Harminc múltam

egy koraharmincas nő mindennapjai

Terhesnek lenni, várandósnak lenni vagy áldott állapotban lenni?

2019. május 08. 16:09 - juditvagyok

Én sosem tartottam csúnya, durva kifejezésnek azt, hogy terhesnek lenni, elvégre az ember több terhet cipel ilyenkor fizikailag is és lelkileg is, nincs ezen mit szépíteni. A várandósság kifejezetten szép kifejezés, elvégre ez a 9 hónap mással se telik, csak hétről hétre várakozással. Az áldott állapotot én viszont egyik terhességemnél sem éreztem, de láttam már nőket, akik igen.

Várással telik hát minden nap, jobb így, mint mikor csak teherhordással. Már régóta kinéztem egy fotelt a gyerekszobába, és most, hogy kialakult mindennek a helye és várjuk a kisbaba érkezését, és a teher is egyre nagyobb, amit cipelek, megvettük végre, félig ajándéknak kaptam anyukáméktól, félig a konyhapénzből kell kikalkulálnom – kegyetlen férjem van. Tegnap elmentünk kérte és megvásároltuk, a fiúk összeszerelték, bekerült a helyére és most érzem úgy, így két év után, hogy kész a gyerekszoba. Fura, hogy egy-egy bútornak milyen fontos funkciója lehet (azon túl, hogy például le lehet rá ülni).

Van egy nagyfiús nagyágy, van egy kislányos kiságy, a pelenkázó szerintem sose lesz szétszedve, ki van hagyva a hely az Adamo-hintának, vettem a kislányunknak egy kisplédet is, és várom. Valahogy egyre élesebb bennem a felismerés, hogy nem élvezem annyira ezt a terhességet, nem okoz annyi újdonságot, örömöt, mint az előző, viszont sokkal jobban és felkészültebben várom, ami utána jön. A babázást, és már előre félek, milyen gyorsan fog telni az idő.

Elnézve a friss újszülötteket mondjuk az instagramon, nagyon irigy tudok lenni egy-egy nap, vágyom a babaszagra, arra a kis apró, törékeny, koordinálatlan testre, amit pólyában magamhoz ölelhetek, eszembe jutott még a köldökcsonk-ápolás is, a babaolajozás, babafürdetés, mert akárhogy nézzük, az én fiam már szinte megfürdik maga. A babusgatást se tűri, csak ha nagyon játékos, és nem olyan nagy élmény 15 kilót emelgetni, de azért természetesen szoktam. Aztán az is eszembe jutott, milyen fura lesz, megint egy kisbaba, összehangolni a nagybabával, vajon milyen lesz az altatás, az etetés, hogy fogunk a férjemmel ketté szakadni, kinek mi lesz a feladata, ki melyik gyereket fogja altatni, öltöztetni, Tádé szobatiszta lesz-e addigra. Eleve, hogy fogja fogadni a tesót? Az ölébe tudjuk-e majd adni (természetesen felügyelet mellett)? Milyen csodás lesz, ha majd megsimogatja meg megpuszilja! És vajon hány véletlen pofont fog kapni ezektől a lapátlengető izmoktól, amiket Tádé növeszt? Milyen lesz az az időszak majd a második gyerekkel, ami az elsővel nehéz volt, a betanulások kora, amikor még nem tud dolgokat, de már nagyon csinálná, a fogzás, az etetés, a szoptatás – vajon most lesz-e tejem? Sőt a szülés milyen lesz? Félelemmel vegyes kíváncsiság mindez. Összességében azért nagyon fura és ugyanakkor eléggé jó elképzelni, milyen lesz, ha négyen leszünk.

Várom, kicsit türelmetlenül is. Teher a derékfájás, a növekvő has, a viszkető bőr, a gyakori pisilés, az álmosság, a vizsgálatokra járás, a nehéz mozgás. Terhesnek lenni nem rossz, nem ezt mondom, de egyáltalán nem könnyű. Szerencsére hízni nem hízok még mindig olyan mértékben, mint amitől félek, van, aki még észre se vette a pocakom, pedig van ám már, gömbölyödik rendesen.

De ezen gondolkoztam tegnap meg ma, hogy tényleg milyen nagy különbség van a három kifejezés közt, mennyire lelki alkat kérdése is lehet ez. Nem mondom, hogy sosem érzem magam áldott állapotban, de amennyire vágytam ezt a terhességet, várandósságot, állapotot, annyira nem élvezem, sőt néha arról is elfeledkezem, hogy terhes vagyok. Persze teljesen természetes, hogy másodjára már nem lehet újdonságként megélni azt, ami első alkalommal még az volt.

Aztán majd 4 hónap múlva meg, amikor már mindenórás leszek, vagy akár már túl a programozott császáron, minden más lesz, és az a 4 hónap szupergyorsan el fog telni, aztán majd megint eltelik egy kis idő és a hormonok megint átveszik a hatalmat és ahogy magam ismerem, megint nagyon vágyni fogom a terhességre, és még az is lehet, hogy Tamásnak lesz igaza, és nagycsaládosok leszünk. Hisz minden terhesség más és más…

komment

Egy esős hétfő reggelen

2019. május 06. 09:05 - juditvagyok

Nagyon régóta ma kettesben leszünk Tádéval. Vagyis vagyunk, merthogy a férjem már elment dolgozni, mentünk az ablakba is integetni, kicsit összetapicskolni.

Tudom, el vagyok kényeztetve azzal, hogy heti két napot itthonról dolgozik Tamás, és ráadásul az utóbbi hónapokban sokszor vett ki heti egy-egy nap szabadságot, így tényleg sokat tudtunk együtt lenni. A legnagyobb dolog ebben nem az, hogy ha fáj a derekam, segít feltenni a pelenkázóra Tádét, hanem, hogy tudunk beszélgetni.

