bánatában, izgatottságában. Nekem meg szakadnak az idegeim. Pattanásig feszülnek. De pontosan tudom, hogy ez most ilyen generációs divat, a gyerekek sikoltoznak. De mit lehet ezzel tenni? Minden alaklommal elmondom neki, hogy ne sikongasson. Szerintetek érdekli?

A türelmem és az energiám fogytán. Pedig a java még csak ezután jön. Azt hittem, az lesz a nehéz, ami régen az volt. Hogy a természetes szülésből hamarabb felépülök mint a császárból, hogy több tejem lesz, hogy a gyerekek majd külön alszanak tőlünk, hogy Tádé megnyugszik. Tudom, egy testvér érkezése nagy dolog, felbolydul tőle a gyerek és időt kell neki adni, hogy megszokja a változást. Tudom, idővel jobb lesz. Minden nappal könnyebb.

Egy sikeres VBAC története a Szent Imre Kórházban

2019. szeptember 23. 15:05 - juditvagyok

Az egész terhesség során természetes szülésre készültünk a doktornőmmel, de bennem végig ott volt, hogy császár lesz a vége, Tamás meg kifejezetten támogatta volna a császárt, ő annak csak a kényelmi részével találkozott, miszerint gyors volt. Még az utolsó héten készült ultrahangnál, amikor 4248 grammra saccolták Ida súlyát is attól féltem, hogy az előzetes császár miatt nem fogják engedni, hogy ilyen nagy baba természetesen szülessen, ugyanakkor jött a félsz, hogy oké, de hogy fogok ekkora gyereket megszülni?

Emlékeztek rá, a végén már nagyon nyűgös voltam, fáradt, kényelmetlen, terhes. Volt olyan megérzésem is, hogy hamarabb születik Ida, és amikor eljött a 40 hetes idő, se fájások, se nyíló méhszáj, se elfolyt magzatvíz. De a doktornő mondta, hogy nem reménytelen a helyzet!

Keddre, szeptember 10-re voltam kiírva, 11-én megvizsgált a doktornő, 12-én éjfélkor elkezdődtek a fájások. Másfél napig 20, majd 10 perces fájásokkal voltam, nem tudtam aludni, mértem a gyakoriságot és sajnáltam magam. Aztán péntek 13-án mennünk kellett fél 10-re nst-re, ahol is mondták, hogy 10 perces fájásokkal irány a szülészet,2. emelet. Felmentem, csináltak egy ctg-t, megvizsgált egy rezidens orvos, aki zárt méhszájat diagnosztizált, mondta, hogy beszél a doktornőmmel, de szerinte még hazamehetek. A doktornő azonban kérte, hogy várjam meg, ő is megvizsgál. A hátrahajló méhszáj miatt nem vette észre az előző orvos, hogy két ujjnyira már nyitva vannak a dolgok, így a doktornőm azt mondta, vegyenek fel osztályra és ha nem történik semmi, este kapok egy ballont, reggelre megszülök. Irány az osztály! Felvették az adataim, közben a fiúk kint vártak. Aztán amíg Tamás lement a bőröndömért, én vigyáztam Tádéra, el is aludt a nagy izgalomra, én meg sírtam, féltem, féltettem Tádét.

Aztán elfoglaltam a szobában az ágyam, kipakoltam, és éreztem, hogy egyre sűrűsödnek a fájások, már 2-3 percesek. Átküldtek megint a szülészetre, újabb vizsgálatok, nst. Így telt a délután, szépen tágult a méhszáj, szóltam Tamásnak, hogy utazhat vissza hozzám, lassan megyünk szülőszobára. Miután megérkezett, kaptam egy beöntést, ő átöltözött és tényleg szülőszobára mentünk olyan 4-5 körül. Ott labdán vajúdtam tovább, egyre kellemetlenebbek voltak a fájások, mindig szorítottam Tamás kezét, ha jöttek. Nagyon nehéz volt olyan pozíciót találni, ami könnyített volna a helyzetemen. Az idő kezdett teljesen összefolyni. Aztán egyszercsak megérkezett a doktornőm, hozta a szülésznőt, bemutatott minket egymásnak, vizsgált, tanácsot adott, felkészített az elkövetkezendőkre. Én meg próbáltam figyelni, a légzésemre is meg arra is, amit mondanak. Nem igazán sikerült egyikre sem. Nagyon nehéz egy ilyen helyzetben irányítani az önkéntelen folyamatokat. Sajnos a fájásaim nem voltak elég erősek, bár ezeket is alig bírtam, így egy idő után burkot repesztettek, és vártuk a tolófájásokat. 6-7 körül járhatott már ekkor az idő, amikor félve megkérdeztem az orvosom, hogy lesz-e ebből ma baba? Nevetve mondta, hogy ő már otthon nézi a híradót! Persze, hogy lesz. A szükséges fájások azonban nem jöttek, nem volt elég erős a tolófájásom. Így egy idő után úgy döntött a doktornő, hogy az előzetes császár miatt rásegít egy vákuummal. Hát nem fogok hazudni, az fájt eléggé. Mondjuk nekem már a burokrepesztés se volt épp kellemes. No és innen már nagyon felgyorsultak a folyamatok. Sokszor hittem azt, hogy ez nem fog menni, nem bírom a fájdalmat, az erőt, álmos vagyok, nem megy. Közben próbáltak figyelni a légzésemre, és nyugodtan tartani, én meg végig Tamás kezét szorítottam. Aztán egyszer csak mondták, hogy kint a feje és utána már arra eszméltem, hogy ott a nagyhajú aranyos babám a hasamon. Hihetetlen érzés volt.

