Harminc múltam

egy koraharmincas nő mindennapjai

Barátkozás a babahordozóval

2018. november 19. 20:05 - juditvagyok

Az első tapasztalataim a hordozóval: tök jó hordozni, minden más viszont tök körülményes. Például a felvétel. Ma egyedül voltam, negyedjére sikerült felvenni a hátamra Tádét, bár hozzátartozik, hogy én nagykabátban ő meg a téli overáljában volt. Hú, megküzdöttem rendesen, de talán ez idővel könnyebb lesz. Jó lenne, ha olyan videókat találtam volna a neten, ahol nem játékbabával mutatják be a dolgot, hanem egy izgő-mozgó 13 kilóssal, de valahogy értem, hogy miért nem így történt.

Aztán van egy hiúsági faktor, iszonyatos kötözött sonkává varázsol, mert ugye ha még emlékeztek rá, a kilók bizony feljöttek. Nem tudom, másokat ez nem zavar? Vagy mindenki másnak klassz teste van és nem vág be a hájába a derékpánt? Örök kérdés.

Aztán az is ott van, hogy honnan tudjam, hogy elaludt? Elvégre nincs hátul szemem. Ma jobb híján azt kérdezgettem tőle, hogy Mit csinál a kutya? Mivel nem jött a szokásos vávává, így arra következtettem, hogy biztos alszik. És kiderült, hogy igen, tényleg alszik, de közben nem tudtam a kis fejét rögzíteni a kis kapucnival, mert nem értem el rendesen a nagy kabátban.

Tegnap voltunk túrázni is, én vittem fel a hegyre, és egész jó volt, lefele mondjuk nem mertem hozni még, az Tamás feladata volt.

Hát eddig ezek a tapasztalatok, de amúgy meg mondom, maga a hordozás kényelmes és praktikus, Tádé egyből elaludt benne. Most szépen gyakorlom majd a felvételt, meg egyre nagyobb távok, buszozás, ilyesmi, és majd jön az újabb beszámoló.

Mindennapok - a lemez másik oldala

2018. november 18. 09:08 - juditvagyok

Azért nem csak rossz dolgok történnek. Ma valahogy úgy keltem fel, hogy minden tök jó és jó is lesz. Persze biztos vannak köztetek, akik nem tudják ezeket a nagy hangulatváltozásokat hova tenni – én sem, sőt a férjem sem. Vannak, mióta itthon vagyok, többször, mélyebbek, mint régebben. Azért a közösségben könnyebben felül kerekedtem rajtuk, kizökkentettek a többiek – és most is észreveszem, hogy ha vannak körülöttem vagy én vagyok mások körül, ritkábbak és kevésbé készítenek ki az egyszer (sokszor) lent, néha fent váltakozások. Jó lenne tudni, mitől keltem ma úgy, hogy jó, tegnap meg úgy, hogy hátha jó lesz, a hét többi részén meg úgy, hogy jajj, mi lesz ma, ugyanaz mint minden nap, nem bírom tovább. De erről elég is ennyi.

Szóval ma jó, és arra gondoltam, erről is beszámolok, megfejtve, miért jó, hogy máskor is jó legyen. Írtam róla, milyen nehéz most Tádéval és a hisztijével. Aztán olvastam egy cikket arról, hogy ez tulajdonképpen nem rossz jel, mert a fejlődéshez hozzátartozik, kezelni azonban annál nehezebb, hiszen a szülő tanácstalan, eszköztelen sokszor és egy ilyen kicsivel még nagyon nehéz megbeszélni, hogyan kéne másképp és miért érzi ő magát most ennyire békételenül a bőrében.

Azonban tegnap viszonylag jó napunk volt. Délelőtt kicsit egyedül lehettem, Tamás átvitte Tádét a nagymamájához, persze mielőtt még bárki azt hinné, körmöt festettem, olvastam, koktélozgattam, nem, takarítottam és lustaasszony módjára ebédet rendeltem. Ennyi fért bele 80 percbe, meg egy kis zenehallgatás. Aztán délután ellátogattunk Budaörsre, ahol a testvérem gyerekeknek tartott nyomdakészítő foglalkozást, és készítettünk is két nyomdát: én egy aprócska kastélyt a Ben és Hollyból, Tamás meg egy névjegytáblát Tádénak. Ezután rendeztünk egy nagy Ikeázást, ahol a nagy roham előtt (bár így is tömve volt) megvásároltuk Tádénak a karácsonyi ajándékokat: mágneses darut, kisvonatot sínekkel, formabeillesztő fajátékot meg persze magunknak is pár apróságot. Sőt annyira felnőttek voltunk, hogy egy-egy elvivős kávéval is megjutalmaztuk magunk, hónapok óta az első kávé, amit nem itthon (vagy anyukénál, azaz otthon) iszunk. Persze Tádé többször is próbálkozott a szabadulással és az ordibálással is, de mind türelemmel, mind keksszel fel voltunk vértezve, így nagyon szépen sikerült a vásárlás. Aztán hazatérve meg olyannyira ki volt már fáradva, hogy szépen eljátszogattunk este és az altatás is majdnem simán ment, elsőre ugyan megszökött és elindult rohanva a játékai felé, de másodjára összebújva, kedvesen, nyugodtan elaludt.

Amúgy mióta összebújva altatom, vagyis nem a babakocsiban, azt vettem észre, hogy nagyon nyugtalanul alszik el. Rengeteget mozgolódik, kaparászik, belenyúl a számba, az orromba, a ruhámat gyűri, rugdos meg ilyenek. Nem tudom, ez mennyire normális, de nagyon sajnálom és sokszor magam is, mert nagy pofonokat és karmolásokat kapok, és nagyon türelmesnek is kell lennem, mert ezek a félórák elég embert próbálók. És hiába várom ki, hogy nagyon fáradt legyen, akkor is ez van. Kétszer nem volt ilyen, amikor majdnem elaludt már ebéd közben, akkor tényleg csak le kellett tenni és elaludt. Szóval nem tudom, ennek még utána kéne járnom, csak félek, hogy valami olyan derül ki, ami nem jó. Az ember már csak halogat.