Mostanában kicsit be vagyok fordulva, és senkivel sincs igazán kedvem beszélgetni, leszámítva a szűk családot, ami leginkább a férjemet és az anyukámat meg a húgomat érinti. Nincs kedvem barátkozni, bandázni, kimozdulni, ugyanakkor kivételesen egyedül sem érzem magam, magányosnak sem, egyszerűen csak nyugira vágyom, semmi pörgésre, rendre magam körül, esetleg valami újra (kinéztem a gyerekszobába egy fotelt, de hálistennek a budaörsi ikeában nem kapható), fészekrakásra, jó időre. Ehhez persze hozzájárul nagyban, hogy hónapok óta nagyon unalmasnak érzem magam, beszédtéma-nélkülinek, sőt lusta vagyok beszélni és hallgatni is. Nem tudom, ez nem valami kismamabetegség-e, ez a témanélküliség, önmagamat érdektelennek érzés, azért nem voltam ám mindig ilyen. A napok egyhangúsága, hobbinélküliség eredménye lehet, azt hiszem.

Apropó, tényleg jó lenne valami hobbi, amit Tádé mellett is tudok csinálni – a blogolás mellett. A kis filcvarráshoz megvan mindenem, csinálhatnám is, ha lenne valami olyan helyem, ahonnan Tádé nem kaparintja meg a tűt, ollót, cérnákat, filceket és egyebeket, mert így rohanva, kapkodva, arra ügyelve, hogy a gyereknek semmi veszélyes ne kerüljön a kezébe, nem túl nagy élvezet. Az alvásra a terhesség miatt szükségem van, tehát a Tádé alvásidejét olvasással és alvással töltöm még mindig, pedig azt a 2,5-3 órát akár mással is tölthetném. Emlékszem, amikor Tádéval voltam terhes, még tornázni is volt időm meg kedvem. Nagyon más a két terhesség. Láttam egy képet valakinél instagramon, ahol összehasonlítják a két terhességet. Az elsőnél egy trónuson ül a kismama királynőnek öltözve, mellette a férje és minden földi jó, a férje épp a talpát masszírozza. A második képen Hamupipókeként takarít-pakol-rendezget az anyuka, miközben a már meglévő gyerek ott sertepertél körülötte. Hát igen, akármennyire is hatásvadász, igaz. Nem panaszként mondom ám, de mióta az egésznapos rosszulléteim elmúltak, nem kapok ám akkora figyelmet és kényeztetést, pedig a hányás a mai napig megmaradt azért, csak hát látszik rajtam, hogy többet bírok és még kávézni is tudok. Teljesen természetes reakció a férjem részéről. De azért minden kismamának jár a végtelen babusgatás!

Szóval ma ketten vagyunk, itt tartottam, itt kezdtem, újra dolgozom, vége a nyaralásnak és a hétvégének, újra házimunkázom, rendbe kell tenni a konyhát, a könyvespolcot is kéne, mert óriási a rendetlenség rajta, mivel mindent oda pakoltunk, amit Tádé nem érhet el. Jó lett volna elsétálni gyümölcsért és kávéért, de esőben és 9 fokban ez nem fog megtörténni. Majd játszunk, mesélünk, ma is teszek egy kísérletet a mondókázásra, bár hogy őszinte legyek, eddig még mindig kudarcot vallottam vele. Lehet, valamit rosszul csinálok, de abszolút nem érdeklik a mondókák a hóc-hóc katonás ölemben pattogáson kívül, pedig már nagyon időszerű lenne, hogy lekösse, jó lenne a beszédfejlődés szempontjából, amiben már egyáltalán nem hiszek egyébként, szerintem az én gyerekem sose fog beszélni fejlődni, hanem egyszer csak egyik nap folyamatosan fog beszélni hozzánk. Évek múlva. 

Fura azért így kettesben, mindig fura, ha elkezdődik egy hét, habár Tádé sokszor sokkal nyugisabb, ha csak kettesben vagyunk, én is jobban haladok a dolgaimmal, mert nem kell tekintettel lennem arra, hogy Tamás itthonról dolgozik. Az időnk is jobban be tudjuk osztani, és jó szokott lenni a nap. Remélem, ma is az lesz, csak tudnék valami jót, valami igazán jót kitalálni, amivel tartalmasnak érezném az időtöltést és nem csak az idő múlásának. Értitek a különbséget vagy csak bennem van ez? Judit, össze kéne szedned magad végre, ennél sokkal több van benned.

 

 

komment

Egy fáradt anyuka anyák napján  

2019. május 05. 07:56 - juditvagyok

Mi hatkor kelünk vagy még korábban. Úgy kezdődik, hogy Tádé szeme kipattan és elkezd engem kaparászni. Jó 20 percen keresztül megy ez a kaparászás és kellemetlenkedés, ahelyett, hogy szépen csak hozzám bújna, aztán kirohan a hálószobából (ugye együtt alszunk), megkeresi a kismotrot, és kezdődik a nap: a motor zörgő hangja az egész lakásban, Tádé beszédével tarkítva, tárgyak esnek, puffannak, au-k hangzanak el és valamelyikünk gyorsan utánamegy, hogy ugyan ezen a 60 nm-en mi történhetett. Én már a legtöbb hangot felismerem, Tamás még néha kicsit rutintalan. Ma ő kelt, hétvégenként általában ő kel korábban Tádéval, engem még hagynak pár percig lustálkodni, bár az már úgysem megy, zaj is van meg a gyerek úgyis állandóan rám ront. Ma például a papucsokat hozta be, és amíg feküdtem, próbálta a lábam kibogozni a paplan alól és felhúzni rá, aztán a telefonom kaptam meg, aztán egy bilit, aztán a férjem papucsát, aztán meg úgy döntöttem, jobb a folytatásnak egy kávéval nekimenni.