És innentől kezdve még volt egy nagyon kellemetlen órám, amíg összevarrtak. Egy idő után elvitték Idát, de még lemérték, 4550 gramm és 59 centi. Mindenki nagyon dicsérte. A varrás után mondta a doktornő, hogy akkor ő most otthon inni fog egy nagy pohár sört az egészségünkre. Ida idén az 1800. baba lett a Szent Imre Kórházban, 20:59 perckor született.

Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy Urbán doktornővel szülhettem, végig támogató volt, magabiztos, kedves, de határozott, rengeteget segített. A szülésznőnk is szuper volt, nagyon ott volt végig és tudta, mikor mit kell mondania. És annak is nagyon örülök, hogy apás szülés volt, rengeteget jelentett nekem Tamás ottléte.

És az volt a legfurcsább az egészben, ahogy az evolúció működik: emlékszem persze, hogy nagyon fájt az egész, de nem tudom felidézni azt a fajta fájdalmat. Sokszor eszembe jut a szülés azóta is, főleg az első napokban, pörög le előttem, és tudom, persze, a legtermészetesebb dolog a világon, mégis nagyon büszke vagyok magamra, hogy meg tudtam csinálni. Jól esett közben a támogatás, mindenki megdicsért, hogy milyen ügyesen és erősen csináltam végig.

Összehasonlíthatatlanul más élmény ez a császár után. Igaz, így utólag azt mondom, az kevésbé fájt, pedig az is fájt nagyon, és egy hete fekszem, lassan gyógyulok, nem tudok ülni, sok vért vesztettem, vasat szedek, katéterem volt, segítségre szorulok, mégis, lelkileg teljesen más az egész. Nem tudom még megfogalmazni, miben más, de például sosem fogom elfelejteni, hogy ahogy kész voltunk a szüléssel és a varrással, kettesben hagytak minket (Idát elvitték melegedni), és nekem beszélgetni volt kedvem. Nagyon. Egy órát ott voltunk, ettük a kekszeket, a csokit, ittuk a vizet, és olyan kedvem volt, ami az egész terhesség alatt egyszer sem, hihetetlen megkönnyebbülést, jókedvet és büszkeséget éreztem, tele voltam energiával, közben persze álmos voltam már, de nem érdekelt. Tamás aztán hamarabb kidőlt volna mint én, ásítozott, néha még csendben is volt, pedig ő állandóan beszél.

A tejem is beindult a 2-3. napra. Ha kellett, kértem tápszert. Nem érdekelt, hogy erről a csecsemősöknek mi a véleménye, kértem fájdalomcsillapítót is, humoromnál voltam végig a kórházban, és nem hagytam, hogy bárki beleszóljon, mit hogy csinálok. Kerültem azt is, hogy tanácsot adjon bárki – ezzel régen jól megszívtam ugyanis.

Próbálok igény szerint szoptatni, most, amíg sokat fekszem kényszerből, úgysincs más dolgom. De nagyon fárasztó dolog. Ida teljesen másképp csinálja, mint Tádé annak idején. Most minden sokkal könnyebb, pedig Tádéval sem volt vészes. A rutin, mi?