Igen, egyébként az a  legrosszabb, amikor látom, hogy nem érzi jól magát a bőrében és nem tudok neki segíteni, mert nem jó semmi. Látom már, hogy nem azért hisztizik, hogy velem játszmázzon, hanem azért, mert nem tudja magát másképp kifejezni, nem tudja megcsinálni, amit meg szeretne csinálni. De ebben nem mindig tudok neki segíteni, mert sokszor én magam sem tudom, mire vágyik. Idővel, főleg ha egyre több mindent tud, főleg beszélni, gondolom, ez is könnyebb lesz,

Segített a tegnapi nap kicsit feldolgozni az utóbbi idők fáradtságait. Képzeljétek, még játékra is jutott idő, Tamással bombermaneztünk egyet, mert rendeltünk két kis konzolt, amivel tudunk játszani ilyen régi nintendos meg mifenés játékokat. Hát a déli alvás során játszottunk is egyet, és hiába na, tökre kikapcsolt és kicsit ellazított. Akárcsak a kimozdulás és az, hogy elkezdtük az ünnepi készülődést is.

Tegnap beszélgettem pár szót a szembeszomszéd csajjal. Aki épp egyedül van itthon és a barátnőjével meg annak a kislányával vágtak neki az adventi dekorálásnak – mindig tök jó ajtódíszeket csinál, alig várom, hogy a karácsonyit is kitegye. De kicsit megirigyeltem, hogy ő most itthon tölt egyedül egy hétvégét, akár éjfélig is filmezhet,  átjön a barátnője, dekorálgatnak, mászkálgatnak és egyedül lehet. Hogy nekem milyen rég volt ilyenem! Mióta együtt vagyok Tamással, szinte sose, mert ő mindig szeret velem lenni, mi hamar össze is költöztünk. Jó volt ez így, nem panaszképp, csak tényként mondom. De most nagyon szívesen eltöltenék egyedül egy napot, matatnék, pakolásznék, zenét bömböltetnék, wes anderson filmeket néznék, nem törődnék a főzéssel, hanem csak csipegetnék mindenféle finomságot, amit a fiúk nem szeretnek. Szóval kicsit megint Lynette Scavonak érzem magam, és persze szar érzés is, hogy vágyom egy ilyen nagy falat énidőre, mintha nem lenne meg mindenem. Mert tudom, megvan, de egy picit, csak egy napra, cserélnék most mással – más meg biztos velem, és ez azért – bár nem szép dolog, de – kicsit újra lendületet ad. És ne feledjük azt se, hogy már itt a hordozó, jövő héten be is vetjük, sőt már am délután megyünk vele kirándulni, a múltkor ugyanis találtunk egy kis hegyet a közelben, amire nem tudtunk babakocsival felmenni, de majd most!

Szóval így telnek az óráim, a napjaim, egyszer fent, egyszer lent – most fent, remélem, minél több ideig.  

Hiszti hiszti hátán, avagy mit gondolnak rólam mások, és ez miért érdekel engem

2018. november 16. 16:51 - juditvagyok

Ez már a bő második hét, amikor elromlott a gyerek. Először betudtuk annak, hogy ő is megérezte a múlt hét stresszét, bánatát, aztán annak, hogy belázasodott (amit először annak, hogy elfáradt), de már túl vagyunk ezeken, és még mindig kijelenthetem: a gyerekem elromlott.

Hogy miben áll ez? Torkaszakadtából sikít és ordít, rendszerint két helyzetben: ha távol vagyok tőle (értsd: nem lát), és ha valami nem úgy történik, ahogy ő szeretné. Tehát könnyen belátható: túl sokszor ordít torkaszakadtából a gyerek. Ami az én kis megfáradt idegeimnek nem tesz jót, de ami még rosszabb: neki nem jó. Úgy látom, ez a kettőspontok posztja lesz.

Ordít, ha nem ér el valamit, ha elér valamit, ha nem tud szétszedni valamit, ha már szét tudott szedni valamit, ha megunta, amit csinál, ha nem tudja, hogy mit csináljon, ha nem nyílik, ha túl könnyen nyílik, ha nem megyünk, ha túl lassan megyünk, ha nincs elég látnivaló, ha nem találom ki, mit enne, ha álmos, ha már nem álmos, ha kivesszük a kádból, ha fel akarjuk öltöztetni, ha le akarjuk vetkőztetni, ha nem szabad, ha mást szabad, ha a babakocsiba kell ülni, ha sorban kell állni. Korántsem soroltam fel mindent, mert vannak pl. azok a helyzetek is, amikor már annyira ordít, torkaszakadtából, hogy hátraveti a fejét, neadjisten földre veti magát.

Ma elindultunk egy jó nagy sétára, mertem menni, mert már napok óta nem hagytuk el a lakást. 10 perc után elkezdett ordítani, de én vagy két órányi ügyet összeszerveztem, így például a postára is elmentünk, ahol a külföldi küldeményeinket kellett átvenni. Más kérdés, hogy miért nem hozzák ki őket, miért kell nekem minden egyes alkalommal sorban állni a postán, ha rendelünk valamit az ebayről (ez egy költői kérdés, ma mégis feltettem a postán: ugye magam sem gondolom komolyan, hogy a postások zsákkal járkáljanak a városban és kézbesítsék a csomagokat? egyszerűbb egy értesítőt bedobni). Szóval ott várjuk, hogy a postás kisasszony előtúrja a két csomagunk, jó 10 percet, és Tádé már a második percben sikít és ordít. Próbálom nyugtatni azokkal, ami eddig bejött: kulcscsomó, csikizés, beszélgetés, de semmi nem hat. A végén odajött egy sorban álló bácsi, hogy héé naa, ne sírjál már, maradj csendben, elvégre emberek is vannak itt. Nem tudom eldönteni, hogy be akart-e ezzel szólni vagy csak kizökkenteni a gyerekemet az állapotából, de kifejezetten ironikusnak éreztem a helyzetet a #szuperAnyaVAgyok-ok hátizsákommal a hátamon.