A kávé már fel volt készítve, nekem csak tejet kellett melegítenem, megvártam, míg lefő, köntösbe bújtam, közben Tamás meg Tádé már zenét hallgattak, én leültem a fotelba a kávéval és folytatódott minden, könyvekkel dobált, felmászott rám, a papucsommal szenvedett, betakarta, s a többi. Még nem volt 7 óra, de én már vissza akartam bújni az ágyba, csendre vágytam, egyedüllétre, nyugalomra, és mindeközben irtó lelkiismeret-furdalásom volt, hogy türelmetlen vagyok, hogy minden reggel nyűgös vagyok, hogy én nem tudok olyan gyorsan elindulni, mint a fiúk, hogy nekem idő kell, körülmények kellenek és nincs egyikre se lehetőségem, és ez hosszú távon kimerít. Fél 8-kor már a deles pihenőt várom, hogy majd akkor kicsit utolérem a szükséges szintem, hogy akkor ha túl leszek rajta, nem fogok türelmetlenkedni a férjemmel, aki már háromnegyed 7-kor az ingatlanpiacról és az elektromos rollerekről akar beszélgetni. Fel kell vennem az energiát valahonnan, ma is, meg kéne próbálnom energikus(abb)nak és  kedves(ebb)nek lennem, érdeklődőnek és nyitottnak. Ez lenne a feladat minden nap.

A nyaraláson túl vagyunk, másfél-két nap volt az egész, de kifáradtam. Nem a sok kirándulástól, hanem a máshol alvástól, a nehezebb altatástól, a Tádéra való konstans figyeléstől, a sírásától, hogy nem csinálhat azt, amit akar, hogy nem rohangálhat Tihany belvárosában.

Néha úgy érzem, ez az anyaság nem a legjobb szerepem, nem tudok neki megfelelni. Hogy könnyedebben, lazábban, ugyanakkor energiadúsabban kéne viselkednem, vennem az akadályokat csak úgy, nem mindent ilyen mereven és komolyan venni, nem lelkiismeret-furdalásokkal telve tölteni a napokat. Ma, így anyák napján ezekkel a gondolatokkal indult a reggelem, hogy nem jól csinálom, meg sem érdemlem a kis figyelmességet, ugyanakkor kimerült vagyok, a sírás határáig merülve. Még jó, hogy a virágárusok nem találták fel a feleségek napját, mert akkor még rosszabbnak érezném magam, de hát mit csináljak, ha ki vagyok merülve, hogy folytassak érdekes beszélgetést az elektromos rollerekről és a helyi ingatlanpiacról felébredés után 10 perccel? Nem is az én hibám. Talán ha hasonlóbb ritmusunk lenne, az milyen jó lenne, de ezen lehet változtatni? Azt hiszem, nem.

Közben meg nagyon aranyos a gyerek, és ő se tehet róla, hogy felébred és turbó üzemmódban van a következő alvásig. Nincs egy 5 perc, hogy ne kellene rá figyelni, de néha olyanokat csinál, és egyre sűrűbben, hogy meg kell zabálni. Tegnap például fogta a száraz, összehajtogatott ruhákat a lavórból és vitte a saját fiókjához beletenni őket, mert megfigyelte, hogy én úgy szoktam. Segít kipakolni a mosogatógépből és most a reggeli után a kis tányérját betette a mosogatóba. Pakol mindent, és néha nagyon meghatóan rendezgeti a dolgait, egyre többször valamilyen rendszer szerint. Szóval van bőven aranyos dolog, egyre gyakoribb érzelemkifejezés, egyre differenciáltabb viselkedés, tényleg nem lehet nem imádni.

Nem is vele van a baj, hanem velem, tudjátok, a régi lemez, főleg így terhesen, amikor már a pocakom is akkora, hogy nehezíti a mozgásom, fáj a derekam és még sorolhatnám, de tudjátok mit, inkább nem fogom, hanem szépen rendbe szedem magam kívülről és belülről is, és élvezni fogom az anyák napját.

komment

A terhesség felénél

2019. április 29. 14:40 - juditvagyok

 

Már túl vagyok a betöltött 20. héten, ez a 21., holnap kezdődik az újabb hét. Hogy őszinte legyek, nagyon kettős visszagondolnom erre az első félre. Egyfelől nagyon gyorsan elteltek ezek a hónapok, másfelől pedig mégis lassan vánszorog az idő. Nagyon régi és hosszan tartó élménynek tűnik így utólag a terhesség első pár hónapja az intenzív rosszulléttel, ugyanakkor szinte tegnap volt, hogy kiderült, hogy újra babát várunk. Egyfelől nagyon várom, hogy megszülessen a kicsi, másfelől nagyon megszenvedem a terhességet és félek a szüléstől és az első napoktól.

Ma megyünk genetikai ultrahangra, és ha minden igaz, az is ki fog derülni, fiút vagy lányt várunk-e. Eddig inkább arra kaptunk utalást, hogy mintha kislány lenne, de én nem éltem bele magam. Tamás nap mint nap megkérdezi, örülök-e neki, hogy kislányunk lesz, és persze, örülnék, de ugye még nem biztos, meg persze a kisfiúnak is ugyanígy örülnék. Jó lenne Tádénak egy vagány kisöccs, de egy strapabíró hugit is el tudok neki képzelni. Magam mindig is lányos anyukának gondoltam, meglepett, mikor még az első terhességnél mondták kollégáim, ismerőseim, hogy olyan fiús anyuka vagyok, jó, hogy fiam fog születni.

Mióta tért vissza az energiámból, Tádéval is jobban elvagyunk, nem érzem magam rossz, elhanyagoló anyukának. Néha a terhességről azonban megfeledkezem, annyira eltereli a figyelmem a más meglévő gyerek. Más ez, mint az első volt, sokkal összetettebb és mégis egyszerűbb, nyugodtabb és lassabb, mégis izgalmas és félelmetes. Tamásra kevesebb energiám jut, a háztartásra is, és irigylek minden kismamát, aki kicsattan a boldogsághormontól, én a fáradságtól kókadok le. A hasam is mintha gyorsabban nőne, mint Tádénál, már néha egész kényelmetlen, leginkább, mikor Tádé után pakolom össze a játékokat vagy a cipőmet kötöm be, pedig még jó messze van a szeptember. Tádénál kifejezetten kedves, szép, aranyos kismamának éreztem magam, aki jól tartja magát, most meg megláttam valamelyik nap magam egy óriási tükörfelületen közeledni, és mintha egy lábas bálna vonszolná magát a földhöz tapadva, szörnyű érzés volt. Eddig azt hittem, hogy oké, ugyan öregedtem, amit leginkább a nyakamon meg a bőrömön látok, de azért még nem vészes, aranyosak a kismamaruháim és jól éreztem magam bennük. Erre csak a nagy has, terebélyes test, hát mondhatom, megint van mivel küzdenem testkép-fronton.

