Harminc múltam

egy koraharmincas nő mindennapjai

A legszebb korszak kezdete

2019. január 16. 10:16 - juditvagyok

2019 fontos év lesz Tádénak, mert akár tetszik neki, akár nem, meg fog tanulni beszélni, kismotorral fog közlekedni, előbb utóbb nem az anyja meg az apja között fog aludni az éjszaka nagy részében és szobatiszta lesz. Mire az év végére érünk, egy 2,5 éves nagyfiam lesz, aki már épp hogy csak írni és olvasni nem fog tudni!

Ezek anyu tervei. Ezeket szeretnénk idén megtanulni. Egy éve még csak ült, feküdt, már megkapta az etetőszékét, még állt az Adamo hinta, és simán elaludt csak úgy fekvés közben a fotel lábába kapaszkodva. El se tudtam képzelni, milyen lesz, ha majd sétál, futkározik és klasszikus értelemben véve játszik. Pár hónapja még nem láttam magam előtt, milyen lesz, ha elkezd csoportosítani különböző szempontok szerint, és milyen lesz, ha nemcsak díbol, hanem épít is. Az is távolinak tűnt, hogy majd egyszer itt fog motorozni a lakásban, ehhez képest ma reggel a reggeli kakaó maradékát megkaparintva motorozás közben fogyasztotta el azt. Közben tolatott, Y kanyarodott, kormányzott fél kézzel, és tolta befele a kakaót.

Magyaráz és magyaráz és magyaráz, ügyesen kifejezi magát, reagál arra, amit mi kérünk tőle, ha megharap, mondja, hogy fááá (= fáj), ha mondom neki, hogy megyünk tiszta pelusért, akkor, ha épp nincs fontosabb dolga, megy a pelenkázóhoz és jelzi, hogy készen áll a procedúrára. Ha mondom, hogy megyünk aludni, fogja a kis cumiját és bújik be az ágyba, de előtte elköszön az apjától. Ja, idénre még nagy tervem, hogy az apja is megtanítja altatni, mert nem járja, hogy csak az én csodás privilégiumom az az esti 40 perc, amíg élve megnyúz, letekeri az orrom, lerúgja a lépem és végre édesen elalszik. Apunak is jusson a jóból.

Fel se tűnik addig az embernek a rossz szokása, amíg a másik el nem kezdi utánozni. Főleg, ha a gyereke. A miénk a nagy beszédfejlődésben például elsajátította a mondatkezdő Hááát-ot (még hogy háttal nem kezdünk mondatot). Irtó cuki, ahogy magyarázza a dolgokat és az egészet azzal kezdi, hogy hááát. Nagy ki- és megmagyarázó lesz, az már most látszik. Sőt már most az, ha el akar érni valamit, amiről tudja, hogy nem való neki, akkor már nemcsak a hisztihez nyúl, hanem áll előtte, mutat rá két kézzel és magyarázza, hogy márpedig miért lenne jó ötlet, ha mégis hagynánk neki azt, amit ő csinálni akar. Aztán ha magától is eléri, hamarabb, minthogy közbe tudjak lépni, akkor mire odaérek közbeavatkozni, gyorsan leteszi és vigyorog rám, hogy de hát anyu, nem történt semmi, én ugyanúgy cuki vagyok mint előtte. Így nehéz a fegyelmezés, nagyon nehéz.

Gyönyörűen eljátszik egyedül, és egyre fejlettebb a humora is. Keresi az izgalmakat, kacag, ha az apjával veszélyesebbet játszanak (melyik anyuka örülne neki, ha a gyerekének és annak apjának kedvenc közös játéka a halálugrás lenne?), imád labdázni, igyekszik eldobni ő is egyre messzebbre, és összességében imád jó kedvűnek lenni, ha épp nem éhségében vagy fáradtságában, nyűgösségében hisztizik valamiért, akkor jó kedve van, mosolyog, tesz-vesz.

És hogy mindezt hogy élem meg? Nagyon büszkén és elégedetten, ugyanakkor azon gondolkodom egyfolytában, hogy mikor történt, hogy minden így felgyorsult, mikor lett ilyen dús haja a kis kopasz fején, mikor tanulta el tőlünk a hátot, a kimagyarázást, az építkezést, a motorozást. Elámulok rajta, milyen ügyes a mozgáskoordinációja, többféleképpen le- és felszáll a motorról/ra, amit tőlünk sose látott, egy csomó mindenre rájön magától, amit tőlünk szintén nem látott sosem. Megtanult erőltetetten nevetni, ezzel próbál minket szórakoztatni. Egyre ügyesebben fejezi ki a szeretetét és kötődését is, és egyre kevesebbszer talál ki olyan dolgot, amit nem szabad. Szerencsére már nem mászik fel az asztalra, nem rendezi át a lakást és a cipőket se hurcolja be a szőnyegre. Van még persze pár kincs, amit meg akar kaparintani, holott nem az ő játéka, de legalább érdeklődő kisgyerek, nem? Szóval most nagyon könnyű és nagyon szép vele, imádom majdnem minden percét (kivételként lásd a fenti altatást).  És ennél már csak több dolgot fog tudni, ami szintén hihetetlen. Hát még most volt egy kis semmiség, akinek adtuk az első falat almákat! Eszembe jutott az első pár hét is, amikor éjjel még fel kellett hozzá kelni szoptatni, etetni, és én hajnali 2-3 között egy-egy Született feleségek rész közben majdnem bealudtam, amíg tápláltam a kis testét, hát ez is szinte most volt. Emlékszem arra is, és remélem, sose fogom elfelejteni, amikor elaludt a kiságyában, még nagyon pici volt, és mi esténként többször is bementünk hozzá Tamással, és megnéztük, meggyönyörködtük, ahogy alszik és legszívesebben bebújtunk volna mellé. Most meg ha végre elalszik esténként, messziről kerüljünk a szobája ajtaját is, nehogy felébredjen és egyből bekérje magát közénk. Aztán ha véletlen persze van olyan éjszaka, amikor nem a mi ágyunkban köt ki hajnalban, egyikünk sem tud jól aludni, hiányzik mindkettőnknek a kis kaparászása és szuszogása.

