Harminc múltam

egy koraharmincas nő mindennapjai

Anyukahormonok, szevasztok

2018. augusztus 13. 13:25 - juditvagyok

Van egy nagyon fura anyukaérzés, amit azzal, hogy a gyerek ilyen gyorsan fejlődik és egyre önállóbb, megint egyre sűrűbben érzek. Amikor először jelentkezett, akkor Tádé még kicsi volt, letettük aludni vagy az apjával volt vagy el kellett itthonról mennem, és úgy hiányzott, mintha egy űr lenne bennem azzal, hogy nincs velem. Nagy szavak, és higgyétek el, tudnám még nagyobbakkal, pl mintha kiszakítottak volna belőlem valamit, vagy mintha a láthatatlan köldökzsinór kicsit meglazult volna, és így tovább. Szóval volt ezt a hiány, ez az űr, amit ha nem volt a közelemben, semmi sem tudott betölteni és minden gondolatomban benne volt a gyerek.

Aztán ahogy a hormonok lecsillapodtak, ez is szépen eltűnt.

Egész mostanáig. Azon kaptam magam, hogy ahogy elaltatom, legszívesebben ülnék mellette és fognám a kezét és belemennék az álmába, belefeküdnék az ágyába és nem hagynám magamra, rosszabb esetben fel is ébreszteném, hogy inkább rajtam csüngjön, hadd puszilgassam, hadd nézzem, ahogy a cipőket rendetlenkedi. Ilyenkor minden más, mint mikor ténylegesen csinálja, gyönyörű nosztalgiával látom magam előtt az egy órával ezelőtti eseményeket, amikor pedig már azt számoltam, mikor következik az altatás. Értitek ti ezt?

Pedig lenne dolgom, de nem tudok semmire se igazán figyelni, mert onnantól kezdve, hogy elaludt, azt várom, hogy felkeljen és haladjon tovább a nap, legyen a kispajtásom, a kisfiam, akinél alig várjam már, hogy jöjjön újra az alvásidő. Nem vagyok normális.

Heló, a nyár leghétfőbb hétfője!

2018. augusztus 13. 08:34 - juditvagyok

Újra csend van itthon, elment dolgozni. 6 hét itthonlét után nagy csend ez nekem, belül feszült vagyok, ott a gombóc a torkomban, még csak 20 perce ment el, de hiányzik. Ez nem egy szerelmeslevél, csak egyszerűen nagy a váltás. Egyszerre örülök, mert látom a lelkesedését és jó, hogy hamar talált munkát, és egyszerre sírok, mert HIHETETLENÜL sajnálom magam amiatt, hogy újra esti felség és egyedül levő anyuka vagyok.

Összekészültünk, kapott tízórait, kulacsot, szép ruhát, rágót és zsepit, hogy mindene meglegyen az első nap (a suliban).

A napok érezhetően rövidebbek, az éjszakák szeptemberiesebbek már, talán ezért is érzem nagyon ezt a back to school dolgot. Felőlem már jöhet az ősz, a szép, színes vénasszonyok nyara, a nagy játszóterezések, az őszi ablakpucolás, a gyereknek új ruhák, nekem újra a kocogás, biciklizés, mert ugye azt ki bírja 40 fokban, én ugyan nem, szóval jöhetsz ősz, kinyaraltam magam, és köszönöm nyár, hogy ilyen szép, hosszú, tartalmas, gazdag voltál nekem idén. Még lesz egy rövidke utazásunk a szülőkhoz, de ennyi, utána végérvényesen jön a szeptember, és vele valami új.

Tádé nagyon szépen visszaszokott a mindennapokba, alussza szépen a két alvását napközben, mászkál, intézkedik, csipeszek és cipők meg papírszatyrok vannak mindenhol. Tegnap nagy dolog történt: leszereltük a kiságyról a rácsot, hogy ne szoruljanak be állandóan a kis sonkái. Mert hiába tömködtem ki nem használt ágyneművel, habár gyönyörűen festett, kevés volt, ez egy erős gyerek, mit neki holmi textil, ha rúg és tol, akkor bizony két rács közt végzi az egyik végtag. Vicces, mert még nem esett le neki, hogy azzal, hogy nincs rács, könnyen kimászhat egyedül is az ágyból, hanem csak ül az ágy közepén és keservesen vinnyog, aztán nagy sértődve lefarol róla. Kétszer gurult le éjjel, amire számítottunk, mert ha köztünk alszik, látjuk, mennyit mozog éjjel is. Szóval odakészítettem a nagy babzsákfotelt, így nem koppant egyszer sem, csak felébredt rá, hogy hohó, más a terep.

Fura a csend még mindig. De meg fogom szokni, és hálistennek itt nem lesznek szerdai hosszú napok, váltott műszakok, csak korai kelés és korai hazajövetel. Most nagyon fontos, hogy ne sajnáljam magam, csak még ma talán egy picit, hanem hamar találjak egy ritmust. Nagy vízválasztó ez a hét, mert annak idején amikor Tamás felmondott, én pont akkor kezdtem el itthonról dolgozni, és így volt segítségem nap közben, ha befutott valami munka, hé Tamás, dolgoznék, most a te gyereked. És akkor ők elmentek szépen. Hé Tamás, minden csupa morzsa, légyszi, segíts felposzrívózni. Hé Tamás, olyan jó lenne most elmenni valahova, indulhatunk? Szóval ez most nem lesz, helyette viszont újra kitalálhatom, hogy hogy tartsak itthon rendet, kezdetnek pl a játékokat száműztük a gyerekszobába, ami tök jó, leszámítva hogy sokkal jobbakat játszik Tádé a fent említett csipeszekkel, a tejes dobozokkal, a konyharuháimmal, a hűtőajtóval, a konyhaszekrényajtókkal és a szintén fent említett cipőkkel, tulajdonképpen nem is értem, minek neki ennyi játék és saját szoba. Na mindegy, szóval rend lesz itt, meg próbálom az alvások idejére időzíteni a munkákat, hogy minél többet játszhassunk.