Aztán a délután további részében még számtalanszor ordított és sikított a gyerek a babakocsiban, mert már kényelmetlen volt neki. Itthon is folytatta, és sajnos nem mindig tudom, mit szeretne elérni vele, de az van, hogy úgy tűnik, most neki ez egy módszer – aminek egyáltalán nem örülök.

Aminek szintén nem örülök, az az én reakcióm. Szégyellem, magyarázkodnék miatta és röstellem a viselkedését. De miért is? Még nincs másfél éves, nem tud beszélni, utál hosszú távon belefeszülve lenni a babakocsiba. Miért kéne nekem egy vadidegen felé nagyobb lelkiismeret-furdalást éreznem, mint amekkora megértést érzek a gyerekem szimpatizálva? Esküszöm, sokkal türelemsebben tudnám tűrni és talán még le is tudnám nyugtatni, ha nem azon járna az agyam, hogy most vajon mit gondolnak rólunk, rólam, a nőről, aki még magára is írja, hogy szuperanya, a gyerekét se tudja megnevelni, mit akar az ilyen a postán ügyet intézni.

Pedig mindenki volt kisgyerek és biztos majdnem mindenkinek volt ilyen torkaszakadtából ordítós időszaka. Vagyis én így képzelem. Mondjuk nekem nem volt meg húgomnak sem, de biztos vannak, akiknek volt. Türelem, türelem, türelem, anyuka, lesz ez még rosszabb is, addig is, kívánom magamnak, hogy az idegenek véleménye leperegjen rólam, a gyerekemhez meg tudjak megnyugtatóan szólni. Nem könnyű feladat.

Hordozó VS babakocsi

2018. november 16. 08:31 - juditvagyok

Emlékeztek még rá, hogy mennyire ellene voltam a hordozóknak? Most meg napok óta várom az e-mailt, hogy mehessek a FoxPost automatához átvenni a sajátunkat.

Az úgy volt, hogy a játszótéren van egy anyuka, aki a beszélgetések alapján elég sok mindenben hasonlóan gondolkozik mint én, és ők rendszeresen szoktak jönni hordozóval, ráadásul olyannal, ami jól is néz ki. Mesélt róla, hogy miben könnyíti meg az életét – semmi extrát nem mondott, de pont elég volt hozzá, hogy megirigyeljem azt a sok lehetőséget. Sok lehetőség – na jó, ez kicsit túlzás, bár biztos, hogy ti nem is gondoltok rá, mi mindenben akadályozza az embert egy babakocsi.

Például sokkal nagyobb kerülőt kell tennem a városban, ha a központba be akarok menni és akadálymentesített terepen akarok menni, nem a lépcsőn emelgetni a sok kilós gyereket + babakocsit. Vagy például egy ilyen nagyon rosszul járdásított városban nem könnyű a mindennapi közlekedés sem. Kirándulni sem tudunk úgy járni, ahogy szeretnénk. És bizonyos városrészekben, hiába lenne ott olyan, ami érdekel, vagy ahol el kéne intéznem dolgokat, nem jutok el, mert nem tudok buszozni babakocsival.

Persze sokan megoldják ezeket, vagy ugye sokan tudnak vezetni is. Én nem. És nagyon könnyen kihoz a komfortérzetemből pl annak a módja, hogy az alacsonypadlós buszokat lessem és hagyjam a gyereket kocsistul a középső ajtónál, míg én előre megyek és jegyet veszek, aztán lökjek arrébb mindenkit a buszon csak azért, mert babakocsival másképp nem férünk. A fővárosba való bemenésről nem is beszélve, igaz, kis babakocsink van, amivel nagyon könnyen mozgok és imádom is, de csúcsidőben vonattal hazajönni vele nem egy leányálom. Nem tudom, megfigyeltétek-e már, de az akadálymentesített feljáratoknál vannak a vécék és a biciklitárolók is ezeknél az elővárosi vonatoknál, így nagyon nagy élmény biciklik közt a pisiszagban utazni a kicsivel, aki még csak ki sem lát az ablakon a babakocsiból.

Szóval úgy képzelem, ezek most huss, elszállnak, és könnyedén csak a hátamra csapom a kölyköt, vállamra egy válltáskát vagy szatyrot és boldogan megyünk majd MINDENHOVA, buszozunk sokat és többet jutunk be BP-re, és persze úgy képzelem, hogy Tádé élvezni fogja az egészet, boldogan leskelődik majd ki a hátamról, néha el-elalszik.

Az esély megvan rá, de arra is, hogy befeszülve utálni fogja az egészet. Másféle hordozót rendeltem, mint amit eddig próbáltunk. A liliputi nem jött be igazán, se neki, se nekem nem volt kényelmes, nem mondanám, hogy szerette. Most egy Ringa fubát rendeltem, ami valahogy ksiebbnak, mgéis kompaktabbnak tűnik, mintha kevésbé szorítaná le a gyereket.

Emlékszem rá, mikor még kanyarban sem volt a gyerek, nemhogy a hordozó, mennyire nem értettem azokat az anyukákat, akik a hátukon a gyerekükkel közlekednek. Mi van, ha baj van a gyerekkel, hisz nem látják! Aztán most, hogy van gyerekem, látom, hogy ez a legnagyobb butaság, amit ellenérvként lehet hozni. Az anyukák akkor is tudják, ha baj van a gyerekkel, ha nem is látják, mert történetesen egy másik szobában csinálnak valami rosszaságot. Ez valahogy kialakul, talán a 0-24-es együttlét miatt. Most csak azt látom, hogy a hordozó könnyebbé teszi majd a mindennapi közlekedést. Sokak a kötődés javítását, alakulását is szeretik benne, meglepne, ha a gyerek még jobban tudna hozzám kötődni, az utóbbi napokban hordozó nélkül is állandóan rajtam csüngött, persze ez betudható a kis beteg szervezete gyógyulásának is.