Fanni barátnőm mondta, hogy neki ezzel a másfél éves korral kezdődött a kedvenc időszaka a gyerekekkel, és akkor én nem értettem, miért, hiszen nálam akkor kezdett pakolni mindent és asztalra mászni és minden veszélybe belekóstolni, és attól féltem, hogy na, nekem ez máshogy lesz, az elromlott gyerekem minden napot nehézzé fog tenni. De csak ki kellett várni, hogy kipróbáljon mindent és maga is rájöjjön: semmi értelme az asztal tetején ülni. És már látom én is, hogy valóban ez eddig az egyik legkönnyebb, legjobb korszak, mert a gyerekem interaktív már és nem rosszalkodik a rosszalkodás kedvéért, nem felesel, nem dacol még, de már mókázik és látványosan szeret.

 

Murakami Haruki 70. születésnapjára

2019. január 15. 10:27 - juditvagyok

Az elmúlt félévemben majdnem mindent elolvastam, ami Murakami Harukitól magyarul megjelent. Már rögtön az első könyvnél éreztem, hogy új kedvenc született, nem tudom, ez annak köszönhető-e, hogy a legjobb regényével kezdtem, vagy ha mással vágok bele az életműbe, akkor is ilyen nagy hatással lett volna-e rám már az első fejezet után. Magával ragadó számomra minden műve, egy volt kivétel, a sokak által kedvencnek tartott Kafka a tengerparton. Abban is volt persze sok, számomra kedves rész és jó karakter, de összességében nem tudtam igazán közel engedni magamhoz a történetet, a megközelíthetetlen középkorú nő figurája, aki a saját fiával bújik egy ágyba nekem már kicsit sok volt, mágikus realizmus és szimbólumok ide vagy oda. DE! Még ezzel együtt sem volt rossz olvasni, élénken bennem van a macskákkal társalgó öregúr figurája és a kamionsofőr is, meg a könyvtár, ahol a fél regény játszódik.

Ha választanom kéne, melyik írásai maradtak meg bennem leginkább, akkor minden bizonnyal az 1Q84, A kurblimadár krónikája és a Birkakergető nagy kaland meg a Norvég erdő lenne az a négy regény, amit akár már most újraolvasnék. Murakaminál még a macskákat is elfogadtam és hiába vagyok nagyon műveletlen a zenei világban, mégsem éreztem magam suttyónak a zenei utalásokat olvasva. Nem egy zenét meg is hallgattam annak hatására, hogy nála olvastam, és most nemcsak könnyűzenére (pl. nem ismertem a Beatles Norvég erdőjét), hanem komolyzenére is gondolok (az 1Q84 első fejezetében, a taxiban szóló zene annyira szerves része a történéseknek, hogy muszáj volt meghallgatni). De annál boldogabb voltam, ha olyan zene bukkant fel a sorok közt, amit én is ismertem. Felcsaptam a földrajzi világatlaszom is, és eléggé megismerkedtem Japán földrajzával, a városok elhelyezkedésével, az északi részével. De amiről a leginkább szerettem olvasni, azok a könnyedén összedobott kaják, amik „mindössze” 7-8 összetevősök, számomra bonyolult elkészítéssel, izgalmas ízekkel egymás mellett – épp csak ami a hűtőben van. Újra elkezdtem jégcsapretket enni Murakami hatására, és hihetetlenül kívánom a zöldségeket és a savanyított szilvát. Hónapok óta vágyom egy egyszerű japán étterembe.

Elképzeltem az otthonokat is, amik egyszerűen vannak berendezve, mégis ízlésesen, semmi fölösleges nincs bennük, többször ugyanazt a belsőt képzeltem egy-egy férfilakáshoz, talán nem véletlen. Otthonaim lettek ezek a lakásbelsők, és imádtam megfigyelni a lakójukat, még akkor is, ha szerintem aránytalanul sok sört és viszkit ittak. Habár a tehetetlenségük és a sodródásuk sokszor volt idegesítő, mégis annyira emberivé tette őket ez, hogy nem tudtam őket elítélni. A kedvencem persze továbbra is az 1Q84 két főszereplője, ők kicsit el is térnek a többi férfi és nőalaktól, akik Murakaminál felbukkannak. A nők sem voltak ellenszenvesek, vagy különcök voltak, vagy magukra hagyták ezeket a tehetetlen, toporgó férfiakat – nem hibáztathatom őket érte. A különcök mindig nagyon furcsák voltak, alternatív nőiességgel, kiismerhetetlenséggel, titokzatossággal, mégis szintén nagyon emberiek, akik közel tudnak kerülni az olvasóhoz. A kialakult szerelmek szépek, szerethetőek, kicsit vágyhatóak voltak számomra, és kicsit sem zavart, hogy gyerekek szinte soha nem bukkannak fel sem a regényekben, sem a novellákban.

A novellák. Az utóbbi időkben, vagyis nagyjából a középiskola óta nem szeretek novellákat olvasni, habár teljesen prózapárti vagyok, a novellák, elbeszélések nem állnak hozzám közel – rövidségük idegesít, nem tudom magam igazán beleélni a történetbe. A vaskosabb, több szálon futó, aprólékosan kidolgozott jeleneteket szeretem, a végtelenségig kiismerhető karakterekkel. Murakaminál a novellák is olyanok, mintha a regényfolyamok mellékfolyói lennének, sok erős történet van, némelyikből a szereplők és történet visszaköszön egy-egy nagyregényben, de ahol nem, azok is szépen megállnak magukban, élvezetes olvasmányélményt nyújtanak. Murakami újra felélesztette bennem a novellaolvasás örömét, amiért hálás vagyok neki. A férfiak nő nélkül és a Köddé vált elefánt kedvens köteteimmé váltak, szívesen fogom őket majd a jövőben is újra és újra felütni.

Isten éltessen, Murakami Haruki, köszönöm neked ezt az elmúlt, csodás fél évet, amit a könyveidben tölthettem, kívánok még hosszú életet sok-sok regénnyel, jó fordításokkal!

Mire jó a színtanácsadás, és mi az az évszakelmélet?

2019. január 13. 14:12 - juditvagyok

Te tudod, hogy neked milyen szín áll jól? Nekem például az áfonya, a sötét rózsa, a fehér. Egy csomó más nagyon vagány szín mellett. Ehhez képest tudod, milyen színű ruháim vannak? Fekete. Persze a fekete is jól áll – mint tegnap kiderült, úgyhogy annyira nem nyúltam mellé eddig se, de ezután sokkal bátrabban és magabiztosabban fogom a színeket használni. Mert a színek nagyon menő dolgok.