Csak ez a csend, érdekes, amikor itt van és folyamatosan beszél, akkor zavar EGY KICSIT, most meg, hát 6 hét az nagyon sok idő, az másfél hónap, szóval hiányzik, hogy folyamatosan beszéljen. Nem baj, túllendülök ezen is, mások is túllendülnek és csinálják szépen a napjaikat. Ugye? Meg hát nem vagyok egyedül, itt a gyerek, akit lassan ideje lenne megtanítanom beszélni, mert a könyv szerint már várható lenne az első szó, mi meg még mindig csak tátátátázunk meg dömdödömözünk. Ami halálcuki, de a néma koltósnak nem is fog megtanulni a gyereke egyhamar csacsogni, úgyhogy akármennyire is nehéz lesz, nekem kell beszélnem, anyu főz, anyu most kitereget, anyu, anyu, anyu, anyu, hol van apu, hol van tádé, baba, banán, ebéd, inni, nem szabad, pancsoljunk, játsszunk, gyere kisfiam, most aludni fogunk. Szeptembertől elkezdjük a napi egy alvást is, ha továbbra is ilyen rövideket alszik napközben, összevonom a kettőt egyre, gondolom én most, ugye, mintha egy szobafestést terveznék, aztán majd meglátjuk, hogy Tádénak lesz-e hozzá kedve.

Új fejezet kezdődik nálunk ma, új mindennapok más mintákkal. És szép lesz, nehéz lesz, izgalmas lesz, el is kezdem a ki multivitaminkúrám!

Minden okéka

2018. augusztus 10. 07:34 - juditvagyok

Tegnap leültünk és megbeszéltük, hogy tulajdonképpen _mi a probléma?_. És az a vicces, hogy nincs probléma. És mióta erre rájöttem, azóta elfogadtam és egy kicsit zen nyugalom is jött rám. Nem probléma van, hanem folyamatosan változó élethelyzet. Persze, mondják, olvasom, látom, hogy így van, mégis kellett egy kis lökés, hogy én is így lássam.

Az úgy kezdődött, hogy a gyerek szobájára szerettünk volna egy babarácsot venni, hogy majd ott szépen eljátszik napközben (hahaha, persze), én szépen csinálom a dolgom, ha van és szépen elleszünk ott együtt, ha nincs, ezzel visszanyerjük a nappalink és a konyhánk, és a gyerekszoba gyerekszobaként fog funkcionálni, nem egy tisztábatevő és alvósarokként.

Ismerősek az ilyen szép és irreális tervek? Papíron olyan jól mutat. Aztán elkezdtünk számolni. Minimum 15 ezer lenne ez a babarács, amit elkezdtem magam elé képzelni és sajnos vagy inkább szerencsére egyből láttam, ahogy a túloldalán áll és rázza és sír és ordít. Hiszen most kapta meg a világot és én el is vegyem tőle? Nem életszerű sajnos most a babarács, ahogy az sem, hogy 5 percnél tovább külön helyiségben legyünk. Nevezzük mondjuk szeparációs szorongás és fogzás keverékének, nem rajtam lóg, de kellek neki a közelbe.

Szóval a rács és ez a szép terv kuka. Tulajdonképpen mi a gond, amit meg akarunk oldani? Hogy eléri a dolgokat, hogy cipőhegyek vannak, hogy féltjük, hogy lefejel valamit. Több bútort nem tudunk már betenni a lakásba, átrendezni nem tudjuk, a fontos és veszélyes dolgok tulajdonképpen nincsnek kézközelben, a kukát bezártam egy túlélőkarkötővel, és a fél szemem mindig rajta. Most is, amikor rájött épp, hogy a nagy fadobozt csak egy kis pöcök zárja, és pontosan tudja, hogy az nem az ő játéka, és amikor meglátta, hogy látom, miben mesterkedik, szépen elfordította maga felől a doboz bejáratát, hátha később játszhat még vele. Jó kis agyafurt! Úgyhogy próbálunk minél többet az ő szobájában lenni és rávezetni arra, hogy az az ő birodalma.

Aztán jövő héttől majd lesz valahogy. Újra kettesben leszünk. 90%-ban nem várom, 10%-ban igen, de az a 10% egyre nagyobb amúgy. Félek, hiszen most 6 hétig hármasban voltunk, és esküszöm, minden családnál így kéne, de közben meg tudom, hogy előtte is megcsináltam és legyek csak őszinte magammal: a legtöbb anyuka egyedül viszi a napokat. Tudom, hogy elcsépelt, hogy ez egy hős-ség, de tényleg az.

A napokban eljátszottunk a gondolattal, hogy mi lenne, ha visszaköltöznénk BP-re. Nem sokat kellett beszélgetnünk róla, hogy rájöjjünk, egyikünk sem vágyik rá. És tudjátok, mi a vicces? Hogy egyből újra megkedveltem a kis városunk, várom már az őszt, amikor újra lehet nagyobbakat sétálni anélkül, hogy hőgutát kapjunk.

Kis apróságnak tűnik, de nagy dolog, hogy ez így átbillent bennem. Megijedtem nagyon valamitől, nem is tudnám megfogalmazni, mitől, talán több dolog együttvéve, és elkezdett rajtam elhatalmasodni a pánik. (Csodákra képes az is, hogy egymás után többször is majdnem kialudtam magam. )

Ez a pánik most eltűnt. Újra tudtam meríteni. Fontos leülni néha és racionálisan átgondolni, Mi a probléma. Persze eszembe jutott még Gordon is, a Kié a probléma alapkérdéssel, és végülis most is ez történt, mire tisztáztam magamban, hogy igazából nemhogy kié, mert senkié, sőt nincs is probléma. Na és ez le is vette a vállamról a súlyt. Biztos lesznek még gyengébb napok és időszakok, de most megint jobb. Van újra napközbeni alvás, sokat nevetünk, sokat játszunk, próbáljuk túlélni a meleget és a maximUMOT

6 H576ZG H7GJN7GJBJBBZCFGVBNM.

Most hagytam kicsit gépelni például.

Szóval a maximumot kihozni ebből a maradék három napból. Aztán meg lesz, ahogy lesz.