De ez legyen a legnagyobb gondom, amúgy minden rendben van a terhességgel. Újra megy a kávézás, persze igyekszem mértéket tartani, egyre több a finom zöldség és gyümölcs, egyre könnyebb egészségesen táplálkozni. A kávénak és a napközbeni alvásnak hála újra van erőm este sorozatot nézni a férjemmel, néha kis popcorn is lecsúszik, lehet, innen a kiterjedt has, olvasok altatás közben és a rémálmokat leszámítva jókat alszom. Ma persze egész nap feszült vagyok a délutáni vizsgálat miatt, de ez nem jellemző az utóbbi napokban – szerencsére.

Azt viszont érzem, hogy egyre kevesebbet bírok fizikailag, szellemileg és érzelmileg is, és ez még biztos csak fokozódni fog. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy egy terhes nő mellett milyen nagy szerepe kell, hogy legyen egy támogató férjnek. Néha úgy érzem, Tamás is elfelejti, hogy terhes vagyok, és kicsit jobban leterhel, mint ami nekem még jól esik, többet beszél, többet vár el tőlem, mint amit nyújtani tudok. De alkalmazkodunk egymáshoz, kisebb surlódásokkal szépen telnek a napok, ami jó. Most pedig kezdünk készülődni a vizsgálatra, remélem, minden rendben lesz.

komment

Kaktuszvásáron jártunk, immár harmadik alkalommal

2019. április 27. 17:05 - juditvagyok

Két helyről szerzem be a kaktuszaimat és pozsgásaimat, az egyik az az apukám kertje, a másik pedig a helyi, minden tavasszal megrendezésre kerülő kaktuszkiállítás és –vásár. A kis családunkban immár hagyomány, hogy ellátogatunk, ez volt a harmadik vásárunk: első évben terhesen, Tamással szereztünk be pár szép kaktuszt és pozsgást, tavaly már Tádéval, idén újra terhesen ÉS Tádéval.

Nem tudom, nagy vásárnak számít-e, 4-5 kiállító van, akik elhozzák a gyűjteményük szép darabjait is, és persze vásárolni is lehet tőlük.

img_20190427_135853741.jpg

img_20190427_135928781.jpg

img_20190427_140848860.jpg

img_20190427_141406305.jpg

img_20190427_141811295.jpg

Mi nagyon szeretünk nézelődni, és ugyan egyikünk sem ért a növényekhez, mégis lelkesen gyűjtjük őket, eddig még az összes, vásáron beszerzett növény életben maradt, bár némely pozsgás felnyurgult kicsit. Igyekszem őket sok törődéssel és szeretettel ápolni, tulajdonképpen meghálálják, pedig még a nevüket sem tudom.

Idén elhatároztuk, hogy nagyobb darabokat fogunk vásárolni, mert az egészen picik már nem férnek és nem valami tempósan nőnek. Úgy döntöttünk, inkább kevesebb, idősebb darabot fogunk vásárolni, és csak olyanokat, amik mindkettőnknek tetszenek. Így esett a választásunk négy szép kis növényre, az egyik, ha jól bánok vele, elvileg szeptemberben virágot fog hozni, a másikon vannak bimbók is (ezt elfelejtettem lefotózni), a harmadik pedig egy nagyon aranyos kis fácska, a negyedik pedig egy rózsaszín pozsgás.

r0006402.JPG

r0006398.JPG

r0006405.JPG

Tádé a háromból négy árust elvarázsolt, integetett nekik, mosolygott rájuk és kedveskedett nekik, így a bácsi, akitől két kaktuszt is vettünk, búcsúzóul adott egy virágzó kis kaktuszt neki ajándékba, mondván nem lehet elég hamar gyűjtővé válni. Irtó jól esett mindhármunknak.

r0006399.JPG

 

 

komment

Könyvek nélkül könyvfesztiváloztunk

2019. április 25. 16:21 - juditvagyok

Merthogy így jár az, aki elnézi a nyitási időpontokat.

 

Ahogy tegnap realizálódott bennem, hogy a hétvégén lesz a Könyvfesztivál, egyből elkezdtem vágyódni. Mióta dolgozom, a könyvek világában vagyok, dolgoztam is régebben kint, amikor kis kiakóknál voltam (imádtam), mióta meg itt dolgozok, szintén minden évben kinézek, és büszke vagyok, hogy az én munkám gyümölcse is jelen van a standnál. Vásárolni nem nagyon szoktam, főleg, mióta e-könyvezek, de idén szerettem volna Tádénak pár mesekönyvet venni; és ha már ott vagyok a Millenárison, beugrani a Mammutba kismamanadrágot venni.

Nem nagy, világmegváltó tervek, mégis nagyon sok bátorításra és ösztönzésre volt szükségem, hogy fogjam magunk és bemenjünk a városba. Nehéz ezt a vívódó, pánikoló lelkiállapotot leírni, most épp ugyan nem vagyok benne a depresszióba, de azért tudni kell, hogy nehezemre esik a napi rutintól eltérő dolgokba belevágni. Szóval tegnap óta agyalakok rajta, hogy legyen, borítsam-e fel a kis napirendünk, Tádé és az én alvásom beáldozzam-e, vonatozás, nagy kerülő a délinél, babkocsitologatás, kéttáskázás, meg ilyenek. Láttam magam előtt az utunk minden részletét, és féltem tőle, hogy Tádé nyűgös lesz, hogy többet akar mozogni, mint amennyit egyedül biztosítani tudok neki, hogy ki akar majd jönni a babakocsiból, hogy sír majd és én meg nem tudom megnyugtatni. De közben meg nagyon vágytam a Millenárisra, a Könyvfesztivál hangulatára.