Még születésnapomra kaptam húgomtól egy nagyon vagány és nagyon csajos ajándékot: kétszemélyes színtanácsadást Szlamizita sminkmesternél. Zita egy háromórás interaktív foglalkozást tartott nekünk, aminek minden percét élveztem. Igazi csajos, mégis intellektuális program volt, ahol felidéződtek bennem még a középiskolás nagyon szuper rajzóráim színtanos részei is („mutass egy feketét, mindig tudok nála feketébbet mutatni neked”). Azzal kezdtünk, hogy ki kellett választani 9+1 színt egy csomó papír közül, ami kedves számunkra. Aztán megismerkedtünk a színelmélettel, színkörrel, különbséget tettünk hideg és meleg, élénk és tompa, világos és sötét színek között. Beszéltünk pár szór az évszakelméletről, de erre később, a gyakorlati résznél tértünk vissza igazán, amikor kiderült, melyikünk milyen évszaktípushoz tartozik. Mindezekhez egy szuper kis munkafüzet volt a segítségünkre, ami már csak külön azért is tetszett, mert a húgom csinálta a grafikáját. Ez volt az elméleti alapozás, ezt követte egy isteni marcipános kávé, aztán belevágtunk a gyakorlatba.

Zitánál számtalan szép színes kendő volt, és a korábban tanultak no meg érzés alapján három kupacba kellett őket válogatnunk: hideg, meleg és univerzális színek. Voltak egész könnyű színek, de a zöldnek és a lilás-rózsaszíneknek voltak olyan árnyalatai, amikben nem értettünk egyet, de végül sikerült a jó kupacba tennünk mindet. És ezután következett a legizgalmasabb rész: leültünk egy tükör elé, és az összes kendőt magunk elé terítettük és megállapítottuk, mely színek állnak jól nekünk, és hogy ezek alapján milyen szabályszerűségeket lehet felállítani – amiből kiderül, melyik évszaktípushoz tartozunk. Hogy miért jó mindezt tudni? Az embernek van ugyan színpreferenciája, és idővel sokszor már kitapossa magának a jól bevált színeket, kényelmesen komfortosan érzi magát bennük és a környezetükben, de lehet mindig jobb és tökéletesebb, harmonikusabb ez az összhatás. Senkinek sem mindegy, mivel veszi magát körbe, sem az, milyen ruhába bújik reggel. Mióta itthon vagyok, külön megfigyeltem, mekkora értéke van, ha elmegyek itthonról és „kiöltözhetek” kicsit, nem a kopott itthoni ruhában lenni már önmagában nagy élmény, de ha belenézek a tükörbe és egy magabiztosabb én néz vissza rám, az mindig jó lendületet ad.

Szóval vettük a kendőket és nagyon hamar kiderült, hogy nincs meleg szín, ami jól állna nekem. Se egy narancs, se egy barna nem állt jól, a zöldek se voltak igazán jók. A sárgának és a kéknek meg a pirosnak az univerzális árnyalatai viszont meglepően jól álltak, ami azért furcsa, mert ilyen színű dolgaim szinte egyáltalán nincsenek. Jól álltak viszont a hideg színek, a nagy kontrasztok, az életteli, sötét, mély árnyalatok – amikhez egyébként is vonzódom. Jól esett ez a megerősítés, mert egy sötét rózsát az ember nem biztos hogy olyan bátran vesz fel, ha nem tudja biztosra, jó választás-e. A fuksziáról és a pinkről nem is beszélve. De nincs mese, ezek bizony az én színeim, a foglalkozás végére egész meg is szerettem őket. Mint kiderült, hideg tél típus vagyok, „sikkes és élénk”. Még mikor készültem a színtanácsadásra, a férjem csak rám nézett, és annyit mondott: pasztell, ehhez képest az élénk, telített, sötét, hideg színek állnak jól. Ennyit a férfiakról. 

Jót tett ez a délután a nőiességem megélésének, külön jól esett, hogy fesztelen hangulatban telt az egész. Nem esett nehezemre egy tükörben nézni magam hosszú perceken keresztül és azon gondolkozni, jól áll-e egy szín, sőt kifejezetten jól esett. Jól esett kicsit nem anyukának lenni, hanem testvérnek és felnőtt nőnek, még akkor is, ha a végén már nagyon hiányzott a fiam.

Mindenkinek jó szívvel ajánlom Zitát, nemcsak mint színtanácsadót de mint sminkest is, a munkái hihetetlen harmóniáról tanúskodnak. Tanácsadóként pedig igazán profi, jó hangulatú és érdekes délutánt varázsolt nekünk, igazi nőies, 33. születésnapra való ajándék volt ez.

img_20190112_131310199.jpg

img_20190112_143543014.jpg

img_20190112_145202545.jpg

img_20190112_152344185.jpg

img_20190113_134149503.jpg

img_20190113_134154086.jpg

img_20190113_134159706.jpg

img_20190113_134211174.jpg

Új év, új elhatározások

2019. január 09. 16:45 - juditvagyok

Ma befejeztem az egyik munkámat a kettő közül. Sokat tépődtem rajta, hogy hozzam-e meg ezt a döntést, de végül az észérvek amellett szóltak, hogy igen. Egyre többet hibáztam, pontatlan voltam, kicsit kiégve is érzem magam amúgy a munkámat tekintve. Napok óta azon gondolkozom, hogy ha ezt nem, akkor mégis mit lehetne. De mivel nekem csak a szövegírás megy és szeretek is szöveget írni, nincs ötletem b tervre. Pedig ha tényleg sokgyerekes anyuka leszek, ami akarok lenni, valamit ki kell találnom, vagy egy b tervet, vagy hogy hogy újulok meg. Sajnos a fő munkahelyemen nem vált be teljesen, amit szerettem volna, nem túl nagy szellemi kihívás elé állítanak a feladatok, amit ott kapok, de ennek is megvan az előnye, rutinból dolgozni mindig kényelmes.