De már odáig jutottam, hogy ha majd jön a kistestó, neki meg szerzek hordozókendőt, mert igen nehéz lesz két kicsivel közlekedni. Tudom, van a babakocsifelálló tesóknak, de nagyon meglepne, ha Tádét csak úgy odaállítanám és ott is maradna, amiközben tolom a kocsit.

Lehet, mégis meg kéne tanulnom vezetni és akkor minden sokkal könnyebb lenne, de addig is, 5 percenként frissítem a gmailem, hogy mehetünk-e már babakocsival a hordozóért. Hát így alakultak a dolgok, ekkorát képes fordulni egy anyuka. Ja, arról nem is beszélve, hogy Tamás is várja, hogy hordozhasson. Jófej apuka, mi?

Ez a hét egy nagy hétfő

2018. november 14. 14:40 - juditvagyok

Azért csak nehezebb ez, mint gondoltam. Hétfő óta nincs velem Tamás, csak munka után. Egyedül maradtam a gondolataimmal, ráadásul fáj a derekam és a gyerek betegsége miatt is be vagyunk itthonra zárva. Tádét gondozni, ápolni kell, a maradék időben pedig a munkába „menekülök”, frissítem a felületeket, futott-e be valami munka. Ha fut, gyorsan megcsinálom, aztán újra frissítgetek, hogy jön-e visszajelzés.

Nagyon szeretnék kimenni innen, elmenni valahova, legalább a játszótérre, de most nem tudunk, se miatta, se miattam. Éjjelente nem alszunk, így nagyon fáradt vagyok – megint. Mindig. Kicsit unom, hogy velem csak a baj van, hiába mondja Tamás, hogy nem így van, mégis így érzem.

De nem is ez az igazán rossz, hanem az, hogy el van véve tőlem a kismamaság. Kicsit jobban is beleéltem már magam, pedig tudom, még nagyon az elején tartottam. Kiszámoltam, mikorra jön a baba, és addig mi minden lesz: először rosszullét és fáradtság, aztán jön a gömbölyödő pocak és a kismamaruhák, aztán hogy lesz, anyu biztos feljön a szülésnél. Már a neveken gondolkoztunk, pedig még nagyon az eleje volt.

 

Kitettem a fürdőszobapolcra, hogy mindig lássam és tudatosuljon bennem, sikerült. Újra terhes lettem, júniusban jön a második baba – addig pedig óriási út van előttünk.

Mielőtt pozitívra sikerült a teszt, nem éreztem semmit abból, amit az első terhesség során éreztem, se rosszullétet, se fura érzést, betegséghez hasonlót, csak volt két nagyon rossz fejfájásom, ami amúgy mostanság szerencsére ritkaságszámba megy. Ott vártuk együtt, hárman az eredményt, és egyre inkább látszódott a halvány rózsaszín, nagyon várt második csík.

Tamás egyből jött vele, hogy biztos fiú lesz, mi legyen a neve, hogy rendezzük át a lakást, hova kerüljön a második ágy, én meg azóta is kába vagyok és próbálom felfogni, hogy ha minden jól megy, hamarosan négyen leszünk. Hát nem ment minden jól.

Kavarognak bennem az előző terhesség emlékei a most elintézendő dolgokkal. Hiszen már nem csak ketten vagyunk, a vizsgálatokra visszük Tádét is, meg kell oldani az utazást, a vérvételt, a mindent. Nem engedhetem el magam, mert itt van Tádé, neki ugyanúgy teljesértékű anyukára van szüksége. Nem szólhat minden a terhességről, hanem róla is kell már szólnia a mindennapoknak.

Aztán a másik, ami miatt már sikerült sírnom is, hogy mi lesz Tádéval? Mi lesz velünk, ha már nem csak egy gyereket kell szeretni? Nem fog-e sérülni a kis egységünk? Pedig vártuk már, terveztük ezt a babát egy ideje és nagyon örülünk is neki – DE MONDJUK NEKEM MÁR VAN EGY BABÁM. Sose értettem, mire mondta anyukám, hogy mikor terhes lett húgommal, nem tudta, hogy lesz majd az, hogy neki már két gyereke van és mindkettőt ugyanúgy kell szeretni. És most hirtelen féltem a kisbabám, mindkettőt, hogy hogy lesz ez. Pedig ez a világ legnagyobb hülyesége. A testvér pedig a legjobb dolga.

Várni kell még. Nem baj. Jó lesz.

El kell engedni ezt a pár hetet, amíg azt hittem, most összejött. Talán bátrabban, akartabban és felkészültebben, kevesebb félelemmel megyünk neki a következőnek. Már tudom, hogy fogom tudni szeretni mindkettőt, hogy meg fogok tudni oldani mindent.

Csak gyógyuljunk már meg és tudjak innen kicsit kimenekülni, kicsit feltöltődni valami mással, Tádét is kicsit kivinni, hogy ő is feltöltődjön kicsit mással. Láthatólag szeretné ő is elhagyni a lakást, mert az előbb ott feküdt a bejárati ajtó előtt és hisztizett. Hát nem könnyű, na.

Teher alatt nő a pálma

2018. november 12. 19:40 - juditvagyok

Eddig ez a november nem sok jót hozott, inkább elvitt, elvett. Egy hete tudtam meg, hogy baj van, épp ma idéztem fel, délután, zenehallgatás közben. Mennyi minden történt azóta, aminek nem kellett volna megtörténnie.