Egy kétségbeesett anyuka vallomása

2018. augusztus 07. 08:13 - juditvagyok

Az úgy kezdődött, hogy nekem már 3 hónaposan átaludta a gyerek az éjszakát (kösz, tápszer). Aztán mikor féléves volt, az első fogakkal nagyon megküzdöttünk, nagyon bezavart az alvásba, tavasszal volt egy időszak, amikor éjjelente 10-szer keltem hozzá. Elég megviselő volt, de tudtam, hogy el fog múlni – ez tartotta bennem a lelket. A gyerek általában szépen eljátszott, persze voltak frontosabb és nyűgösebb napok, de tényleg jókat aludt, nagyokat, szépen eljátszott egyedül és alapvetően egy nagyon nyugodt, nem betegeskedő és kiegyensúlyozott gyerek VOLT.

EZ nem igaz, most is az, csak azzal, hogy megtanult járni és eltettük a karámot, megkapta az egész lakást. Ha valamit nem ér el, nyüsszög, ha valami nem tetszik neki, nyüsszög, ha fáradt, de nincs kedve(!!!) aludni, nyüsszög. Márpedig a nagy melegben nagyon fáradt, napi egyszer aludt másfél órát az utóbbi napokban, ez egy ilyen picinél nagyon kevés. Szóval a gyerek csak nyüsszög, néha olyan fáradt, hogy állni sem tud, de az altatástól meg hisztibe vágja magát. Mivel van nálunk hordozó, én még azt is megpróbáltam, de azon kívül, hogy ideges lett tőle, hogy melege van, semmi hatása nem volt. Nem tudunk mellette enni, mert akaratosan kinézni az ember szájából a falatot.

TÁDÉ! NEM! – hangzik el a legtöbbször a számból, és már le tudnám magam köpni, annyira utálom magamban ezt a türelmetlenséget. Ezzel a hisztivel és nyöszörgéssel, kínlódással nem tudok megbarátkozni, nem tudok vele mit kezdeni. A határokat be kell azonban tartani, nem fogom neki hagyni, hogy a szemetet túrja, hogy mindig egyen, ha mi is, hogy a laptopot lerántsa, a kávésbögrékkel táncoljon, a vécében kalimpásszon. Az, hogy hetek óta cipőhalmok várnak a legmeglepőbb helyeken, hogy SOSINCS se rend, se tisztaság, már csak sokadlagos, először ezt a sikongatást kéne eltüntetni, amitől frászt kapok, aztán újra rá kéne venni a napközbeni jó alvásra, aztán arra, hogy tudjunk mellette enni, aztán arra, hogy újra egyedül le tudja magát foglalni. Gondolom, a mozgás beindulása, a világ felfedezése hozza ezeket magával, hirtelen azt hiszi magáról, hogy nagyfiú, PEDIG NEM VAGY AZ KISFIAM egy kis pöttöm vagy, anyu marad a főnök még jó sokáig.

Honnan lesz nekem ehhez megint energiám? Hogy lehetek ennyire szar anya egyik napról a másikra? Nem értem, biztos a meleg is közrejátszik, de tényleg, most túlzás nélkül mondom, hogy nagyon úgy érzem, nem vagyok a helyzet magaslatán, attól félek, most kezdenek elromlani a dolgok és ez mostmár mindig így marad, akaratos gyerek, aki a szülők fejére fog nőni, egy hisztigép, én meg majd végül csak odaadom neki a telefont, és türelmetlen leszek, figyelmetlen. Nem leszek, vagyok.

Persze a fogak megint jönnek, és kétéves koráig folyamatosan jönni fognak, ez egy ilyen év lesz (?), a nemtádé is egy ideig még ott lesz a leggyakrabban kiejtett mondatok listáján, mire megtanulja, hogy nem. De már most felesel, és ha az én természetemet örökli, örökölte, akkor felköthetem a gatyát.

Nehéz napok ezek, ki kell találnom, hogyan tovább, hogy én se érezzem magam ennyire szerepen kívül és ő is kiegyensúlyozott legyen. Még nem tudom, hogy kezdjek neki, de mennie kell.

 

Második házassági évfordulónkra

2018. augusztus 06. 12:00 - juditvagyok

2 év. Nem sok idő, nincs 1000 nap. Ennyi ideje vagyunk házasok, ami nagyjából pont fél évvel több, mint amennyi ideig járásban voltunk előtte. Tehát az együttöltött 3.5 évből nagyrészt házasok voltunk, vagyunk. Ennyit a matekról.

Ő is türelmetlen, amit akar, azt azonnal akarja – és én is. Talán ezért döntöttünk úgy, miután már tudtuk, hogy mi úgyis együtt maradunk, hogy akkor mire várni, házasodjunk. Már megírtam az esküvőkre való felkészülést, most nem erről szeretnék írni, bár szívesen mesélek róla bármikor, mert nagyon szerettem azt a pár hónapot. De azért az idefér, hogy 2016. május 1-jén döntöttünk úgy, hogy összeházasodunk és nem kellett rá három hónapot aludni, és férj és feleség lettünk.

Szép emlék az esküvőnk. Nemcsak azért, mert szépnek és boldognak éreztem magunk, hanem mert olyan izgatott voltam, hogy alig emlékszem dolgokra, ezért mindig jó érzés elővenni az emléket és addig törni a kis fejem rajta, amíg valami új be nem ugrik. Most például az ugrott be, hogy zenére vonultunk, mi ketten. Azóta se, ezután se fogunk szerintem zenére vonulni. Aztán Tamás nem hagyja elfelejtenem, hogy mennyire izgatott voltam, és hogy nem tudtam visszamondani az eskü szövegét, csak többedjére. Én meg arra emlékszem, hogy milyen remegő kézzel és fülig érő vigyorral húzta fel az ujjamra a gyűrűt. Meg hogy előző napokon gyakoroltam, hogy milyen lesz majd az új, asszonynevemet aláírni.