A felszabadult időmben pedig szegény Tádét fogom FEJLESZTENI és szekírozni, csiklandozni és nézni, sétálni vinni és sétálni tanítani, megnevettetni és kinevetni. Ma azon kacagott nagyon jó ízűeket, hogy ahányszor levette a zokniját, mindannyiszor visszaadtam rá. Mert én már csak ilyen kitartó anyuka vagyok.

A lakást is megpróbálom jobban rendben tartani, visszatérek a kis háztartási programomhoz is valamelyest.

Olvasni is fogok ugyanúgy, mint eddig, a déli sziesztákat megtartva összebújós énidőnek. És nagyon szeretnék újra tűt, cérnát és filcet fogni és varrni. Jó lenne, ha Tádé is engedné.

Ami viszont nem lesz: ennyi internetezés. A munkám miatt net elé vagyok kötve, hiszen a neten kapom a feladataim, ott kell utánanéznem és küldeni a szövegjavaslataim is. Tehát teljesen nem fogom tudni kiiktatni. De egy kis – hogy divatos kifejezéssel éljek – digitális detoxra van szükségem. Szeretném az internetezést nem csupán szkrollozásként, hanem hasznos időtöltésként, minőségi elfoglaltságként megélni. Nem időpocséklásnak és lelkiismeret-furdalásnak, mint az utóbbi időben. Eléggé lebutultak az internetezési szokásaim ugyanis, gyakorlatilag csak a social médiát néztem, facebook és instagram, és egyre inkább egyedül éreztem magam. Egyre elégedetlenebb voltam azzal, hogy milyen körülményeket (rendet, tisztaságot) tudok teremteni a családomnak, de leginkább azzal a képpel, ami a tükörbenézéskor fogadott. Sehol sem vagyok azoktól az anyáktól, akiket instán látok, akik mindig szép fehér pólóban vannak csinos farmerral, piros rúzzsal, szépen sminkelve, frissen szedett szemöldökkel, akiknek az otthonában nem gyerekjátékok tornyosulnak, hanem szép dekorációs elemek, akiknek szépen mosolyog minden képen a gyerekük és szövegesen is mindig csak azt fogalmazzák meg, milyen tökéletes az ő életük. Tulajdonképpen akár még el is hihetném, hogy az, persze azért kicsit szkeptikus vagyok, biztos sokan jobban szervezik az életüket mint én, eljutnak múzeumba, fodrászhoz, tornázni, randizni a férjükkel. De tudjátok mit? Kikövettem az összes ilyen anyukát, és csak az életszagúakat hagytam meg, mert nem érdekel innentől kezdve ez a pasztellvilág, ez a tökéletesen beállított képek sorozata, amiben a gyerekek gyönyörű biodíszletként pompáznak a frissen rendelt babaruháikban, és sosincsenek összekajázva vagy ilyenek. Azt hiszem, már hamarabb megtehettem volna ezt, és nincs harag vagy ítélkezés, sokakat inspirál biztos az ilyen profilok sokasága, engem viszont inkább csak bosszant. Úgyhogy viszlát, tökéletesség!

Addig is, én tényleg nagyon próbálom elkezdeni végre ezt az évet, ilyen döntésekkel, mint a fentiek, meg az azóta is szépen vitt étkezési szokások megváltoztatásával. A karácsonyfát még mindig nincs szívem leszedni. Naponta többször pakolok el a gyerek után, hogy kicsit újra úgy érezzem, ez az én otthonom is, nem csak az övé, és többet foglalkozom vele. Eljárunk újra sétálni, egy jó órányit babakocsival, aztán meg letesszük itthon a babakocsit és ketten, csak úgy teszünk egy háztömbkört, hogy tanulja a sétálást. Kezdek barátnős programokat is szervezni, hétvégén például beváltom a szülinapi ajándékom, és húgommal elmegyek egy páros színtanácsadásra, hogy jobban érezzem magam fizikailg a bőrömben. Én igyekszem, Tádéval szuper, szóval ki kell hozni a maximumot abból, hogy vigyázhatok rá.

Téli elmagányosodás

2019. január 06. 17:27 - juditvagyok

Kérdezte ma anyukám, mikor bontjuk a fát. Mondtam neki, még biztos, hogy egy ideig nem, mert nem bírok elbúcsúzni a karácsonytól.

Valahogy annyira jóra, bensőségesre, emlékezetesre sikerült nekem ez a december és ez a karácsony, hogy nem akarom elengedni. Hiába múlt már el vízkereszt, egyszerűen nem visz rá a lélek, hogy leszedjem a díszeket és elbúcsúzzak az ünnepi hangulattól egy egész évre. Biztos rásegít az is, hogy leesett a hó, de még egy hétig nálunk biztos marad a fa.

Jók voltak az ünnepek, jó volt készülődni is. Szerettem meggyújtani az adventi koszorún a gyertyákat, szerettem, ahogy Tádé próbálja elfújni a lángját. Jó volt a születésnapom, a szenteste, a karácsonyi rokonlátogatás, otthon lenni pár napot és hagyni, hogy ne én legyek a felnőtt. Aztán a szilveszterünk is kedves, nyugodt, emlékezetes hangulatban telt, és én valahogy még mindig itt tartok, nem tudok túljutni rajta. Azt akarom, hogy maradjon az ünnep, a családi együttlét, a finom falatok, amiket nem én főzök, hanem a szüleim vagy az anyósomék, szeretnék megint (még mindig) kicsit gyerek lenni és élvezni a lelassultságot.

Nem akarom azt, ami helyette van, a végtelenül ugyanolyan hétköznapokat, a munkát, a hetirendet, a napirendet, a bezártságot, a magányt, a család nélküliséget, a saját főztöm, az egyedüllétet.

Egyedül Tádéval lenni szeretek, annak is leginkább az együttalvós részét, meg mikor együtt játszunk. Nagyon szeretne már beszélni, ma reggel hosszú percekig magyarázta, hogy húzzuk már fel végre a redőnyöket. Előtte mondjuk letépte magáról a pizsamát és a pelenkát és jól odapisilt a hálónk küszöbére. Most a hétvégén kétszer is szánkóztunk, abban is nagyon jó volt, hogy Tádéval közösen ültünk a szánkón és Tamás húzott minket – újra kicsit gyereknek lenni. Még sikongattam is, akármennyire is nem illik.