Emlékeztek rá, hogy végig rosszul voltam a terhesség alatt és hánytam is meg ilyenek? Na most 8 kilóval vagyok kevesebb, mint mikor teherbe estem, 12-13-mal kevesebb, mint szülés előtt. Pár kiló híján a Tádé előtti súlyomat nyertem vissza, ami hihetetlen energialöketet ad. Legalább valami jó is származott ebből a 9 hónapnyi rosszullétből.

Röviden ennyi. Semmi dráma, semmi depresszió, persze hazudnék, ha azt mondanám, nincsenek nehézségek, de azokról majd máskor. Most örülünk, hogy egy ilyen élménnyel gazdagodtunk és hogy itthon vagyunk négyen.

Segítség, mindjárt szülök!

2019. augusztus 29. 09:23 - juditvagyok

Hihetetlen, mire képes, ha az ember át tud aludni egy éjszakát. Az elmúlt napokban volt, hogy csak 3 órát tudtam aludni éjjel, azt is szakaszosan. De ma éjjel? vagy tegnap? hogy kell ezt számolni? Szóval az elmúlt éjjel olyan jót és sokat aludtam, hogy most másképp látok mindent.

Én hátonalvó vagyok, mozdulatlanul fekszem szinte egész éjjel, így a komfortos. Mostanában viszont már akkora a baba, hogy nagyon nyom, ha háton fekszem, így csak oldalt tudok aludni, de az meg a lábaimnak nem kényelmes, meg egy idő után zsibbadok, akkor át kell evickélnem a másik oldalamra, közben jön a kis csatolmányom is, szuszog, kapar, ölel, cummog, deimádom. Aztán az is ott van, hogy ugye sokszor megyek pisilni, meg ugye itt a parlagfűszezon is, amire nem szedhetek allergiagyógyszert, de legszívesebben lecsavarnám az orrom, annyira viszket. Na meg ott vannak a rémálmok is. Szüléssel kapcsolatosak, meg minden mással, rosszak nagyon. Egy idő után már visszaaludni sem volt kedvem. És hát ez az éjszakai 30 fok, amit szerintem épeszű ember nem bír ki.

Azonban éjjel! Helyet cseréltünk Tamással, ment a ventilátor is, nagyon álmos is voltam, úgyhogy úgy aludtam, ahogy már rég. Álmodni sem álmodtam semmi rosszat, csodás volt az éjszaka.

Tegnap mélypontom volt, a kialvatlanság, az nst okozta stressz, a párás meleg, a hisztiző gyerek. Ülve főztem, aztán feküdtem a kanapén magamra állított ventilátorral, netflixeztünk, ordító gyerekkel sétáltunk és alig vártam, hogy vége legyen a napnak, és hiába volt az orvosnál minden rendben, nem jött a megkönnyebbülés, most először éreztem azt, hogy nemhogy nem jön majd hamarabb a gyerek, de biztos túl fogom hordani.

Persze ez hülyeség. De azért minden nap készülök rá, hogy na majd ma. Ma úgy érzem például, hogy ha ma jönne, akkor az ideális lenne nekem is, neki is és a család többi tagjának is. Egyre erősebbek a jóslófájások, a derekam is fáj, arról nem is beszélve, hogy nem értem, hova fér már el ez a gyerek. Közben olvasom a kórházi facebook csoportban, hogy újítás van a vajúdóban, eddig nem jöhetett be az apuka támogatni az anyukát, most azonban kényelmes székeket és paravánokat rendeztek be a szobában, aminek nagyon örülök. Bár Tamás szerint úgyis császár lesz, ennyit a támogatásról – érzékenyebb pillanataimban ezen elsírom magam, hiába mondja, hogy csak azért van vele így, mert akkor sincs semmi baj, ha császáros lesz a 2. baba meg tápszeres. Persze, hogy nem baj, de nehéz ezt egy férfinak elmagyarázni, hogy milyen nagy különbség van a kétféle szülésre való lelki felkészülés közt. A regenerálódásról nem is beszélve. Ő a kényelmes oldalát látta: Tádé megszületett 19 perc alatt és ő is tudta etetni. Biztos vagyok benne, hogy sokat segített a kötődésük kialakulásában, hogy így alakultak a dolgok.