Aztán összeszedtem magam és minden nyomorúságom legyőzve lelkesedést merítettem a sok bátorításból, amit kaptam a környezetemtől, és elindultunk Budára. Szépen megvettem már itt a retúr jegyet, hogy ne kelljen a Déliben visszafele szenvedni vele, és megvártuk a vonatot, felszálltunk rá és utaztunk. Tádénak eddig még minden alkalommal nagyon tetszett ez a rövidtávú vonatozás, tőlünk 15 perc alatt bent van a Déliben a zónázó, és nem is áll meg, csak Kelenföldön. A Déliben leszálltunk, átsétáltunk a Mammutba, szerencsére az első nadrág, amit a kezembe vettem, jó is lett, a pénztárnál előre engedtek minket, csupa jó élmény. Aztán irány a Millenáris!

img_20190425_104815367_2.jpg

Kedvesen leszólítottak a munkatársaim, beszéltünk pár szót, aztán viszont nagy meglepetés ért: csak 3-kor nyitott a vásár, a gyerek részleg elvileg délben, de mi ott maradtunk délig és sajnos az se volt még látogatható akkor. Úgyhogy csak sétálgattunk, megnéztük a kacsákat, a halakat, Tádé dobált pár kavicsot a tóba, egy faszi be is szólt, hogy nem szabad, mintha én nem épp neveltem volna a gyerekem, aztán ettünk egy hotdogot, elnéztünk a játszótérre, ami inkább nagyobb gyerekeknek való, próbáltunk más gyerekekkel játszani, de Tádé nagyon nyűgös volt, sírt, sokan csúnyán néztek ránk, érdekes módon anyukák is, nem akartak a gyerekemmel játszani az ő gyerekeik.

r0006338.JPG

r0006342.JPG

r0006340.JPG

r0006346.JPG

img_20190425_115320125_1.jpg

De tudjátok mit? Nem vettem magamra. Tudom, hogy csak azért sírt, mert fáradt volt, álmos, és nagyon szépen kibírta az egész délelőttöt, és azt is tudom, hogy az itteni játszótéren kis népszerű és kedves, és ha a (kitöröltem a jelzőket) gyerekek nem akarnak játszani az én gyerekemmel, az az ő bajuk, mi kibírjuk. És nagyon érdeklődően nézte a forgalmat, imádta a vonatot, integetett az embereknek, kedves és nyitott gyerek, igazán talpraesett, és nagyon büszke vagyok rá.

Kicsit sajnálom, hogy nem tudtunk könyveket nézni és venni, hisz elvileg azért mentem, de nagyon jó próba volt ez nekem, hogy ugyan minden spontaneitást mellőzött a mai akcióm, de képes vagyok kilépni a komfortzónámból és belevágni valami olyanba, ami másnak kis falat, de nekem igenis nagy. Fél óra alvás volt ma a szokásos 3,5 óra helyett, de jókat evett, és sok inger érte, hátha éjjel jót alszik majd. Örülök neki, hogy elmentünk, a nadrágnak is, meg annak is, hogy ilyen vagányul tűrt mindent a gyerek.

 img_20190425_122933949_1.jpg

komment

Az énidő hiánya

2019. április 24. 14:38 - juditvagyok

Egyre erősebben érlelődik bennem, hogy valami tartalmasabb énidőre lenne szükségem. Hogy pontosan mire, az még csak érlelődik bennem, de mindenképp valami olyanra van szükségem, ami feltölt, mert így csak vegetálok szellemileg. Pedig nagyon nagy szükség lenne rá, mert fél év sincs a baba érkezéséig, és addig minden energiatartalékra szükségem lesz.

Irigykedve nézek másokat, akik hátukon a gyerekkel eljárnak például edzeni, vagy csak simán be mernek vállalni lazább gyerekes programokat. Persze az igazi a tádémentes program lenne, de jobb híján jó lenne valami olyan is, amit a gyerekkel vagy mellette tudok csinálni. Hogy őszinte legyek, az ez évvel ezelőtti posztjaimat is irigykedve olvasom, amikor még lehetett Tádé mellett ezt-azt csinálni. Egy éve mentem be először Tádéval kettesben Pestre, mikor eldöntöttem, hogy visszamennék pár órában dolgozni. Nem gondoltam, hogy ennyire belém ég majd az a nap, de tisztán emlékszem egy csomó részletére, hogy milyen nagy feladatnak éltem meg az egész megszervezését, mennyire hiányzott belőlem mindenféle spontaneitás. Pár napra rá szintén bementünk Tádéval, akkor Könyvfesztiválra, barátnőkkel találkozni, akkor már kicsit jobban el mertem magam engedni és nem egy irtó feszes napirendet követtem.

Egy éve jobb voltam. Nem gondoltam volna, hogy ilyen sokat süllyedek egy év alatt, hogy ennyit öregszem és ennyire megviselnek majd a mindennapok kihívásai. Félreértés ne essék, én nagyon szeretek a gyerekemmel lenni, csak egyszerűen csalódtam magamban, olyan fantáziátlanul éljük túl a napokat – az én szempontomból. Már a központba sem megyünk le sétálni, mert mondjuk egyrészt utálom a központot, másrészt Tádéval nem lehet nézelődni, vásárolni úgy igazán. Tádéval semmi ilyesmit nem lehet, nagy a mozgásigénye, nagy az akarata – és nem hiszem, hogy ez nevelés kérdése lett volna, ő egyszerűen ilyen. Talán ha annak idején nem lettek volna azok a betegségek, eljutottam volna vele a kismamajógára, és nem így alakult volna a közös programoktól való félelem, de végül a jóga is elmaradt és hamar nem lett, nem is volt sok alkalmam eljutni.

Írni is jobban szerettem egy éve, úgy érzem, több dolog volt bennem. Sokszor eszembe jut, hogy abbahagyjam a blogolást, mert annyira unalmasak és semmitmondóak a mindennapjaink, hogy arról nincs mit írni. A saját belső kis küzdelmeimnek meg nem biztos, hogy itt a helye.