Miért vágyom ennyire megint arra, hogy kicsi legyek? Nem tudom, ha járnék még terápiába, biztos könnyebben megfejtenénk. Szegény Tamás már nem tud mit kitalálni és mondani, hogy jól érezzem magam végre a bőrömben. De az a bezártság és magány biztos nem jó, nehezebb így lendületre találni. Bárcsak ne kéne mennie dolgozni – gondolom én, mint egy gyerek, pedig jó, hogy van munkája és eljár dolgozni. Aztán majd várom haza 5-kor, mint egy gyerek, csillogó szemekkel, hogy végre nem vagyok egyedül, arra a pár órára lesz kivel beszélgetnem és megosztanom a szülőség örömeit és terheit.

Erről nem írtak amúgy sehol, amikor a szülőségre készítő cikkeket és könyveket olvastam: hogy a nap nagy részében egyedül vagy a gyerekkel és nincs kihez szólnod és minden napod ugyanolyan és ez bizony nehezebb mint hinnéd. Tudom, hogy vagytok ti is jó páran hasonló cipőben, és nem csak én várom így haza minden nap végén a férjem, kerültem messze a szüleimtől és a barátaimtól, kellett kialakítanom egy új életet. Azt is tudom, hogy sokaknak ez nem okoz ekkora körülményességet és nehézséget mint nekem, sokan sokkal könnyebben feloldódnak az új szerepben és szinte minden percét ajándéknak élik meg – de hát nem vagyunk egyformák. Továbbra se cserélnék senkivel, csak egyszerűen magamnak akarnék jobb, pezsgőbb, változatosabb mindennapokat, és sajnos fogalmam sincs, hogy teremtsem meg őket. De hamarosan, ha megtanul beszélni, lesz egy új beszélgetőpartnerem, ha jön a tavasz, újra járhatunk el. Addig is, hagyom még egy ideig a karácsonyfát, hadd gyönyörködjek benne és hadd lassuljak be egy kicsit tőle.

 

10 mondat, amiről nem gondoltam, hogy bármikor is kiejtem majd a számon

2019. január 04. 09:30 - juditvagyok

Azzal, hogy a gyerekem elkezdett egyre aktívabb lenni és próbálgatja feszegetni a határait, néha, főleg ha kívülről nézzük, kifejezetten abszurd helyzetekbe kerülök. Most például könyveket dobál a polcról, némelyik rajtam landol. Ezek a helyzetek persze minden kisgyerekes anyukának mindennapiak, tudom jól. Mégis, néha ha kívülről figyelem, nevetnem kell.

Összegyűjtöttem az elmúlt hetek olyan mondatait, melyek még mielőtt gyerekem született volna, egész nevetségesnek és valószínűtlennek hatottak volna:

Kérlek, ne borítsd rám a síneket!

Mássz ki az orromból!

Nem szabad anyut megharapni!

Tedd le a súlyzót, kisfiam!

Ne kend a banánt a hajadba!

Hagyd a kakikukát békén!

Ne ülj rá a fejemre!

Kisfiam, ne edd meg a könyvet!

Ne lovagolj a hasamon, fáj!

Mássz le az ebédlőasztalról, nem szabad!

 

És még csak azt sem mondhatnám, hogy ezek különleges helyzetek lennének, már fel sem tűnik ugyanis egyik sem különösebben.

 

 

 

 

 

 

A lemez két oldala

2019. január 02. 10:35 - juditvagyok

1.

Ahogy sejtettem, szörnyen indult a nap, pedig tényleg készültem rá lelkileg. Tamás alig tudott felkelni az ébresztőre, aztán Tádé sírva kelt, és azóta se megy ki a 30 centis közelemből. Munka ugyan még nem sok futott be, de már 9-re megfőztem a holnap ebédet, a jó öreg paradicsomos bulgurt, tettünk be mosni valót Tádéval, és gyorsan, Mary Poppins módjára rendbe rántottam gyorsan a lakást.

Aztán hihetetlen üresség és szomorúság tört rám, hiába a napfény és Tádé ragaszkodó, kedves hangulata. Persze egyből lelkiismeret-furdalással is társult ez a szörnyen rossz belső érzés, hogy még rosszabbul érezzem magam – hisz miért vagyok ilyen, miért érzem ezt a téli depressziót, amikor nem kéne? Amikor annyi mindent kitalálhatnék, hogy jobbá tegyem a napot? De sajnos nem megy, nem tudok magamon erőt venni, mástól várom, hogy kihúzzon ebből az állapotból, mert egyedül nem boldogulok most. Álmos vagyok mindig és úgy igazán semmihez sincs kedvem. Persze szívesen varrnék, de ahhoz Tádé társasága nem a legmegfelelőbb, mert vagy kikapná a kezemből, vagy én kapkodnék és hoznék létre valami nem túl szépet, pedig szeretnék egy jó kis kaktuszt varrni az új táskámra, amit karácsonyra kaptam. Vasalhatnék is (nem), fugát is tisztíthatnék (brrrr), rendet tehetnék a fiókokban (brrr). De egyikhez sincs semmi kedvem, sétálni nem megyünk, csak délután, mert Tádé bealszik és akkor oda a napirendnek. Úgyhogy szépen lefészkeltünk a szőnyegre duplózni, kisvonatozni, formabedobósozni, de valahogy Tádét sem köti le egyik sem igazán, csak az, hogy rajtam lógjon. Biztos érzi, hogy nem érzem magam jól, és a maga kis eszköztárával igyekszik biztosítani felőle, hogy nem vagyok egyedül.

 

2.

Ugyan mára virradóra nem aludtam túl sokat, de jó kis munkahét lesz ez: szerdával kezdődik, tehát három nap munka, és utána már jön is a hétvége, hurrá! Tádé ma nagyon ragaszkodó, nagyon aranyos, sokszor meghatott, pedig még csak negyed 11. Bújik, ölel, mosolyog, puszil – biztos érzi, hogy ma anyunak kicsit több támogatásra van szüksége. Még a nap is nekünk süt, az orchideák is nekünk nyíltak ki az ablakban: a lila, a fehér és a sárga is pompázik már, bezzeg más ablakába benézve még csak bimbóhozó hajtásokat sem látok – na, kinek van szerencséje a növényekkel idén?