Például tegnap estére belázasodott a fiam. Éjjel nem sokat aludtunk, aztán napközben pedig jött nekem egy rossz mozdulat, és most tessék, megint alig tudok mozogni.

Egy volt főnököm mondta mindig, és ezt már írtam ide is, hogy teher alatt nő a pálma. Néha már nagyon megerősödött derekú pálmának érzem magam, akire túl sokat pakolnak.

Jön egy újabb teher, amit megszokok, magamban zsörtölődöm ugyan, de aztán arra jutok, nem tarthat ez sokáig így, utána úgyis jobb lesz, lesz másik baba, Tádé meggyógyul és a derekam is jobban lesz, és persze akkor jobb is egy kicsit, de aztán megint beüt majd valami. Nem önbeteljesítő jóslat ez, csak egyszerű megfigyelés.

Valakinél olvastam, hogy megkérdezte tőle a gyereke, hogy anyu, te szereted magad, mire anyu elkezdett gondolkozni és arra jutott, hogy ha sose törődik magával, akkor tényleg, végülis mennyire szeretheti magát. Na én ezen elgondolkoztam, mert már idejét nem tudom, mikor foglalkoztam magammal, mikor varrtam utoljára egy kis kaktuszt vagy alvó macit. Arra emlékszem, hogy színházban már voltam az idén, vagy tavaly volt?, filmeket is láttam vagy hármat.

Olyan szépen elterveztem, hogy mindenre legyen időm, hogy dolgozzak is és haladjak is. De már a haladásról le is mondtam, csak azt szeretném, hogy kicsit ülhessek és kicsit kibújjak most ebből, ami van, felőlem a srácok is ott lehetnek, úgyis mindig velük van minden gondolatom, csak legyen egy kicsit más, más helyek, más fények, más hangok, hogy ne az jusson eszembe, jajj egy hete de rossz volt, hogy ne egy akadálypályának lássam a lakást és ne félórákat keressek, amikor én is pihenhetek kicsit, hanem kicsit bedugnám valahova a konnektorom, és szépen leszívnám az energiát valahonnan.

Ma azon gondolkoztam többek közt, mert ilyen nagy ívű dolgokon gondolkozom, hogy hova legyen felállítva a karácsonyfa, hogy Tádé majd ne díbolja le. És ez volt ma a legelőrevivőbb gondolatom, én nem is lepődnék meg, ha Tamás úgy döntene, inkább ne is beszélgessünk, mert úgysincs miről beszélgetni velem. Most is ülök a flector tapasszal a derekamon, és próbálom megtervezni a mai mozgásokat a minimumra, hogy ne legyen rosszabb. Aztán néha elkalandozok, internetet kell rendelni, téli cipő kell a gyereknek, egészségesebb kajákhoz kéne bevásárolni, elfogy a samponom is, mit főzzek szentestére, mit kapok majd vajon születésnapomra, mert bizony az is lesz, idén leszek 33, az már nem is olyan kevés. Lesz-e tortám, ha sütök, vagy meglep-e valaki.

Szóval nagyon szomjazom most pár jó napra, pár könnyűre, kikapcsolóra, felüdítőre, mert ezt így nem bírom soká. Dehogynem, hisz megmondta András is, teher alatt nő a pálma.

Az élet megáll egy kicsit

2018. november 08. 10:27 - juditvagyok

Október közepén pozitívat teszteltem. Nagyon vártuk már, mert elterveztük: jövő nyáron jön a kistesó. Szerencsénk volt, mert hamar összejött, nagyon örültünk neki.

Teltek a napok, és nem akartam elhinni, hogy sikerült. Egyszerűen nem éreztem magamban, hogy terhes vagyok, féltem, hogy valami baj lesz – egész más érzések keringtek bennem, mint az első terhesség során, de betudtam annak, hogy minden terhesség más.

Aztán tegnapelőtt elkezdődött a rosszullét. Hányinger, hányás, étvágytalanság, émelygés – nemcsak a határtalan fáradtságot éreztem, hanem ezeket is. Nagyon megörültem, végre kezdődik, nem érdekelt, hogy nem eszem, hogy rosszul vagyok, csak az, hogy végre itt van. Elkezdődik a kapcsolatunk.

November 26-ra kaptam csak időpontot a nőgyógyászomhoz, így elmentem egy első vizsgálatra a helyi sztk-ba, mert már nem bírtam tovább a kíváncsisággal, és meg mert nem akartam lekésni semmiről.

A fiammal mentünk, ami miatt külön izgultam, hogy amíg engem vizsgálnak, jól viselkedik-e, de nem kellett volna félnem, tökéletesen viselkedett.

- Hát… Az a helyzet, hogy nem látok életjelet.

- Akkor nincs terhesség?

- De van, úgy látom, ikerterhességnek indult, az egyik fejlődött csak tovább, de csak egy megnövekedett szikhólyagot látok, se szívhang, se életjel. Felkelhet.

Nem akarom elhinni. Rohanok felöltözni, hogy aztán beszélgessünk, biztos rosszul értettem valamit. De tudom, hogy nem. Leülök, kinyomtatják az ambuláns lapokat és egy beutalót a Szent Imrébe, hogy csináljanak egy kontroll ultrahangot. Elmondja megint ugyanazt.

  • És ha így van, akkor ki kell üríteni a méhet.
  • Értem.

Dehogy értem, hogy érteném. Ez nem velem történik. Fogom a cuccaim, alig várom, hogy felhívjam az orvosom meg a Szent Imrét, és segítsenek, mondják nekem azt, hogy semmi baj, Judit, rossz volt a műszer, most jó a vizsgálat eredménye, minden rendben van.