Bárhogy is lesz, jó lesz, csak már jönne ki! Keddre erős hidegfrontot mondanak, akkor leszek 39 hetes, és én igazából nagyon megkönnyebbülnék, ha akkorra már meglenne. A nem tudok semmit csinálni érzést pár napra Tamásra is ráragasztottam, de szerencsére ő kihúzta magát belőle. Tevékenykedik, és így sokkal jobb. Csak nem igazán érti, hogy én miért nem tudok már úgy figyelni, beszélgetni, sétálni, ténykedni, programokat csinálni, mint ahogy azt ő szeretné. Megértő, de inkább csak agyban, mint érzésben. Ha jönnek a jóslófájások, majdnem minden alaklommal el kell neki magyarázni, hogy ez nem jelenti azt, hogy ma szülni fogok. De jelentheti azt is. Hogy nem tudunk semmi pontosat, a legtöbb, amit tehetünk, hogy engem nyugalomban tartunk (jó, őt is), kipihentek vagyunk és készenlétben vagyunk. Nála mit jelent a készenlét? Műtősruha a hátizsákban, fényképezgép és telefon feltöltve, laptopra beállítva a Netflix. Mert ahogy ma újságoltam neki, hogy a vajúdóba is bejöhet, mondta, hogy dejó, akkor majd tudunk sorozatot nézni. Persze.

A legrosszabb, hogy külön leszünk Tádéval egy időre. Bár olvastam, hogy amikor ott van az ember, akkor nem számít, nem ezen gondolkozik, főleg, ha jó helyen tudja a nagytesót. Na de mégis! Nem is tudom, mikor voltam külön tőle pár óránál többet, egy éjszakányit meg még sosem.

A meleg miatt meg a szülés közeledte miatt sajnos egyre türelmetlenebb vagyok és sűrűn sírva fakadok. Néha úgy érzem, nem lesz erőm ehhez, félek a bizonytalantól, márpedig itt most minden az. Tamás legszívesebben mindenhova váltóruhával küldene megy egy törülközővel, hogy ha elfolyna a magzatvíz, ne legyen nekem kellemetlen. Nem mintha egy törülközővel mászkálni kellemes lenne. Kérdésekkel bombáz, napi dolgokkal „zaklat”, holott én fejben (vagy lélekben?) már napok óta a vajúdóban vagyok. Sajnálom Tádét, hogy türelmetlenebb vagyok vele, játszani már nehezen tudok vele, de sokat gyönyörködöm benne, de ha elkezd rajtam mászókázni, mégis sírva fakadok, mert fáj és kellemetlen és ettől lelkiismeret-furdalásom van.

Igazából már sehogy se jó, rengeteg gondolat kavarog a fejemben, izgulok, fáradt vagyok, nyűgös vagyok, babázhatnékom van, ugyanakkor tele vagyok kérdéssel, hogy milyen lesz újra babázni. Figyelem a testem, hogy mikor mit jelez, hogy ez csak vaklárma-e, és ez amúgy tökre fárasztó. Esténként nézünk egy kis sorozatot, akkor kicsit kikapcsolok, már amennyire tudok, kényelmesen elhelyezkedem, és ha vége a sorozatozásnak, azon drukkolok, hogy ne ma éjjel induljon el a szülés, mert annyira kifáradtam napközben.

Hát így telnek a napjaink, és hiába nem történik semmi, a végtelenségig tudnám írni, mi minden forgolódik az agyamban.

 

Hogyan készülök a szülésre? Avagy egy VBAC lelki előkészületei

2019. augusztus 19. 19:05 - juditvagyok

Már nagyon régen folytak ennyire össze a napok. Nem tudok már nagyon semmibe belevágni, főzök, ellátom Tádét, beszélgetünk Tamással, alszom, sorozatozok, néha kicsit sétálunk, mosok, teregetek és már vagy 8 féle listát írtam össze, mi mindennel kell még elkészülnünk.

Annyira nem akarok semmiről lemaradni vagy semmit kihagyni! Nagyon fontos ez most nekem, hogy amennyire csak lehet, fel legyek készülve és a srácokat is felkészítsem és rendben hagyjam itt. Néha sírógörcsök jönnek rám, attól félek, mi lesz velük nélkülem, mi lesz velünk, ha négyen leszünk (miért nem volt jó hárman? olyan nagyon faszán működünk!), mit esznek, hogy lesz Tádé, amíg mi az apjával kórházban leszünk és szülök? Jól átgondoltuk ezt? Fájni fog? Természetes lesz? Honnan fogom tudni, hogy beindult?