Kapott Tamás karácsonyra duplafalú üvegpoharat, amit én is imádok és használok, mert gyönyörű habos kávékat lehet bele készíteni. Habár ma nem sikerült igazi, csíkos kávét készítenem, de nagyon finom lett rajta a tejhab, és igazi csemege volt, még akkor is, ha csak koffeinmentes volt. Délelőtti örömök.

Mióta fogyókúrázom, kemény 34 órája kb, azóta nem esett nehezemre egyszer sem a fogyókúra. Nem kívánom az édeset szerencsére, annyit ettem decemberben, és a sós csemegék sem vonzanak különösebben. Kifejezetten kívánom a friss zöldségeket, gyümölcsöket, nem kívánom azonban a kenyeret. Kell ennél jobb együttállás? Én elképzelni sem tudok jobbat! Lelkes vagyok most nagyon a  fogyókúrával kapcsolatban, mióta elkezdtem és nem zabálok összevissza, MÁR véknyabbnak érzem magam, pedig tudom, hogy nem így van, de az érzés, az érzet sokat számít!

Igaz, sírtam ma egy keveset már, de elmúlt. Hiányzik ugyan Tamás, de még mindig jobb, mintha örülnék neki és megkönnyebbülten venném tudomásul, hogy mától végre újra eljár dolgozni. Szerencsére ma még nem futott be sok munka nekem sem, rend is van, a házimunka se gyülemlett fel. Tádé nagyon aranyos volt, segített a szennyest bepakolni a mosógépbe, mintha ez lenne a dolga. Cuki, na!

Lebeszéltünk egyik barátnőmmel egy holnap délelőtti játszóterezést, aminek örülök és tök jó kedvem is lett tőle. Jó lesz találkozni meg kicsit kimozdulni, legutóbb az orvosnál futottunk össze, még ünnepek előtt, azért annál sokkal jobb lesz a játszótér, még ha hideg is.

Ha Tádé is úgy engedi, ma haladok az olvasással, talán varrok egy kaktuszt, és délután elmegyünk boltba is. Nem, nagy tervek igaz, de szépen haladunk a nappal vele. És ez a lényeg, szépen haladni a napokkal, előre, örülni neki mindig, amit az aznap hoz.

Itt van 2019, hurrá (?)

2019. január 01. 16:41 - juditvagyok

Csak a szokásos. Majdnem két hét együttlét után holnaptól újra munkanap. Nemcsak a férjemnek, de nekem is újra elkezdődik a meló, és őszintén szólva a legkisebb kedvem sincs hozzá. Se a maradék télhez, pedig állítólag jön a hideg, havazni is fog. Nincs kedvem a hideghez, a korai sötétedéshez, a várakozáshoz, ma türelmetlen vagyok, tavaszt akarok AZONNAL.

Azt akarom, hogy legalább 6-7 körül kezdjen sötétedni, hogy újra legyenek színek, illatok, langyos melegek, nem ez a hosszú, kilátástalan, sötét évszak, amikor be vagyunk zárva. Újra játszóterezni akarok, meg sétálni nagyokat, barnulni, madárcsicsergést hallani a varjúkárogás helyett.

Dolgozni sem akarok, nincs kedvem újra gondolkozni, gép elé ülni. Nem akarok megfelelni, azon gondolkozni, jó-e, amit csinálok. Nem akarom azt sem, hogy a férjem újra visszamenjen dolgozni.

Azt akarom, hogy mint a süncsalád, maradjunk itthon szépen nyugton a fenekünkön, sok játékkal, finom (egészséges) ételekkel, délutáni sétákkal, mászkálással, nagy déli alvásokkal, Tádéval a hónom alatt.

Ma nincs kedvem semmihez, de nemcsak nekem nincs, a fiamnak se. Felváltva vagyunk nyűgösek, felemésztve apu minden türelmét és lelkesedését. Hol én bújnék hozzá, de akkor megjelenik Tádé, hol Tádé játszana vele, akkor meg én féltékenykedek, hogy miért az apjával. Legszívesebben egész nap csak feküdnék, ma is, és aludnék meg olvasnék felváltva, de úgy, hogy Tádé ott alszik mellettem és lehetőleg Tamás is ott a másik oldalamon. Persze ez lehetetlen.

De aztán holnap, mivel úgyis muszáj, belevágunk. Kelünk korán, kávéval felpörgetjük magunkat, kezdődik a rutin, ágyazás, levegőztetés, házimunka, ebédfőzés, a férjem várása, pihenés és munka, munka és pihenés. Bedarál. Tegnap megnéztünk egy filmet szilveszteri buli gyanánt, Lady Bird a címe, és egy végzős, sacramentoi, alsóközéposztálybeli, katolikus, mégis demokrata családból származó lány első szerelmei, barátságai, továbbtanulós vágyai, majd célt érés és egy újabb út kezdete, immár New Yorkban. Merthogy ez volt a vágya, értelmiségi körben pezsegni. Tetszett a film, nagyon jól elkapott a hangulata és felidézte bennem, hogy mikor végzősök voltunk, mennyire vágytunk rá a barátnőmmel, hogy majd bekerüljünk egyetemre, pezsgő életünk legyen, sok megértő kortárssal. Persze ez nekem legalábbis nem jött össze, hamar kiábrándultam és hamar rájöttem, hogy én úgyis mindig vidéki maradok, vidéki igényekkel, és mégsem akarok a nagyon tisztán értelmiségi, élet és irodalmat meg magyar narancsot bújó, kézzel készített ékszeres nő lenni nagy kendőkkel, bőr táskával, aki állandóan színházba jár és szenvedélye a tanítás és az írás. Másmilyen szerepre vágytam, társat találni, letelepedni és otthont rakni, családot alapítani és valami olyan munkát vállalni, ami még ha nem is életem szerelme, de megélek belőle és szívesen csinálom. Szépen ment is, elégedett is vagyok az eredménnyel, és most megint kicsit ott vagyok, mint gimiben, végzősként: ábrándozok egy olyan közösségről, ami befogad, ami megért és jól érzem magam benne. Na mindegy, ez már lerágott csont, volt már sokszor. Csak ne lenne ez a hülye bezártság.