Merthogy asszony vagyok, két éve. És egyre inkább annak is érzem magam. Egy –né-nek. Pedig nem vagyok né, kötőjeles vagyok, de a kötőjeles az új né. Amennyire fura volt az első hónapokban azt mondani, férjem és azt hallani, feleségem, most annyira könnyen jön. De azért hallani még mindig különleges kicsit. Merthogy feleség vagyok, egy ember úgy döntött ezen a világon, hogy mellettem akar megöregedni, látni akar minden reggel és minden este mellettem akar elaludni. ÉN kellettem neki, nem más. Olyannyira nem más, hogy eredetileg a házasságot is hülyeségnek tartotta. Ma már ő lenne a legjobban hiányérzetelve, ha nem házasok lennénk, csak élnénk egymás mellett.

Mert azért mégiscsak más, hogy van gyűrű, van név, volt egy szertartás, ami összekötött minket hivatalosan is. Így már nem olyan egyszerű kihátrálni… Mert azért bevallom, szoktunk mi veszekedni is, de hát ki nem, tört már el tányér is, de hát hol nem. Kicsit hevesen, olaszosan tudunk élni, és amikor össze vagyunk veszve, akkor én a világ legszerencsétlenebb emberének érzem magam, hogy ISTENEM, hát én nem ezt érdemlem, micsoda sorscsapás ez, el akarok válni, miért nem szakítottam az első randin, amikor mondta, hogy szerinte a házasság hülyeség. De ő sose vesz komolyan, sose. Mármint ilyenkor. Judit, dühös vagy, majd lenyugszol, te se tudsz nélkülem aludni (hogy én milyen jókat tudok egyedül aludni, arról írhatnék egy külön posztot), szeretsz te engem, csak fáradt vagy. Meg én is. Igen, a fáradtság, az hozza elő belőlünk a mediterránt, ezt már én is megfigyeltem, mégsincs mese, ez azért elő fog még jönni. De tapasztalataim szerint amíg veszekszem, amíg van értelme veszekednem, addig ragaszkodik az ember a kapcsolatához, úgyhogy ez nem is olyan rossz jel!

De ne erről, hanem arról, hogy azért jó ez nagyon, számítani a másikra, nem állandóan domborítani, hanem lehet ám leereszteni, megosztani a gyengeséget is, érezni, hogy ha viszont te vagy az erősebb, azzal micsoda támaszt adhatsz a másiknak. Jó közösen nevetni, jókat enni, átbeszélni a gondokat, terveket szövögetni, megbeszélni, ki mit álmodott. Nekem olyan férjem van, hogy felébred és onnantól kezdve amíg le nem kapcsoljuk éjjel a lámpát, beszél. Szerintem neki nincsenek titkos gondolatai, megosztatlan ábrándjai, tényleg egy nyitott könyv. Ez viszont nagyon fárasztó, mégis, ha pár órát külön töltünk, nemhogy egy egész munkanapot, bele vagyok gárgyulva, hogy nincs meg a lehetőségem, hogy megkérjem rá, hogy ugyan maradjon már csendbe egy kicsit, azt az 5 gondolatát ma már meghallgattam többször is, amiről állandóan beszélgetni szeret. (Lakás, milyen autónk legyen, fényképezés, játék, fogyni kéne.)

Még egy hetünk van együtt, aztán megy dolgozni. Mondanom sem kell, ma mennyire sírtam ezen. Elveszik tőlem a férjem, nem lesz itt mellettem, hogy kávézgassunk, gyönyörködjünk a gyerekünkben, szelfizzünk, lidlizni járjunk, leszidjam a rendetlenségért, leszidjon a hangos ajtócsapkodásért. Csak esti feleség leszek megint, abba a 3 órába kell majd belesűriteni azt a 14-et, amit együtt töltünk, az alvás nem számít. De hát a felnőtt embernek már csak dolgoznia kell, nem vagyunk mi milliomosok sem kommunában élők, hogy megtehessük, hogy egész nap együtt legyen a család, de esküszöm, ennél nincs jobb, és amennyire ijesztő volt, mikor felmondott, annyira jól sült el ez a nyár, és annyira fáj most, hogy vége a nyáriszünetnek. Mert egy pedagógusgyereknek amúgyis a családé a nyár, apa, anya, gyerekek egy fészekben egész nyáron. Én ezt szoktam meg, szerintem mindenkinek egész nyáron szabadságon kéne lennie, semmi értelme úgyse a 34 fokban hozott döntéseknek és munkának. Kivéve a lidlinek, a lidlinek nem szabad szabadságra mennie, mert akkor hol szerzem be a jó háziasszony pakkom?

 

De elkanyarodtam. Csak annyit szeretnék még mondani, hogy a házasság jó. Remélem, a gyerekem, a gyerekeim is ezt fogják látni és ezt fogják gondolni, hogy van értelme, van szépsége, hogy egy nagyon erős és jó alap a mindennapokhoz és a felnövéshez, a családi háló alapja. Ha anyu meg apu jól vannak, akkor minden jól van és jól is lesz. Remélem, mi jól leszünk, megmarad a ragaszkodás és a humor, mert ezek nélkül nem menne.

Kiscsaládi nyaralás a Káli-medencében

2018. augusztus 05. 20:21 - juditvagyok

Amikor kiválasztottuk a szállást, akkor nekem nagyon fontos, értsd: hihetetlenül fontos volt, hogy a Balatonhoz közel legyünk. Ehhez képest egyszer sem fürödtünk a Balatonban az 5 nap alatt, ami, tekintve, hogy mennyire közel voltunk hozzá és mennyire vágytam rá, fura.