Sírva jövök ki az sztk-ból, hívom a férjem, akit szintén lesújt a hír, és bánja, hogy nem tud velem lenni. Hívom anyukámat, aki szintén nem tud semmi jót mondani erre, mindketten biztosítanak a szeretetük felől. De egyedül vagyok, nagyon. Alig várom, hogy hazaérjünk és sírhassak tovább, hogy aztán elfelejthessem és holnap úgy kelhessek, hogy minden rendben van, meg sem történt, ami megtörtént.

Felhívom a Szent Imrét, ahol egy nem túl empatikus hölgy közli velem, hogy csak 1-től adnak időpontot. Elmondom neki, mi a helyzet, majd közli, hogy nincs délután rendelés, ez nem sürgős eset, majd kapok a jövő hétre vagy az után időpontot, ha nem vérzek, akkor nem sürgős, és ahhoz, hogy „kiürítsék a méhem”, két vélemény kell, úgyhogy majd 1 után telefonáljak.

Hirtelen nem tudok rá kellőképp visszavágni, de már bánom: kellett volna. Egy kiszolgáltatott, félő, aggódó kismamával ugyanis nem lehet így beszélni. Senkivel sem, aki a problémáját előadja és segítséget kér.

Aztán hívom az orvosom asszisztensét. Sajnos nem tudnak segíteni, a doktornő a héten szabadságon van, nagyon sajnálja, vigyázzak magamra. Jó, vigyázok. Mintha nem lenne már tök mindegy.

Hazaérek végre, kicsit elengedhetem magam, telefonálhatok tovább, Tamással, anyuval, kiborulok, ilyen nincs, ez nem lehet, én terhes vagyok, érzem, rosszul vagyok, nekem júniusban szülnöm kell. Aztán néha elpilled a sírás, mert itt van Tádé, róla gondoskodni kell, etetni, altatni. Itt a munka is, abba is belefeledkezek, de ez mind nem jó, mert csak elfeledkezem róla, hogy mi van, hogy itt van bennem valami, ami lehet, hogy nem él, aztán amikor ez újra eszembe jut, akkor nem tudok mit kezdeni a valósággal.

Végre 1 óra, hívhatom újra a Szent Imrét, és végre egy megértő és segítőkész emberrel tudtam beszélni, holnapra kaptam is időpontot.

Persze ettől nem könnyebb, nem jobb, nem egyszerűbb, csak azt tudom, hogy holnap ilyenkor már tudni fogom, hogy mi van. Nem szabad beleélnem magam, hogy nincs semmi baj, de nagyon nehéz ez. Csinálom a dolgom, néha elfelejtem egy-egy pillanatra az aggódást, a hiányt és az űrt, aztán belémhasít, hogy ne felejtsem el. Én úgy sajnálom.

------

Mindez tegnap történt. Éjjel alig aludtam, vártam, hogy elérkezzen a ma délelőtt és az időpont, amikor elvégzik rajtam a vizsgálatot. Berohanok a Szent Imrébe, beadom a beutalóm és várom, hogy szólítsanak.

Szólítottak. Megvizsgálnak és azt mondják, mintha, talán, itt látszik, hogy pulzál, igen, van életjel. Nem valami izmos, de van. Várjunk. Várjunk, és akkor eldől, hogy mi lesz, hogy mi van: vagy egy késői megtermékenyülés és akkor még korai a vizsgálat, vagy épp „elhalás alatt van”. Figyelni kell, ha baj van, akkor pedig azonnal menni a kórházba. Vigyázzak magamra.

Mást nem tehetek, várok és vigyázok, és azt gondolom, minden rendben van. Mint mindig, az idő itt is mindent el fog dönteni. Lehet, úgy tűnik, hogy várni nehéz, de nekem még sose volt ilyen könnyű, amíg nincs baj, és várhatok, addig az azt jelenti, hogy rendben van. Hogy terhes vagyok és fejlődik, aminek fejlődnie kell. Életem legkeményebb napja van mögöttem.

-----

Ez eddig a hétfőnek és a keddnek a történése. Szerdán végül a kórházban kötöttünk ki. Vizsgálatok, de már az elsőnél kiderült, hogy elment éjjel a terhesség. Aztán átnéztük a lehetőségeket, fél órára úgy volt, hogy be is kell feküdnöm, de aztán végül hazaengedtek.

Azóta próbálom elfogadni azt, ami történt. Ha így kellett lennie, hát így lett. Nem könnyű, nagyon fárasztó és fájdalmas órák vannak mögöttem. Nemhogy nem könnyű, inkább kifejezetten nehéz. A bizakodás talán még nehezebbé tette a dolgot, de ez van.

Most túl vagyunk egy ilyenen, még dolgozom magamban, mi történt és szomorkodom. De sokat jelent, hogy van már egy egészséges nagyfiunk, akire ha ránézek, azért eszembe jut, hogy minden rendben van. Sokat jelent az is, hogy a környezetem végig próbált nyugtatni és mellettem volt, minden idegszálukkal. Nem azt mondták, amit hallani akarok, hanem a realitások talaján tartottak, mégis támogatva, gyengéden. És hát itt van a fiam, aki ugyan biztos megérezte, hogy nincs minden rendben, mégis maradt az a jó kedélyű, kedves, nyitott, bizonyos keretek közt rugalmas gyerek, aki mellett anyának, jó anyának, gondoskodó anyának érezhetem magam.

 

Mit csinál egy 16 hónapos baba?

2018. november 03. 11:46 - juditvagyok

Tádé nyáron, a nyaralásunk alatt tanult meg járni úgy igazán, egy portorozi apartmanban, ahova nagy valószínűséggel kicsit kevés játékot vittünk magunkkal, így nem volt mindig könnyű a szórakoztatása.

Amúgy sem mindig könnyű, mert sokszor van, hogy túl nyűgös hozzá, hogy odafigyeljen rá, amit mutatni szeretnénk neki. Jönnek a fogak, ugye. Már 16 kint van. De amúgy is, nem is az a feladat, hogy mindig könnyű legyen, szóval ez nem panasz volt.