Szóval úgyis tudom, hogy jönni fog a lendület, már vannak terveim januárra, aztán ha az eltelik, szinte már csak egy hónap és itt a tavasz. Nem fogadtam meg semmi különöset 2019-re, csak azt, hogy lemondok a cukorról és a fehér lisztről. Ma már el is kezdtem, az anyósom hiába tette ki az újévi süteményeket, nem ettem belőle egy falatot sem. Aztán akarom tartani az olvasást is, mert 2018-ban jól megtoltam, csak ugye elfogyott Murakami Haruki már szinte teljesen, de hátha találnék megint egy szerzőt, aki ennyire beránt. Szeretnék több filmet nézni, hátha azok is így elvarázsolnak kicsit, mint ez a tegnapi. Szeretnék többet játszani Tamással, társasozni esténként, hogy kicsit legyen valami változatosság is a napjainkban. Ezeket talán tudjuk tartani, kis odafigyeléssel nem is lesz nehéz. És akkor hát vágjunk bele a munkába meg mindenbe, ha már itt ez a 2019, hajrá, judit!

7 egyszerű dolog, ami hiányzik az anyukaság előtti időkből

2018. december 30. 17:16 - juditvagyok

Téli szünet van, Tamás itthon, ki van takarítva, és mindennél jobban vágyom rá, hogy ebéd után leüljünk és megnézzünk egy jó filmet. De ugye ez nem lehetséges, estére már általában fáradtak vagyunk. Kicsit elfantáziálgattam, és felidéztem, hogy mik hiányoznak az anyukaság előtti életből leginkább.

  1. FILMNÉZÉS

Én nagy filmnéző voltam, mielőtt összejöttünk, nagyjából úgy faltam a filmeket, mint most Murakami Haruki könyveit. Sorozatokat is nézetem, de az megmaradt, még ha nem is daráljuk őket (pedig néha de jó is lenne nem 9-kor ásítások közt felkelni a tévé elől), de azért nézzük. Naprakészek nem vagyunk, persze, de filmekből! Tavaly még néztünk tavalyi filmet, idén azonban szerintem egy kezemen össze tudom számolni, hány filmet néztünk meg, és azokat se mind végig. Szeretnék jövőre több filmet nézni, olyanokat, amik jók, feltöltenek, elgondolkodtatnak, hozzám tesznek valamit. Van is egy legalább ötös listám!

  1. REND

Régen, ha letettem valamit, az ott maradt. Maximum csak Tamás is tett le dolgokat és azok is ott maradtak, belerondítva ezzel az én rendszeremben, de azért nálunk majdnem mindig rend volt, még ha tökéletes tisztaság nem is.  Ugyan igyekszünk minden este rendet tenni, elpakolni, mert én ragaszkodom hozzá, hogy legalább az az esti másfél óra teljen olyan környezetben, amiben felnőttnek érezhetem magam, de azért igaz az a mondás, hogy nálunk nem gyerekszoba van, hanem egy sarok a felnőtteknek. Heti egyszer nekiesek a lakásnak, de az apróságokra, szekrények belsejére, fürdőszobaszekrényre nincs időm és energiám. Mivel gyerekkorom óta igyekszem magam körül rendet tartani, és igényem is van rá, ezért ezt néha rosszul viselem.

  1. NAGY SÉTÁK

Mi Tamással óriási sétálók vagyunk. Volt, hogy egész nap sétáltunk, egyik településről át a másikra, közben fotóztunk, beszélgettünk, tervezgettük, hol éljünk majd. Mióta itt lakunk, az első közös otthonunkban, azóta vagy terhes vagyok, vagy gyerekünk van és bizony nem tudunk annyit sétálni, amennyit szeretnénk. Néha persze most is megy egy-egy nagy séta, de jóval ritkábban tudunk rá időt szakítani, mert ugye a gyerek napirendje diktál.

  1. SZABAD NAPIREND

Igen, mivel a gyerek napirendje diktál, így nekem is lett napirendem. Kora reggel kelünk, felhúzom a redőnyöket, beágyazok, rendbe teszem magunk, összeszedem a megszáradt ruhákat, kávézok, reggelit adok, pakolok, dolgozom, tízórait adok, dolgozom, altatok, amíg alszik, pihenek és olvasok, aztán ebéd, séta vagy játék, aztán várjuk haza a férjem és folyunk bele az esti rutinba. Közben bizonyos időközönként, vagy ha a szükség megkívánja, tiszta pelus, tiszta ruha, tiszta szemetes. Így telnek a hétköznapok, a hétvégék annyiban mások, hogy igyekszünk kimozdulni vagy legalább sétálni egy nagyobbat. Nem túl izgi. Persze jó és egyre jobb, érdekesebb, a játszóterezős időkben kifejezetten élvezetes. De hiányzik, hogy legyenek lusta napok, rohangálós napok, nagytakarítós napok, nézelődős napok. Idejét nem tudom, mikor nézelődtem utoljára.

  1. MUNKAHELY

Dolgozom ugyan, de itthonról. Hiányzik a felnőtt társaság, a megbecsültség, a kreativitásra ösztönző beszélgetések, a közös nevetések és ebédelések, a napi kétszer egy órányi utazás és közben bámészkodás, zenehallgatás, a meetingek. Van helyette persze egy tökéletes kisfiam, akinek minden pillanatát látom, és ez szuper jó, de olyan jó lenne, ha mindkettő lehetne egyszerre! Mert én már csak ilyen telhetetlen vagyok.

  1. MOZGÁS(I SZABADSÁG)

Nagyon hiányzik, hogy valami rendszeres mozgást gyakoroljak. Volt egy idő, amikor rendszeresen eljártam futni, heti 3-4 alkalommal 5-6 km-t kocogtam. Nagyon jót tett nemcsak a külsőmnek, de a belsőmnek is. Itt persze nem jó a környéken futni, mert nagyon rossz a terep, de valami olyan jó lenne, ha lenne. Többször próbálkoztam, babakocsival is, ha emlékeztek rá, de 2-3 hétnél tovább sose bírtam. Sokkal nehezebb megszervezni, hogy elmenjek egy fél vagy egy órára, ne adj isten még többre mozogni, akár csak heti egy alkalommal is, aminél pedig azért több kéne. Azt is nehezen szervezem meg, hogy 2-3 havonta eljussak fodrászhoz, kozmetikusnál egy éve nem voltam. A férjem partner és segít, amiben csak tud, nem akarok igazságtalannak tűnni, de azért ezeket egyszerűbb volt összeegyeztetni annak idején.