Előszedtem a mózeskosarat, az ágyneműket, átgondoltam, mire lesz szüksége a kicsinek és nekem a kórházban, természetesen listáztam. Folyamatban a dolgok beszerzése. De valahogy úgy érzem, egyfelől kevés időm van már arra, hogy mindennel végezzek, másfelől meg bele fogok bolondulni, ha már csak ezzel foglalkozok. Ma másfél órát töltöttem azzal, hogy cikkeket olvastam arról, hogy honnan fogom tudni, ha elindult a szülés. Egy órát a babakocsi rendbetételével. Egy másikat a Tamással való tervkészítéssel. És tulajdonképpen majdnem az összes gondolatom már ekörül forog.

Szeretném, ha jól menne minden, felkészült lennék, nem kapnék megvető pillantásokat, mert mondjuk nem egyes méretű bimbóvédőt vettünk, hanem ketteset. Honnan tudnám? Vagy mert később visszük be a pelenkát, mert nincs első körben poharam, ilyenek. Velem nem tolnak ki, a jövő héten mindent, de mindent összepakolok és már az első nst-re viszem magammal a kocsiban a bőröndöt, ha esetleg bent kéne maradni. Mert láttunk már ilyet.

Azt olvasom, tudni fogom, ha beindult a vajúdás. Hogy meg fogom tudni különböztetni a jósló fájásokat az igaziaktól. Hogy nem kötelező a beöntés. Hogy pihenjek, amíg csak tudok. Hogy lehet közben enni-inni. Hogy a férjem biztasson végig, ha velem lesz. Hogy akkor induljak a kórházba, ha elfolyt a magzatvizem vagy 5 percesek a fájások. Annyi mindent olvastam. Fogom tudni követni a dolgokat?

Oké, ez más a második szülés, de VBAC. Az első rendhagyó volt, nem voltak fájásaim, se elfolyt magzatvíz, se nyákdugó távozás, se vajúdás. Sok nst volt, aztán előkészítettek a császárra, kaptam érzéstelenítőt, felvágtak és megszületett a kisfiam. 4200 grammal. Nagy baba ez a mostani is, félek is eléggé. Valahogy olyan érzésem van, éjjel fogunk menni a kórházba, biztos romantikusabbnak tartom ezt tudat alatt, mint egy reggeli elmenetelt, a család legnagyobb örömére. Olyan érzésem is van, hogy borzasztó nehéz lesz a kórházban Tádé nélkül. Olyan is, hogy hamarabb fog érkezni a kislány, mint a 40. hét. Olyan megérzésem viszont nincs, hogy milyen szülés lesz vajon.

Talán azért kezdem ezt az egészet túlmisztifikálni, mert nem akarok egy újabb, nehezen feldolgozható traumát. Nekem sokszor nem könnyen mennek a dolgok, kiszolgáltatottnak érzem magam, ha olyan helyzetbe kerülök, amihez nem értek, ami ismeretlen számomra. Elvesztem a nyugalmam, ráparázok, nem találom a helyem. Na ilyen állapotban még nagyon sok idő ez a 3 hét, ami hátra van, a szülésről nem is beszélve. Hogyan tudnék kicsit kikapcsolni, könnyíteni ezen? Amíg rakosgatom a fészek egy újabb darabkáját, jó minden, de szépen be kell ám ezt osztani, hiszen ez a mannám, ez tart kiegyensúlyozva. Meg a listáim és a tételek kipipálása.

Természetes ez? Így kell ennek lennie? Tádénál nem így volt. Akkor sokkal inkább rábíztam magam az időre, persze nem is kellett gondoskodnom akkor még egy gyerekről. Viszont akkor rosszabbul és kevesebbeket aludtam, és nem akartam elhinni, hogy ennek az állapotbank bármikor is vége lesz. Most azonban nagyon úgy érzem, hogy ez itt a finish, hogy bármelyik pillanatban jöhetnek a jelek, aztán majd meglep, ha túlhordom. Addig meg mindenkinek az agyára fogok menni, aki a környezetemben van ezzel az egész intenzív készülődéssel.

Mondok egy cukit a végére. Két tervem volt a nyárra, hogy megtanítsuk Tádét beszélni és szobatisztának lenni. Ment? Dehogy ment. Jelzi, ha van a pelusban valami, jókat játszik a bilin és nagyon széles spektrumon tud hangutánzó szavakat kiadni. És van egy játékunk. Megkérdezzük tőle, hogy ad valaminek puszit, a valami az egy olyan állat, aminek tudja a hangját utánozni. A válasz: anya, PUSZIHANG + hangutánzó hang. A játék kedvéért megkérdeztük azt is, hogy ad Idának puszit? Anya, PUSZIHANG Ada. Hát így. Remélem, ilyen simán megy majd minden a testvérséggel kapcsolatban.