Míg elérünk a következő nagy állomásig, a beszédig, sok idő fog eltelni. Húgom ma mondta, hogy álmában már folyékony mondatokban beszélt a fiam, amitől sajnos vagy sem, borzasztó messze állunk még. Úgy tűnik, elsőszótagos gyerek lesz, eddig legalábbis ez a jel van. Mindent megért, leszámítva a Hol van anya? kérdést, és teszi is szépen a dolgát. Ha elégedetten elért egy kis célt, megtapsolja és megtapsoltatja magát mosolyogva. Ilyenkor pontosan meg kell zabálni.

Addig is: játék, játék és játék. Persze az után is, amíg csak lehet, amennyit csak lehet, legyen nekem is boldog gyerekem, mint a dánoknak. Legyen kiegyensúlyozott, felszabadult, őszinte, rugalmas és empatikus, és ehhez mindhez kell a sok játék. Ami közben szintén megtapsolgatja magát.

És hogy miket szoktunk játszani?

Elkezdődött az építés kora, most már nemcsak rombolja a tornyokat, de építi is: habszivacsból is próbálkozik, de továbbra is a két kedvenc az egymásba rakható kis vödröcskék és a Montessori-torony. Nemcsak tornyot épít a vödrökből, de nagyon ügyesen egymásba is rakja. És mindent egymásba rak, mindenbe rak valamit.

Aztán itt a homokozás is, amivel szintén sokat fejlődtünk: már tud lapátolni, és élvezi a homok tapintását, gyúrja, ha nedves. De szeret ugrálni is a felfújhatós dinoszauruszon, tologatni a dömpert és más kocsikat, szétdíbolni, amit apja a duplóból épített neki. Szeret hintázni, szaladgálni, csúszdázni. Szeret táncolni, forogni, mászni, labdázni, reagál a kergetőzésre, érti a viccet.

Olyannyira szereti csavargatni a gombokat, hogy a mosogatógépen el is törte, úgyhogy most fogóval be állítottuk egy fix programra, és csak egyfélét mosogatok. 21. századi problémák, tudom.

Amit én szeretek a leginkább, az az, ahogy nekem segít, vagyis segíteni akar. Ki- és bepakol a mosógépből, mosogatógépből, úgyhogy nagyon észen kell lennem, ha törékeny dolgok kerülnek a kezébe véletlen. Segít teregetni. Pakolgatja a tartós tejeket és tejszíneket, és ha elvitte őket a kiszemelt helyre, megtapsolja magát. Utánam hozza a telefonom, ha valahol elhagytam. Segít kinyitni az ágyneműtartó fiókot, segít felvenni a kiscipőjét, kissapkáját, bújik bele a dzsekibe. Megy az ágyába, ha odaér a napirendünk, hogy alvás következik.

Óriási csoda ám mindez, ahogy a kis világa neki is összeáll eggyé, kezdi látni az összefüggéseket, érezni a napirend biztonságát, kipróbálni egyre több mindent. És nekem is jut sikerből: azon felbuzdulva, hogy szereti magát megtapsolni, ha kinyit egy szekrényajtót, amit nem kéne, megkérem, hogy csukja be inkább (ahelyett, hogy azt kiabálnám neki, hogy nem szabad), és szépen megtapsoljuk, így elfelejti kirámolni a szekrény tartalmát, hanem inkább elégedett magával.

A gyerekem csak nő, fejlődik, bár beszélni nem beszél és sajnos nem is látom, hogy közel lenne a fejlődés, azért haladunk szépen a mozgással, a dolgok begyakorlásával és ami a legfontosabb, a játékkal. Vannak azért természetesen babanyelnvi kifejezések, de a mondókázástól és az anyától még messze vagyunk, akármennyire is fáj ez nekem. De ne fájjon, hülyeség, nem vagyunk lemaradva, minden baba másképp, más ütemben fejlődik. Az enyém például tud szaladni (igaz, cserébe minden állat ugat szerinte, de majd ez is alakul).

 

A szeparációs szorongásról

2018. november 02. 08:53 - juditvagyok

A szeparációs szorongás állítólag két felvonásban történik, először, amikor 8 hónapos kora körül kezd úgy igazán mozgolódni, másodjára pedig másfél éves kora körül, amikor már biztonsággal jár.

Nálunk az első kimaradt. Kicsit fájt is, emlékszem, nyáron még bánkódtam is miatta, hogy úgy tűnik, mintha a gyerekem nem kötődne hozzám speciálisan, csak egyik lennék a két gondoskodója közül. Hozzátartozik persze, hogy mi első pillanattól kezdve nagyon tudatosan bevontuk az apukát is minden mozzanatba, a mai napig ketten fürdetjük, az apja is csinál vele mindent, etetéstől a babakocsitolásig. Az altatást és a tisztába tevést szereti persze inkább kerülni, de azt is meg tudja csinálni, ha kell. Sokat voltak kettesben, órákon át is, ha nekem orvoshoz kell menni, és minden probléma nélkül telik el ez az idő, azt kell, hogy mondjam.

Most azonban benne vagyunk rendesen. 17 hónapos lesz 19-én és az alvásban bizony vannak zavarok. Múlt héten, névnapjára nagy ágyat kapott, igazi felnőtteknek való ágyat, természetesen leesésgátlóval. Összeszereltük neki az apjával és azóta abban alszik. Igazából nem is csak ő kapta az ágyat, hanem én is, mert már nagyon fárasztó volt úgy altatni, hogy ő fekszik és ficereg a kiságyban, én meg ott gubbasztok mellette egy párnán a földön, miközben behajolok hozzá. A nagyágyban viszont elférünk egymás mellett, amíg altatom, néha én is elszunnyadok mellette, és szépen és rövid idő alatt el is alszik. Azonban éjjel felkel, és hiába bújok oda mellé újra, hiába altatom el újra és fekszek még ott mellette egy ideig, ahogy távolodok a szobájából, felsír és nem enged.