Kékkútra foglaltam a szállást. Újra apartmanra esett a választás, most viszont közös szobában voltunk Tádéval éjjel is. Nem volt vészes, csak este nem tudtunk se sorozatozni, se olvasni, de voltunk olyan fáradtak, hogy ez nem is volt probléma egyszer sem. Hiába volt jól felszerelt konyha, a melegszendvicsen kívül végül semmi nem készült, mert nagyon meleg volt, az apartman pedig rosszul szellőzött, nem volt kedvem még bekajásítani. Bár volt kinti, közös konyha, fatüzelésű kemence, amiket nagyon szívesen kipróbáltam volna, mondjuk, ha egy nagyobb társasággal vagyunk vagy ha van, aki vigyáz a gyerekre, amíg én a 40 fokban mondjuk teszem azt pizzát sütök. Elég menő lett volna. És elég sok az ilyen volna, de be kell látnom: egy egyévessel 5 nap alatt nem lehet mindent kipróbálni.

img_20180802_123703918_hdr_copy.jpg

img_20180803_164540913.jpg

img_20180804_193045070.jpg

dscf5392.JPG

dscf5400.JPG

 

 

Első nap átsétáltuk keresztül-kasul Kékkutat, aztán fürödtünk egyet az udvari medencében. Ami pont jó méretű, kellemes hőmérsékletű volt, csak a többi családdal futottunk benne vagy a környékén össze, úgyhogy úgy döntöttük, nagyon jó lesz ez nekünk a Balaton helyett, sokkal kényelmesebb és Tádénak még úgyis mindegy, hogy lát-e közben hattyút vagy sem. Nekem viszont nem, se logisztikában, se odafigyelésben nem mindegy, hogy csak egy 5x7 méteres medencében kell figyelnem, vagy az EGÉSZ Balatonban.

Kellemes kis falu, de nincs itt semmi. Vagyis van egy templom, egy kisbolt és a falu határában valaki állatokat tart, amit kellemes megnézni. De magát a falut 20 perc alatt meg lehet sétálni. Nem messze van tőle egy kecskefarm, ahova nem jutottunk el, meg a Theodora kútja, ahonnan viszont ittunk vizet. Úgyhogy ennyi, lehet nézelődni a közelben.

Második nap elmentünk Tapolcára, ahol jól el is áztunk. Nagyon kedves kis város, egy cuki főutcával, egy tóval. Itt is ugye a barlang a fő attrakció, de mi nem mentünk, részint én meg akarok fulladni, ha arra gondolok, hogy egy barlangba menjek, másrészt pedig nem éppen csónakázós programot kell a gyerekkel választani. A fürdőt se próbáltuk ki, tényleg csak sétálgattunk és arról beszélgettünk, milyen lehet itt élni. Mi mindig erről beszélgetünk.

img_20180802_111710070_copy.jpg

Aztán összefolyik minden. Voltunk Badacsonytomajban, ami nekem kicsit csalódás volt, mert túl sok minden ott sem volt, de nagyon szép kis utcákon sétáltunk. Ebédelős helyet viszont nem találtunk, így átmentünk Szigligetre, ahol szintén sosem voltam még, és ott is csak sétáltunk. Gyönyörű, nagyon szépen rendbetett házak és porták sorát láttuk, a várba nem tudtunk elmenni, mert ugye van egy babánk, és Egerben már megszívtuk egyszer. Itt viszont ebédeltünk egy szupert.

img_20180803_140158_769_copy.jpg

img_20180803_140158_764_copy.jpg

img_20180803_140809_647_copy.jpg

img_20180803_135800_475_copy.jpg

Aztán még aznap elmentünk Kővágóörsre köveket nézni meg Monoszlóra egy geológiai pontra, ahol nemcsak a gyönyörű bazalthegyet néztük meg közelről, de nagyon Pazar panoráma volt az egész medencére és a Balatonra is.

img_20180803_175416606.jpg

Utolsó nap Keszthelyre látogattunk el, kastélypark, főutca, szintén nulla darab múzeum, ebéd és haza.

img_20180804_105654415_hdr.jpg

img_20180804_104137367.jpg

Láthatjátok, sok dolog kimaradt. Mégis nagyon tartalmasnak, jónak, családinak éreztem ezeket a napokat, jó volt más utcákon sétálni, más főztjét enni, más helyen aludni. Gondolhatjátok, hogy többet is ki lehetett volna hozni, hiszen híres helyeken jártunk, mégse mentünk be, néztük meg közelebbről. De tényleg nem lehetett. Vittük a hordozót is, és látni a képeken, hogy próbálkoztam is, de nagyon meleg volt hozzá. Nagyon nem könnyű egy babával világot látni, de amennyit lehetett, mi megnéztük és jókat nevettünk, jól éreztük magunkat. De egész biztos vagyok benne, hogy a jegyespárokon és a nyugdíjasokon kívül mások szintén így vannak vele, mert nekik BIZTOS nagyon sok az idejük és az energiájuk, már alig várom, hogy nyugdíjas legyek.

img_20180802_114339_278_copy.jpg

Nekünk ez amolyan nászút volt, házasságiévfordulós elutazás, merthogy holnap leszünk két éve házasok, láttam is Óbudahegyen, hogy van házasok útja, és ha nem lett volna annyira meleg vagy babakocsibarátabb lett volna az út, esküszöm, végigmegyünk rajta, hogy egy kis romantika is jusson, ne csak a jövő pontos és excelltáblázatos eltervezése. Kicsit a mindennapi mókuskerékből jó volt kilépni és kitekinteni, látni más családokat is, hogy hahó, egyszer lesznek majd nagyobbak és akkor könnyebb lesz. És a legjobb az volt, hogy 5 napon át nem kellett se főznöm, se takarítanom, csak lennem és működnöm. Persze nem én vezettem az úgy könnyű.

img_20180802_170131245_copy.jpg

Még nem mertem mondani Tamásnak, de én már a következő úticélokon gondolkozom, viszont most jó időre kiutaztam magam és legközelebb szigorúan csak kettő éjszakára megyünk, mert bőven elég csak 3 napig kifáradni, nem 5-ig.

 

Címkék: család nyaralás

Hazajöttünk pihenni - Nyaralás egy mindig mozgó 13 hónapossal

2018. augusztus 05. 17:26 - juditvagyok

Az elmúlt napokban gyönyörű helyeken jártunk. A Káli-medencébe mentünk nyaralni, jelesül Kékkútra, ami a Káli-medence legkisebb faluja, összesen 72 lakosa van. Gyönyörű tipptopp nádfedeles-spalettás házak, levendulaporták, hegyoldalak, átszaladó őzikék, szőlő, forrásvíz, meleg és medence, amit az ember csak várhat egy nyaralástól.