Meg vagyok kicsit ürülve, és úgy érzem, tele vagyok hellyel és olyan jó lenne megtölteni magam mindenfélével (a finom falatokat nem számítva), sok élménnyel. Kell az énidő, kellene valami rendszer, amire tudok támaszkodni a gyerek alvási ritmusán kívül is. Ami rólam szól. Aminek köszönhetően nem ilyen öregen nézek magamra vissza a tükörből minden nap mackóban. Nem tudom, hogy csúszott le idáig a színvonalam, az biztos, hogy a terhesség első harmadának folyamatos rosszullétei és energiátlansága nem segített benne túl sokat, hogy jobban érezzem magam a bőrömben.

Emlékszem, mikor a Tádéval való terhesség során itthon voltam, milyen egyszerű, jó és várakozással teli volt minden. Mennyire bánt, hogy az alatt a két év alatt, amit itthon töltöttem, sokkal többet öregedtem kívülről is és belülről is két évnél. De úgy érzem, ezt még el lehet kapni, vissza lehet fordítani, még utol tudnám magam érni, fel tudnám tölteni nemcsak a ráncokat, de a belső űrt is. Csak ki kéne találni, hogyan és mivel.

komment

22 hónap és a mindennapok

2019. április 23. 10:05 - juditvagyok

Minőségi változás történt Tádé viselkedésében: tök sokszor szót fogad! Persze ma is kellett már az ablakpárkányból lekapni, hogy ne essen le, ne törje össze az ott tartott vázákat és lámpát, de alapvetően egyre többször szót fogad, amitől el vagyok ragadtatva. No azért még mindig zsiványkodik, feszegeti a határokat és nem mondom, hogy nem rossz alkalmanként. Hétvégén anyukáméknál voltunk, és ott tűnt fel, hogy a gyerek egyre többször elfogadja a nem szabadot – tényleg örülök neki.

Egyre jobban szeret táncolni és utánozni minket, meg amit a mesékben lát – mozdulatban és hangokban is. A kismotorjával csak úgy száguld! Hétvégén otthon sétáltunk egy nagyot barántőmékkel, és a vízparton kötöttünk ki a híd alatt, ahol Tádé a nagyobb fiúkkal együtt kavicsokat dobált a vízbe, és nagyokat sikongatott, élvezve a visszhangot. Egész nagyfiús volt minden, amit csinált, az apja bátorítására falat is mászott.

Ahogy dobálja fel a google photos az egy évvel ezelőtti képeket, hihetetlen nézni, mennyit fejlődött azóta a gyerek, külsőre, belsőre, pedig már ott is nagyon nagynak és mindennél ügyesebbnek láttam. 10 hónapos volt, szuper jó idő volt és vártam már nagyon az első születésnapját. Ami mintha tegnap lett volna, holott még 2 hónap, és már 2 éves lesz. Jönnek az utolsó fogak is, annyira nem szenved meg tőle, de azért érezzük.

Mesélni is tudok neki, szépen tűri, figyeli az illusztrációt, megbeszéljük, mik vannak a képeken.

A beszéd azonban továbbra sem indult be, a mondókázást, ölbéli játékokat továbbra sem szereti. Úgy látom, ő is prózapárti lesz, mint az anyja meg az apja. Azért vannak szókezdemények, hangutánzó szavak is bővülnek, de a mondatokban beszéléstől szerintem még mérföldekre vagyunk. Próbálnak tapasztaltabb anyukák azzal nyugtatni, hogy az eleven mozgású gyerekek később beszélnek és hogy majd meglátom, egyik napról a másikra be fog ez indulni, de jelenleg ezt elképzelhetetlennek tartom.

A gyerekkel tehát minden rendben van, szépen eltelnek vele a napok, imádom, ahogy az érzelmeit kifejezi, ahogy ölel, puszil, kergetőzik, öltöztet és egyre elmélyültebben játszik, hallgatja a mesét és hihetetlen jókat alszik napközben. A külön altatásba még nem vágtunk bele, vagyis szüneteltetjük, így pontosabb, mert én egyszerűen nem tudok aludni, ha nem velem van, ugyanis folyamatosan felébredek, hogy minden rendben van-e vele, illetve hogy vajon mikor kell majd hozzá átmenni visszaaltatni. Hétvégén anyuéknél megpróbáltuk, szinte az egész éjszakát a kiságyéban aludta át egyik éjjel, de én tényleg nem tudtam közben aludni. Lehet, hogy ez amúgy szuperönző dolog, és ha egy kicsit több energiám lesz, akkor ESKÜSZÖM már tényleg belevágunk, mint ahogy a biliztetésbe is.

Én azonban voltam már jobban, ez a terhesség továbbra is teljesen kiürít. Még mindig szokott lenni hányásos rosszullét, rengeteget alszom és mégis kialvatlan vagyok a rémálmok miatt. Energiám még főzni sincs, a napjaim leginkább a Tádéban való gyönyörködéssel telnek, ami amúgy csúcsszuper, csak nem túl tartalmas. A húgom hétvégén elkezdett hímezni tanulni, amire apukám nagyon büszke és mondta, hogy én is válasszak valami hobbit, amit tudok csinálni. Jó lenne, igen, néha elővszem a varrást, és tényleg javult a helyzet Tádéval, de annyira érdeklődő, hogy nem tudok mellette varrogatni. A legnagyobb teljesítmény egy gyors ebéd összedobása illetve a múltkor a növényültetés volt, amit meg tudtam mellette csinálni. Pedig jó lenne, emlékszem, egy éve nyertem a Gombolda webáruház kreatív pályázatán és még mindig vannak azokból a menő anyagokból, amiket akkor nyertem. Egy éve sokkal aktívabb tudtam lenni, nem mondom, hogy régen minden jobb volt, de egy kicsit de.