Azt mondják, ez az időszak amiatt alakul ki, mert már nagy biztonsággal mozog, és kicsit megretten tőle, hogy mindent meg tud egyedül csinálni, ezért jobban őrzi az anyját. Hát nem tudom, nap közben ennek semmi jelét nem látom, persze odajön, megölelget, megpuszil, de hogy őrizne… De hát a szakemberek jobban tudják.

Ráadásul jönnek a fogai is, már 16 kint van, de jön ki még jobban, a többi kis csúcsa is a hátsó fogaknak, amitől még inkább szenved.

Úgyhogy hónapok óta nem alszom jól, csak ha itt van anyukám és besegít, mert bizony fárasztó sokszor kelni és utána hiába vesszük oda magunk közé, az nem igazi alvás már. Bár mindketten imádjuk, ha ott szuszmorog köztünk, azért egy-két pofont leken és a vesénket is lerugdossa a nagy szeparációs szorongás feloldásában.

És hogy meddig tart? A szakirodalom szerint gyerekenként változik. Vannak fokozatai is persze, meg mondom, van, akinél napközben is jelentkezik, ha nem látja az anyját, vagy anyunak el kell ugrania kis időre otthonról. Nálunk ez szerencsére nincs. Ha majd elmúlik, biztos lesz helyette más, és persze semmiért nem adnám a gyerekes életet, még egy jó alvásért sem, de azért észreveszem magamon, hogy hihetetlen erőtlen, fáradt és nyúzott vagyok, semmihez sincs energiám, a lakás sosincs rendben, újra sűrűbben sírok a kimerültségtől és ez nem jó.

 

 

Erős páros

2018. október 23. 19:07 - juditvagyok

Itt ülünk mindahányan a nappaliban, én Tádé mellett mesét nézek vele, Tamás meg programozni tanul. Tudom, tudom, mesenézés. Mi így döntöttünk, hogy közel másfél évesen már nézhet, úgyhogy én válogatok, Tamás letölti és együtt nézzük a meséket. Most épp Manó Benő és Lili hercegnő apró királyságát. Igazából majdnem mindig ezt nézzük, mert ez nagyon jó kis mese és engem is szórakoztat. Ugyan nagyobb gyerekeknek való a sztori, de kedves, egyszerű figurák vannak benne, semmi villódzás, a szókincs választékos, kedvesek zenék - és sok a békává változtatás. 

Már túl a vacsorán, sütöttem egészséges(ebb) pizzás csigát, Tádé megkapta a kis kakaóját is, apu a tejet, videotelefonáltunk mamával, előtte játszótereztünk is, voltunk ma kirándulni, finomat ebédeltünk, jókat beszélgettünk, finomakat kávéztunk és sokat voltunk a levegőn. Nyugalom és béke, Tádé 3 órát aludt napközben, mit kívánhat még egy anyuka?

Nem sokat. Most úgy érzem magam, mintha én is gyerek lennék, a sok hidegen léttől kipirult-kimelegedett arccal, átmelegedő átfázott combokkal, friss-fáradtan várom az esti tévézést. Tényleg, szinte nem is az anyjának érzem magam most, inkább egy kis barátjának, annyira nincs vele gond vagy teendő ma. Meg tegnap se volt, meg azelőtt sem. Most, hogy itthon volt-van Tamás is, sokat mászkálunk mindenfele, ikeázgatunk, nézelődünk, sétálunk, játszóterezünk, majdnem mindent megint együtt csinálunk, mint nyáron. Csak már nem félek tőle, hogy mi lesz, ha újra vissza kell mennie dolgozni: szeptember óta volt időm és lehetőségem megtanulni és megtapasztalni, hogy milyen erős tudok lenni, és hogy Tádé is mennyire könnyed társaság tud lenni. Így nem árnyékolja be semmi a közös időt. A munkahely úgy tűnik, jó, szerethető és családbarát, közel van, jól érzi magát ott Tamás, hamar hazaér hozzánk és talál inspiráló dolgokat.

Ilyenkor nehéz elképzelni, hogy vannak, voltak borúsabb napok és időszakok. Valahogy tényleg, mintha egyik napról a másikra eltűntek volna a nehézségek. Nem tudom, hova lettek vagy mitől múltak el, és nem tudom, mikor jönnek vissza. Pedig jó lenne tudni, mitől múlt el, szeretném, ha rájönnék, mert a jövőre nézvést hasznos lenne. Szeretem ráfogni, hogy a napi egy alvás annyira megváltoztatta a napi ritmust, hogy minden könnyebb tőle, de szerintem ennél valami összetettebb van a héttérben. Olvastam valami közhelyszótár-idézetet, amiben azt írták, olyan anya vagy, amilyen ember, tehát ha fáradt vagy akkor fáradt anya leszel, ha türelmetlen, ha ideges, ha kimerült, ha álmos, ha boldog, ha kiegyensúlyozott stb., akkor anyának is olyan vagy. Nem óriási felfedezés, tudom, de valahogy ez akkor belémkattant, hogy tényleg, ezt nem lehet már kettéválasztani, és ha nyűgös vagyok, akkor anyának is nyűgös vagyok. Tehát lehet, itt a nyitja a dolgoknak: egyszer bennem állítódott át valami, amitől könnyedebben, egyszerűbben veszem az akadályokat, és ez hat ki Tádéra is. Vagy pedig ő fejlődött annyit egyik napról a másikra, hogy hagy kiegyensúlyozott anyukának lenni. Mert akárhonnan is nézzük, mégis ő a főnök. Hiába tervezek én el akármit.

Akárhogy is legyen, most nagyon erős, jó párosnak érzem magunkat. Még gondolkozni fogok ezen, mi változhatott, és ha rájövök, megírom, ígérem. Addig is csak bízni tudok benne, hogy ez a szép, kerek egész megmarad és nem törik el.