De megmondom őszintén, én minden energiatartalékom feléltem. És azt is, hogy kicsit olyan volt ez a nyaralás mint egy running sushi, csak kóstolgattuk a lehetőségeket, igyekeztünk mindenből, de jó lett volna még túrázni, borozni, biciklizni, Balatonozni, és ALUDNI.

Egy 13 hónapossal sok volt a négy éjszaka. Felváltva pihentünk délutánonként, hogy bírjuk a tempót, a nyöszörgést, és bizony sokszor már csak számoltam magamban, hogy oké, már csak 4-3-2 óra az altatásig. Majdcsak lesz valahogy.

Merthogy a kicsivel hiába vittük a játékokat, most mozogna, és csakis úgy és azt, ahogy ő akarja. Nem könnyű vele elmenni sétálni, amikor ő csakis lépcsőzni akar, fürdeni, amikor nem akarja az úszógumit, étterembe menni, amikor ő ebédje után már menne tovább. A legnehezebb az altatás volt, 10/10 hiányzott az erkély és az altatós babakocsi. A napi rutin teljesen felborult, a délutáni alvás egyszer ki is maradt, ma is, pedig ma már itthon vagyunk. A nagy meleg megviseli a kis szervezetét, ráadásul egy lájtos hasmenése is van 2 napja, ami sok mindent megnehezít. Leginkább a tartós komfortérzetet hiányolhatja, melege van és fáradt, de nem tud aludni. Nem csodálom, hogy nyöszörög, én is nyöszörgök.

Nyöszörgök bizony, mert fáj a fejem és meg mert egyik szemem azért csak sír, hogy haza kellett jönni, mert közben meg olyan jó volt. Voltunk rengeteg helyen, marha jókat sétáltunk, láttunk kismalacokat, őzeket, gólyákat, bazaltoszlopokat és gyönyörű panorámákat. Hiányzik a szállás udvaráról a medence meg a reggeli harmatos fűben való sétálás. Hiányzik már most az a sok szépség, amin elég csak pihentetni a szemed, és feltölt.

Nemcsak mi voltunk a szálláson, volt ott még két másik család is. Az egyikben két kisfiú volt, 3-5 évesek, a másikban 2 fiú és egy lány, 5-7-9 körül lehettek. A családokban a szülők jókedvűek, nyugodtak, kicsit mindig fáradtak, de volt idejük kettesben is kiülni, élvezni kicsit, hogy a gyerekeik már önállóak, szépen eljátszanak. Persze nekik is állandó program kellett, és akkor elgondolkoztam és eszembe jutottak megint a fecskék. Még kamasz voltam, amikor a házunkba beköltözött egy fecskecsalád. A szülők egész nap csak repültek el és visszajöttek és etették a kicsinyeiket. Ez volt a napjuk. Amikor én ezt kifigyeltem, teljesen kikészültem, hogy de irtó szar lehet fecskének lenni. Milyen jó, hogy nem vagyok fecske. Aztán mióta anyuka vagyok, kicsit fecske lettem én is. Épp tegnap mondtam Tamásnak, hogy tudom, hogy akarok még gyerekeket, és látom ezen a másik két családon is, hogy könnyebb lesz ez majd idővel, sőt terhes is akarok lenni, mostazonnal kismama akarok újra lenni, csak épp azt nem tudom, hogy lesz az, ha már kettő lesz, két kis vadmalacunk, aztán esetleg három. Kicsit irigyeltem a nagygyerekes családokat, na.

De azért mi is tudtunk kicsit együtt is lenni, környéket felfedezni, beszélgetni, fröccsözni, mert azért mégsem vagyunk fecskék, de Tádékám, ha ezt olvasod, akkor sürgősen szokj vissza a délutáni alvásra, mert így anyu meg apu nagyon hamar átváltozik fecskévé.

10 pro tipp a tökéletes babafotózáshoz

2018. július 29. 17:18 - juditvagyok

Ez egy vendégposzt, Tamás írta. Már egy ideje rágom a fülét, hogy szedje össze azokat a dolgokat, amikre a Tádé fotózása során rájött, mert - mondjuk én biztos elfogult vagyok - szerintem tök jó pillanatokat örökít meg, és mióta én is próbálok fotózgatni, látom, hogy ez nem is olyan könnyű. És hát mit ad isten, pont 10 pontba sikerült összeszednie. 

Íme.

Főleg elsőgyerekes szülők szembesülnek azzal, hogy jó fotót készíteni a babáról nehezebb, mint gondolnánk. Összegyűjtöttem nektek pár dolgot a témában, amire az elmúlt évben rájöttem.

1.) Keress szokatlan szögeket, ne csak magad elé tartsd a fényképezőt!

Jó ötletek: Fotózd le teljesen felülről, készíts fotókat a baba szemmagasságából (mintha egymagasak lennétek).

Rossz ötletek: az összes kép, ami úgy készül, hogy „jajj, de cuki” és ott, ahol áll, szemmagasságból, mindentől függetlenül megnyomja az exponálógombot.

7.jpg

8.jpg

 

2.)"Fill the frame"

Ez már a fotós szakma kifejezése. Azt jelenti, hogy a témád (a baba, és az, ami közvetlenül kapcsolódik ahhoz a képhez, amit készíteni akarsz) teljesen kitöltse a teljes képkockát.

Jó példa:

1_1.jpg

2_1.jpg

 

És itt egy tipikus rossz példa, ahol látszik, hogy a kép kétharmada, vagyis az alja és a teteje  feleslegesen szerepel a képen, ráadásul tele van zavaró tényezővel. (EZT TERMÉSZETESEN ÉN KÉSZÍTETTEM - Judit)

3_1.jpg

3.) Mosolyogjatok!

Nem mindig mosolyog minden baba, és ha épp így van, az azt is jelentheti, hogy nincs itt a fotózás ideje. Ki kell várni a megfelelő alkalmat a fotózáshoz, amikor benne vagytok a játékban, jók a fények (és az is előny, ha te sem a legszakadtabb ruhádban vagy). Ráadásul a babád rengeteg grimaszt tud csinálni, és valószínűleg több közeli rokon arcát megláthatod benne.