A múlt héten, mielőtt elkezdődtek volna az ünnepek, nagyon aktív napjaink voltak, elkezdtük rendbe tenni a gyerekszobát. Rendeltem még falmatricákat és jól felpöttyöztük a falakat, és eltakarítottuk a szobából azokat a tárgyakat, amikre nincs szükség. Hamarosan beállítjuk a kiságyat is a megfelelő magasságra, és mivel jövő hétfőn kiderül a baba neme, VÉGRE, így elkezdhetem a kisruháit is előkészíteni. Mondjuk nagyon szeretek túrkálni, és hétvégén otthon nem bírtam ki és vettem neki egy kis bodyt meg egy kis pizsamát, ha kislány lesz, tökéletes lesz, ha nem, akkor sem dobtam ki az ablakon nagy összegeket. Olyan jó lenne, ha ez a múltheti energia kitartana, de én ezekkel a frontokkal sem tudok mit kezdeni, a teliholdtól nem tudtam aludni, és amúgy is, a tököm tele van már magammal és a teherbíró képtelenségeimmel.

Jó, hogy Tamás heti két napot itthonról tud dolgozni, de azt vettem észre, kicsit kapcsolatfüggővé és lustává tett ez, és emiatt soksor nehezebben viselem az egyedül töltött napokat. Továbbra is az alvások és evések irányítják a nap ívét, ennyire rugalmatlan vagyok a napirendet illetően. Na mindegy, valószínűleg már nem fogok tudni megváltozni, legalább elfogadnám magam és annyival könnyebb lenne.

Beiktattunk jövő hétre egy családi kirándulást, amit várok, és addig MINDENKÉPP összeszedem magam. Visszalátogatunk Tihanyba, ahol akkor voltunk, mikor Tádé még csak 4 hónapos volt. Nagyon tetszett nekünk a város, igazi csatangolós, jó hangulatú, szép hely, és mivel még a gyerek kicsi volt, sok látnivalót kihagytunk, amit majd most be tudunk pótolni. Most hétvégén pedig a helyi kaktuszkör tart kiállítást és vásárt, ahova már hagyományosan évek óta ellátogatunk – idén sem lesz ez másképp. Jó lesz, remélem, sőt tudom!

komment

Mindjárt a terhesség felénél tartok

2019. április 11. 09:24 - juditvagyok

Néha már úgy érzem, mintha mozogna a kisbaba, de aztán elbizonytalanodom teljesen. Tamás már a kiszemelt néven hívja a kicsit, én még nem merem, mert nem akarom magam beleélni, hogy kislány, hisz csak két gyenge utalást kaptunk rá, hogy MINTHA. És tegnap elkezdett bennem beindulni a fészekrakó ösztön is: már nem Tádé szobájának hívom a helyiséget, hanem gyerekszobának, és rendeltem bele még falmatricákat, ugyanis még Tádé születése előtt tettünk fel párat, bézs színű körmatricákat, ami a sok fehér bútorral nagyon harmonizál, de nem túl fiús, nem túl lányos, inkább lágyítja a szoba egyhangúságát. Azonban azóta már sokszor átrendeztük a szobát és most „nem jó helyen” vannak a falmatricák, korrigálásképp még fel kell kerülnie pár csomagnak. Alig várom, hogy megérkezzenek, és felragaszthassam őket.

A kiságyat is rendbe tesszük hamarosan, és tényleg ki kell találnom azt is, hogy a babaruhákat hol tartsam, mert a Tádé komódjába nem nagyon fér. Nyár végén az Adamo hintát is lehozzuk a padlásról, a hely már megvan neki, de hát hol van még a nyár vége.

Hétfőn voltunk Tádéval egy játszótérről ismert testvérpárnál vendégségben, ahol decemberben született egy kishúg. Nagyon jó kislány, szépen kivárja a sorát, eszik, nézelődik és alszik, az anyukája szerint nagyon jó alvó. És a fiúk és jól kijönnek vele, szépen elnézegetik, babusgatják, békén hagyják, nem bántják. Kézbe is fogtam a kislányt, és istenem, milyen kis picike, törékeny volt az én 15 kilós Tádém után! Egész megjött a kedvem a kisbabázáshoz. Az anyuka azt mondta, hogy a kisfiúk után teljesen más a kislány, sokkal könnyebb vele foglalkozni – nem tagadom, felcsillant egy kicsit a szemem, mert Tádé bizony eleven, mint a tűz.

A hasam is egyre látványosabb, amit élvezek. Tegnap a játszótéren már meg is jegyezte az egyik anyuka, hogy látszik. Úgy örültem neki, olyan jól esett.

Múltkor jól esett kiírnom magamból, hogy félek dolgoktól. Sokszor mondtam már nektek, hogy milyen jó, terápiás szerepe van nálam az írásnak. Segített felidézni az emlékeket, és újra és újra átgondolva talán egyre erősebbé tesz majd ez az egész. Ahogy egyre inkább megyünk bele a tavaszba és aztán majd a nyárba, emlékszem, milyen jó volt nagy hassal mászkálni, mennyire emberszerű volt már a vége felé az ultrahangon a baba, és mennyire vártuk őt. Lassan a terhesség felénél tartok, most kezdődött a 19. hét. A baba tényleg bármelyik pillanatban elkezdhet rúgkapálni, és onnan már megállíthatatlanul telik az idő, ha jól emlékszem. Hónap végén lesz legközelebb uh, akkor már egész biztos kiderül, fiunk lesz-e vagy lányunk. És akkor én bizony elkezdem megvenni az első kisruhákat, már ugye, ha lány lesz. Az Ikeában is kinéztem egy csodálatos kis sárga plédet, ami kötött és az egyik sarkába egy kisállat van hímezve, igazi kislányos darab, hátha.

A súlygyarapodással is jól állok, köszönhetően az első hónapok fogyásának. Ha jól sejtem, itt se lesz nagy növekedés, ahogy Tádénál sem volt, és emiatt nagyon büszke vagyok magamra. Tudok már kiegyensúlyozottan táplálkozni, nem csak pár ételt kívánok, elmúlt a minden után kellemetlen utóíz érzése is. Egyedül a kávé és leginkább a hatása hiányzik, egy kis plusz lendület hiányzik. Sokaknál olvastam, hogy a tea is megteszi a hatását, na annyi, minthogy én nem szeretem a teát.