  1. ÁTALUDOTT ÉJSZAKÁK KÉSŐI KELÉSSEL

Ez a terhesség eleje óta nincs, már nem is emlékszem rá, milyen későn kelni és átaludni az éjszakát. És tudtommal még egy jó ideig így is marad.

 

Persze nagyon jó minden így, ahogy van. Csak néha hiányzik egy s más a régi, családmentes életből, a könnyűsége és tétlensége, tét nélkülisége. Nem az egyedüllét hiányzik. Megkapom én az énidőt is, tudok napközben is pihenni, persze fáradtak vagyunk, de egyre kevésbé. És életünk legjobb döntése volt belevágni a családalapításba, és ugyanilyen jó lesz a családgyarapodás is. Sok olyan örömöt kapunk, amit előtte soha, hihetetlen érzés felfedezni a saját vonásaimat a gyerekemben, látni a fejlődését, összebújva aludni, érezni, hogy szüksége van rám (és nekem is rá). Jó látni, ahogy a férjem apuka. De azért olyan jó lett volna ma délután megnézni egy filmet, miközben a délelőtt létrehozott rendben gyönyörködöm!

Az anyaságról

2018. december 30. 08:39 - juditvagyok

A fiamat elnézve annyiszor eszembe jut, vajon min gondolkozik, mennyire tervezi meg a dolgait, cselekedeteit, miket álmodik. Azt már látom, hogy a manipuláció két legegyszerűbb módszerét elsajátította: sír (hisztizik), ha valamit el akar érni, amit mi nem engedünk neki; és vigyorog, miután valami rosszat csinált, mintha véletlen történt volna. Sajnos ellágyulunk, meg néha feladjuk, és az esetek nagy részében működnek a kis műsorai, nagyon tudatosnak kell lenni, hogy ne adjuk fel az elveket. Tegnap nagyon odafigyeltem rá, és mikor séta közben elkezdte a hisztit, hogy ki akar szállni, nem engedtünk neki, és jól tettük, mert egy idő után (csak győzzük kivárni) abba is hagyta, és a vigyorgásával sem tudott minden alkalommal levenni a lábamról (vagy legalábbis jól titkoltam), nem úgy mint mamát, aki ilyenkor minden alkalommal elfelejti, hogy Tádé rosszat csinált. De hát a nagymamák már csak ilyenek.

De úgy tűnik, mintha egész napos terve lenne, folyamatosan van valami teendője, mikor például hazaérünk, még cipőben-kabátban jön be a dulpókhoz, kivesz egyet és jön vele vissza, mintha egész séta alatt ezt tervezte volna, hogy ha hazaérünk, neki sürgőst be kell szereznie egy sárga duplót.

Egyre sűrűbben bújuk szándékoltan oda hozzám, amitől tényleg teljesen odavagyok. Reggelente és a délutáni alvás után vagy közben is bújik, kuckózik oda hozzám, mászik rám, ölel, rám fekszik, és nem mászókának használ ilyenkor mint játék közben, hanem az a célja, hogy közel legyünk egymáshoz. Azt is kezdi ő is élvezni, ha puszit kap, nem csak eltűri.

Azt is szépen megtanulta, mit szabad és mit nem. Például a karácsonyfát is szépen békén hagyja és a szobájába bevitt növényeket sem piszkálja. A fiókokból is befejezte a kipakolást, bútorokra sem mászkál. Nem szoktuk az ebédlőasztal tetején találni, és nem rendezi át a bútorokat sem. Kipróbálta őket ugyan és volt két kemény hetünk, amikor attól féltem, valamiben vagy saját magában nagy kárt fog okozni, vagy legalább az idegrendszeremben, de elmúlt szépen. Úgy látszik, tényleg minden csak idő kérdése. A séta miatt sem vagyok már kiakadva, biztos menni fog az is idővel. És képzeljétek, az altatást is megszoktam, elfogadtam, hogy az én gyerekemnél ez így megy, persze kényelmetlen, hogy lekaparja a bőröm és kicsit megnyúz közben, de tudom, ez a mi rutinunk, ő így tud elaludni, kellek neki maga mellé és kell a testi közelség is. Hogy nem a simogatásom kell neki, hanem csak a közelségem, az is oké. Majd ha nagyobb lesz.

Egy valamivel kapcsolatban azonban furán érzem magam. Nem tudok teljesen ellágyulni a gyerekem mellett, mindig érzek magamban valami keménységet, határozottságot, nehéz megfogalmazni, de valami olyat, mintha nem tudnék teljesen feloldódni a gyönyörködésében, a vele való játékban, mindig ott van valami, ami nemcsak a kötelesség és felelősség, hanem valami más is. Nem mondom, hogy nem érzem magam ettől jó anyának, de annyira szeretném magam jobban elengedni, ellágyulni, felszabadultabban játszani vele, de nem tudom, hogy kell. Nem megy, hogy teljesen csak rá figyeljek, mindig pörög valami máson is az agyam, általában tök lényegtelen, nem fontos dolgokon, és ez nagyon bánt. Hiszen most vagyunk ketten, most az enyém szinte teljesen, az együtt töltött idő, a felelősség, a játék, a tanítás, nevelés – mind az én feladatom (meg az apjáé persze), és mégis úgy érzem, nem tudok mindig teljesen feloldódni ebben. Irigylem azokat az anyákat, akik nyugodtan, szépen mindig benne vannak a pillanatban, vagy csak azt hiszem, hogy van ilyen? Nem arról az állapotról beszélek, amikor nincs semmi más a tudatukban, csak a gyerek, hanem amikor teljesen átadják magukat a gyerekkel való foglalkozásnak akkor, amikor a gyerekkel foglalkoznak. Nem tudom, jól fogalmaztam-e meg, érthető-e, mire gondolok, vagy elve, másnak nincs is ilyen érzése. Azt hiszem, jövőre lesz egy ilyen tervem, hogy jobban abban legyek benne, amit épp csinálok, bár akkor meg az osztott figyelem fog hiányozni, ami az anyukáknak szintén sajátja, hát hogy lehet ezt akkor összeegyeztetni? Multitaskingolni meg lelassult, nyugodt, a pillanatban élő anyukának lenni EGYSZERRE? Na erre kellene rájönnöm, és akkor azt hiszem, még jobban érezném magam a bőrömben.