4.) Bátran szelfizzetek!

Fürdőszoba tükrében, víztócsában, az Ikea tükreiben (bár ott jellemzően nincs elég fény), liftben, közlekedési tükörben egyaránt. Ráadásul így nem kell megtanítani senkit, hogy hogyan kell használni a fél évszázados fényképezőgéped, és pont olyan lesz a szöge, amilyet kitaláltál!

5_1.jpg

6_1.jpg

 

Néha még be is állítom, hogy a képernyőt bárhol megérintve készüljön egy fotó, és odaadom a telefont a kisfiamnak, de még várat magára a tökéletes kép!

5.) Kapd el az akciót!

Az, hogy a babátok néz maga elé, egy bizonyos szint után nem érdekes, viszont az semmihez sem fogható, ha sikerül elkapnod, amint elégedetten mosolyog miután betömött a szájába egy nagy kanálnyi sárgarépa főzeléket, egy vadászpilóta módjára koncentrálva teszi meg az első lépéseit, esetleg a teraszon fürdőzve egyszerre többszáz vízcsepp lep el mindent, ahogy a vízbe csap. Ilyen még a babád megszeppent tekintete, amikor tényleg csak egy percre leszaladsz a postáshoz aláírni valamit, és mire visszaérsz, a babád lába előtt hever széttépve az elmúlt hónapok összes akciós újsága.


4_1.jpg

6.) Ne vakuzz!

Amikor nincs elég fény vaku nélküli fotózáshoz, ott nagy eséllyel nem is kell fotóznod, mert nem lesz jó kép, és a babák sem szeretik, ha rájuk villantanak.

7.) Ne csinálj direkt rossz képeket

A babádnak is van méltósága, ezért ne készíts róla (és főleg ne ossz meg) olyan képeket, ahol koszos, vagy sír. Egyesek szerint rögtön a születés után készült fotók kivételt képeznek ez alól.

8.) Igazolványkép készítése

Ez az egyik legnehezebb dolog, mert ahhoz, hogy az okmányiroda elfogadja, mind a két fülének rajta kell lennie a képen, a kamerába kell néznie és nem vigyoroghat. A legesélyesebb módszer rá az, hogy ültesd az anyukát egy fehér felület elé és a babát rakd a nyakába, így nem tud elmozdulni. Ez amúgy személyi igazolvány készítéshez szokott kelleni, például, ha külföldre (de még az EU-n belül) terveztek utazni.

9.) Készíts papírképet, de ne túl sokat

Általános elképzelésem, hogy a digitális fotóink valahogy el fog veszni, meg fog semmisülni az elkészülésüket követő 5-10 évben, ezért nagyon ajánlott készíteni papírképet a babánkról, és a hátuljára felírni, hogy mikor készült. De vigyázz a mennyiségre, ne ess át a ló túloldalára, mert egy bizonyos mennyiség után már sosem lesz erőd végignézni őket. Először furcsa lehet, de (leszámítva a fontosabb alkalmakat) havi kettő-három elég lehet, arról nem is beszélve, hogy így nagyobb értéke lesz egy-egy képnek.

10.) És a legfontosabb

Nem kell mindent lefotózni, sőt, inkább élvezd ki a babáddal átélt csodás pillanatokat!

 

Az itt közölt képek és szövegek a blog szerzőjének a kizárólagos tulajdonát képzik. Bárminemű írásbeli engedély nélküli felhasználása tilos.

A 100. poszt

2018. július 26. 18:37 - juditvagyok

Na, hát szóval ez a 100. blogbejegyzés. Amit az új íróasztalomon írok, amit ma kaptam, hogy ne kelljen osztoznunk az ő asztalán, hogy ne piszkáljam állandóan, hogy tartson rendet, meg én is odaférhessek, meg hogy egyáltalán ne kelljen odaengednie, elpakolnia, hanem bármikor JÁTSZHASSON.  

Ez a 100. bejegyzés, és akkor kezdtem el igazán a blogolást, mikor Tádé 8 hónapos volt. Most 13 hónapos, tehát 5 hónap alatt született közel 100 írás, hiszen ne csaljunk, volt még előtte is pár. Rögtön azutánról, hogy betöltöttem a harmincat. Mert akkor éreztem, hogy itt jön rám egy új világ, Tamás még nem tudta, de én már igen, hogy hamarosan házasok leszünk és családunk lesz. Aztán ahogy kicsit nagyobb lett a gyerek, kicsit több időm lett, amit persze másra is szánhattam volna, de egy szövegíró szöveget szeret írni.

Sokat köszönhetek annak, hogy elkezdtem akkor blogolni. Sok méreg és nehézség kibukott már belőlem, sok feldolgozandó dolog feldolgozásában segített, hogy leírom, rendszerezem magamban, sokszor lendített át mélyponton, hogy megírtátok, ti is voltatok/vagytok így vele, kitartás. Persze jó varrni is és eltervezni a napokat, de az írás, az a legnagyobb szelep.

Merthogy kellett, akkor hagytam abba a terápiába járást, amikor az első nagy bejegyzést csináltam, a lumbágósat. Hogy nem jött ki hozzám a mentő, én meg itt voltam elájulás után egyedül a gyerekkel. Aztán persze jóra fordult, végül minden jóra fordul, de arra nagyon emlékszem, hogy az egy komoly mélypont volt, abbahagyni a terápiát és egyedül kezdeni valamit azzal a sok felkavart anyaggal, ami bennem van. Azóta jártam, járok más szakemberhez, aki sokat segített benne, hogy minőségi változást éljek meg a napjaimban, hogy nemcsak a szülés utáni dolgok megdolgozása jól menjen, hanem tudjak másra is koncentrálni. Hogy újra legyen bennem erő, amit lehet terhelni.  De ebben sokat segített, hogy leültem és kiírtam, mert a kiírások végére már a legtöbbször humorral láttam, kívülről a helyzeteket és képes voltam lendülettel belevágni a következő feladatba.