Ma jó kedvem van, és hetek óta először nem volt éjjel rémálmom. Igaz, élénken emlékszem rá, de legalább nem rossz élmény. Remélem, kitart egy ideig ez a jókedv és a kipihent éjszakák is. Szurkoljatok.

komment

Két éve itthon, kismamaként

2019. április 08. 10:12 - juditvagyok

Április 15-én van két éve, hogy itthon vagyok. Akkor még úgy terveztem, hogy másfél éves korában beadjuk Tádét bölcsibe vagy Tamás itthon marad vele egy fél évet és én visszamegyek dolgozni és ilyenkor már újra irodábajárós életet élek.

Ehhez képest jóval hamarabb kezdtem el dolgozni, júliusban lesz egy éve, igaz, itthonról, Tádé nem jár bölcsibe, és nem is fogok még egy jó ideig visszamenni az irodába, mert ugye újra babát várunk.

Az utóbbi hetekben, habár nagyon várom a kisbaba érkezését, azért többször megfogalmazódott bennem, hogy mi van, ha elsiettük? Nagyon félek még mindig a szüléstől is és az újszülött korszaktól is. Élénken él bennem a császármetszéses műtét közben átélt fájdalom és kábaság, az első pillanatok, amikor Tádéval találkoztam és szinte magamról sem tudtam, így örülni sem tudtam neki úgy, ahogy „illene” – furcsállták is, az anesztes mondta nekik, hogy annyi fájdalomcsillapító van bennem, hogy csoda, ha ennyire is észnél vagyok és tudok reagálni a dolgokra. Aztán emlékszem az aranyórákra, a mellre tevés sikertelenségére és utána az egész szoptatás körüli fádalomra és kínlódásra, a hallucinációkra a fáradtságtól, a sírásokra, és arra, hogy sose tudtam magam elengedni kicsit sem, mert féltem, hogy mindjárt felsír a kicsi. Valahogy most ezek domborodnak ki, nem az, hogy milyen jó is volt szagolgatni, öltöztetni, nézni, beosonni hozzá, amikor alszik és csodálni, átállni a tápszerre és megélni az etetés könnyűségét. Úgy él bennem, hogy nagyon nehéz volt az első 6-12 hét, nagyon sok fájdalmam volt, lelki is és testi is, és szinte rettegek tőle, hogy megint ez lesz. Közben meg irtó kíváncsi is vagyok rá, milyen lesz az új kisbaba, hogy fog kinézni, milyen természete lesz, mekkora lesz, hasfájós lesz-e, mosolygós lesz-e vagy akkora karakter lesz ő is, mint Tádé volt a kis pofavágásaival. Már persze sokkal rutinosabb leszek, nem fogok félni, ha felsír, rutinosabban fogom felvenni az ölembe, a pólyába fektetni, bebugyolálni, ringatni, magamhoz ölelni, táplálni és nyugtatni. Mégis, mi van, ha nem. Félek. A kórháztól is, bár sokat szelídült az élmény, azért a fenének van kedve kórházba menni meg nst-re, olyan élmények után, ami Tádé születése során ért. Persze ezt is túlreagálom és a rosszat domborítom ki, nem tudom, ha vártunk volna még, akkor tovább szépülnek az emlékek és mindentől kevésbé félek, vagy ugyanez lett volna. Amikor terveztük a babát, én olyan felkészültnek éreztem magam, most meg nem.

Az se tesz jót, hogy sokat vagyok a saját gondolataimmal, elmerülök, elveszek bennük és így nehéz nem arra gondolni, amitől félek. Amikor Tádéval voltam terhes, ugye minden újdonság volt, nem tudatm igazán, mire számíthatok, így inkább a kíváncsiság domborodott ki, nem a félelem. Közösségben is voltam, dolgoztam is, leszámítva azt a két hónapot, amit a végén már itthon töltöttem. Emlékszem, olyan jó volt készülődni, vártuk a neten rendelt babakocsit, megvettük az első kisruhákat, anyu ágyneműt varrt, ikeáztunk és bútorokat vettünk, összeszereltük, felpöttyöztem Tádé szobájának frissen festett falát, igazi fészekrakás, volt. Imádtam a nagy hasam, meg hogy rugdos, de elképzelni sem tudtam, hogy nézhet majd ki. Most úgy képzelem, hogy egy kislány Tádé lesz, mintha a lány ikertestvérét várnánk. A kiságyra csak vissza kell szerelni az oldalát, venni új takarót és kispárnát, ha tényleg kislány lesz, kislány ruhákat és helyet csinálni azoknak. Babakocsik is vannak, hordozó is van, bár az még az első hónapokra nagy lesz neki, ahhoz kell még beszereznünk megfelelőt, mert Tádé mellett azt tervezem, hogy hordozni fogom a kicsit, itthon is, meg amikor sétálni megyünk, akkor is. Szóval sok minden más most, mint két éve volt.

És ami a legfurább, az az, hogy pikk-pakk elrepült ez a két év. Mégis napról napra érzem a hatását, hogy itthon vagyok és kikerültem a közösségből, új életem lett, bizonyos szempontól sokkal változatosabb, tele új kihívásokkal, más szempontból meg sokkal beszűkültebb, ami szintén új kihívásokat jelentenek. El sem tudom képzelni az életem gyerek nélkül, és már mackó nélkül sem. Nem tudok nem Tádéra gondolni, mindig ott van, ha mást nem hátul, a gondolataim legmélyén, de mégis nagyon közel hozzám. Nagyon sok örömöt kapok tőle, ami nélkül tényleg nem tudnám már elképzelni az életem. És tudom, ha megszületik a második gyerek, akkor még több örömöm lesz, persze több kihívás is, de bizonyos szempontból azokkal már biztos könnyebb lesz megbirkózni. Gazdag két év volt ez, sok új feladattal, amiket mindig szerettem volna jól megoldani, de lehet, hogy nem mindig sikerült. Minden esetre a legjobb tudásom szerint csináltam mindent, najó, majdnem mindent. Kíváncsi vagyok, a következő két év milyen lesz.

komment
süti beállítások módosítása