Mert ahogy már sokszor írtam, ahányan vagyunk, annyiféle a teherbírásunk, az enyém belülről érezve nem túl nagy, kívülről hiába tűnik annak. De ahogy egy kedves volt főnököm mondta mindig, judit, teher alatt nő a pálma. Hát nőtt. Ezzel kézenfogva született az a 100 bejegyzés, néha keményebb, néha lazább, viccesebb vagy sírósabb.

Most például ha nem erről írnék, akkor arról írnék, hogy Tádé ma rámragadt, ebben a 33 fokban külön kellemetlen, meg amúgy is, hogy nem tudok semmit csinálni, ha ébren van, mert mindenképp rajtam akarja csinálni vagy a -10 centis közelemben. Én meg kegyetlen vagyok, mert elfáradtam és nincs kedvem hozzá, hogy rajtam csüngjön, szóval ez ilyen igazi hálátlan anya érzés, amitől meg lelkifurdalásom lesz és sírnom kell, de akkor is, nem kapok már levegőt, olyan meleg van, és ez a kis 12,5 kilós húsgombóc nem sokat segít az elviselésében, ma nem esik jól semmilyen érintés, hát van ilyen. Vagyis az én életemben van ilyen. Ilyenkor jó, hogy nem vagyunk egyedül, de még jobb lenne, ha még többen lennénk, tudjátok, a régi lemezem. De az a bejegyzés most nem a rosszanyaságról szól, nincs is olyan, ez az egész csak egy nagy zárójelben van itt.

Köszönöm, hogy velem voltatok ebben az első 100 posztban, legyetek velem az első ezerben is, most azért még szeretném elmondani, hogy jelenleg a kanapé és az asztalok lábaihoz spárgázzuk épp a karámot, hogy Tádé ne tudjon a veszélyes helyekre bekúszni, a lakásunk egy vándorcirkusz, szóval lesz itt még bejegyzés bőven, mert már egy ideje kijöttem a komfortzónámból és szépen barátkozok az újjal. Eddig még vettem az akadályokat, de ki tudja, HÁTHA lesz itt nagyobb izgalom is!

 

Mindennapok

2018. július 26. 09:42 - juditvagyok

Sajnos a lendület elképzelése nagyobb volt a tényleges tettvágynál. De be kell látnom, nem lehet egyszerre mindent. Már megvan a dátum, amikor Tamás elkezd újra eljárni itthonról dolgozni, addig pedig nem fogom azzal sanyargatni magunk, hogy mindennek élére állított rendben kell lennie, a gyereknek az óra szerint kell aludnia és nekem vasárnap meg kell 3 napra előre főznöm. Úgyse fog menni és irtó nagy hülyeség lenne ezt az időt erre elpocsékolni.

Hisz most újra biztonságban vagyunk, mehet tovább az álmodozás, ráadásul jövő héten megyünk kirándulni is egyet, szurkoljatok, hogy jó idő legyen. Tanulva a legutóbbiból, most SOKKAL több játékot fogok vinni, és kapaszkodjatok meg, de még egy hordozón is gondolkozom. Várjuk nagyon mindhárman, ide most csak hármasban megyünk, de nagyon sokat tanultam az előző nyaralásból, úgyhogy nem félek tőle kicsit sem, SŐT.

Viszont ha visszajövünk, vége a nyaralós nyárnak, kezdődik a rendes, felnőtt élet, amitől még mindig tartok egy kicsit. Lassan át kéne szoktatni Tádét a napi egy alvásra, mert úgy látom, a kettő már sokszor sok és az éjszakai alvás rovására megy. Ez nagy falat lesz. A tanácsotokra a kiságy rácsait teleszőttem nem használt ágyneműhuzatokkal, elég putrin néz ki, de legalább nem kelünk arra, hogy éjjel visít, mert beszorultak a csülkei. Nagy haladás. Viszont minden reggel hatkor kel, sírva, nem tudom, miért automatikusan sírva, szerintem ez nem annyira oké, mondjuk a foga is jön, a mozgás is nagyon beindult, néha komolyan elgondolkozom rajta, hogy bírnánk majd a kistesót. Nagyon vágyunk rá, de jelenleg nem látom magam előtt a boldog négyfős családot, hanem csak egy elnyúzott, fáradt, türelmetlen anyukát, és épp most kezdtem újra erőre kapni, szóval nagy a dilemma. 

Node vissza a napirendünkre, terveim, azok vannak, most kicsit rend is, ebéd is bekészítve, Tamást meg hagyom játszani, Tádét aludni, amikor álmos, én meg csak haladok, amerre visznek a napok. Tegnap például a játszótérre, ami tök jó volt, mindig szeretem, amikor a fiammal hasonló korú gyerekből van kint egy csomó, egyrészt iszonyatosan cukik, másrészt meg mégiscsak jobb, mint mikor a nála idősebb kisfiúk hisztizve-nyávogva nem tűrik, ha más is homokozik és pont az a lapát meg vödör kell nekik a közkincsből, amivel az én gyerekem játszik. Ezeknél a kis pockoknál ez még nincs, csak ülnek, pakolnak, vigyorognak és eszik a homokot. Cukik, na. Tegnap is azok voltak, tisztára feltöltött az a kétórányi digitális detox és levegőn lét, ami volt, lassú zen és homokropogás, mosolygós szülők és nagyszülők, de nagyon nehéz nem annyak az anyukának lenni, aki rászól a 13 éves lányokra, hogy a babahintát inkább hadd használják már a babák ők meg eridjenek innét máshova, üljenek ki a főtérre vagy tudomisén, de ez egy játszótér, az én játszóterem, a gyerekem játszótere, ők már ehhez nagyok, hess innen. De ugye ilyet nem mondunk, és ami fontosabb, nem gondolunk, mert azoknak a szerencsétlen 13 éveseknek is kell valami élettér, legalább nem cigiznek, bár fura, hogy nem zavarja őket a sok egyéves.  Na mindegy, ez amúgy a 99. poszt a blogon, a következő ünnepi lesz, addig is heló, megyek babázni.