Harminc múltam

egy koraharmincas nő mindennapjai

A terhesség alatti depresszió - belülről

2019. március 19. 08:34 - juditvagyok

Eddig sokszor segített, ha kiírtam magamból. Abszolút terápiás írás következik.

Befejeztem a hormonkezelést, abban bíztam, hogy minden jobb lesz utána, de sajnos a hétvégén összeomlottam. Teljesen kiürültem, elhatalmasodott rajtam a pánik, az elkeseredettség, a boldogtalanság, az elégedetlenség és a honvágy. A hosszú hétvégét nagy részben otthon töltöttük a szüleimnél, és régen éltem meg ennyire intenzíven az otthonlétet. Most is könnybe lábad a szemem, ha arra gondolok, milyen más volt otthon lenni, mint itthon. Régi témám ez már nekem, hogy mennyire rosszul viselem, hogy ilyen messze élünk a szüleimtől, hogy a fiam ilyen kevésszer találkozik velük. Anyu rádásul beteg volt, de szerencsére nem fertőzött, úgyhogy semmi bajunk, de valahogy talán emiatt is még jobban éreztem, mennyire szükség lenne a közelségre.

Hazaérve semmi sem volt jó, az otthoni kaját ettük és csak erősödött a honvágyam, vágytam vissza, itt csak azt láttam, milyen kicsi és üres a lakás. Pedig igazából teljesen rendben van és inkább túlzsúfolt mint üres. Nagyon kiborultam és összeomlottam, órákig tartott, amíg rendbe tudtam magam szedni. Tamás beültetett utána a kocsiba és elvitt minket a városban kocsikázni, új területeket felmérni, házakat nézni, csak úgy egyszerűen ülni és nézni ki a fejemből. Életmentő volt.

Előtte már annyira elhatalmasodott rajtam a depresszió, hogy nem tudtam magamon erőt venni, csak azt láttam, hogy nem csinálok semmit jól, hogy hálátlan vagyok, hogy nem való nekem az anyaság, hogy elegem van magamból és ez így nem mehet tovább mert semmi értelme így a mindennapoknak.

Hogy mitől jött elő ez a szörnyűség? Biztos a honvágy és az otthon töltött idő hozta elő, a visszatérés utáni hirtelen kiüresedés.

Pedig jó nekem. Tegnap voltunk orvosnál és kiderült, hogy már nem probléma a méhlepény helye, jó helyre vándorolt, úgyhogy megint nincs mozgásstop, újra magamhoz emelhetem Tádét, és az újabb baba valószínűleg kislány.

Van egy szép, otthonos otthonunk, ahova szépen be tudunk kuckózni. Van egy támogató férjem, aki tényleg, ha a mélyponton vagyok, kezét-lábát törve próbál onnan kirángatni. Van egy gyönyörű és okos, eleven, csodálatos kisfiunk, aki nem győz ölelgetni és szeretgetni. Ma 21 hónapos, és még mindig semmi jele annak, hogy például ma vagy holnap elkezdene beszélni. A gyerekzárakkal egész biztonságosak lettek a napjaink, és alig várom, hogy újra kivihessem a játszótérre. Persze még mindig úgy érzem sokszor, hogy kevés vagyok neki, hiába hozzám ragaszkodik a legjobban, mindig attól félek, hogy nem adok neki eleget, elég kedvességet, figyelmet, türelmet, játékot. Tudom, hogy hülyeség, de amit az ember tud és amit érez, azok között nagy különbség tud lenni.

Azt olvastam, hogy minden 10. kismamát érint a terhesség alatti depresszió. A fáradékonyság, rosszullét is állhat a háttérben, az elszigeteltség, a hormonális löketek együtt előidézhetik, főleg egy arra hajlamos embernél. A terhesség során történő félelmek, aggodalmak is okozhatják – nekem ezekből akad sajnos (itt van például még mindig a szüléstől való félelem és stressz). De az elszigeteltség sem tesz jót a hangulatomnak, nagyon várom, hogy végre itt legyen az igazi tavasz és elkezdődjön az eljárkálás.

Esküszöm, mindent meg fogok tenni azért, hogy jobb legyen nekem is meg a környezetemnek is, csak még ennek itt teljesen ki kell jönnie. Abban is bízom, hogy mint Tádénál, itt is, ha a kicsi mozgását elkezdem érezni, jobban fogom magam érezni, és ha a hormonok is beállnak rendesen, akkor szintén kevésbé visel meg a terhesség. De persze nem szabad mindent kívülről várni, a valódi változás belső elhatározás és erős kérdése.

Azt viszont már látom, hogy ez a terhesség sokkal jobban megvisel mint az első, fura, hogy ennyit vagyok itthon és sok tekintetben meg van kötve a kezem és nincs lehetőségem (vagy nem volt) olyan aktivitásokra, melyek segítenék a mindennapok átélését. Nem tudom, miért vagyok ilyen, miért nem tudom szépen, boldogan, erőtől és szépségtől kicsattanva végig vinni ezt a terhességet, és ez nagyon bánt. De még a felénél sem tartok, összejöhet még egy boldog terhesség második fele.

5 dolog, amire nem számítottam, amikor újra elkezdődött a babavárás

2019. március 14. 08:49 - juditvagyok

 1. Nem emelhetem majd fel a fiam

Az én maholnap 21 hónapos kisfiam nagyobb a kortársainál, 92-es ruhát hord és kishíján 15 kilót nyom. Jó magas, nem kövér egyáltalán, hanem arányosan nagy. Amikor elkezdődött a terhesség, a védőnő egyből mondta, hogy ne emelgessem, mert az amúgy is rossz derekam nagyon meg fogja szívni. Rossz, ölelgethetni ugyan ölelgetem, amennyit csak tudom, de nemcsak kényelmetlenné teszi a napokat, hanem érzelmileg sem esik jól, hogy ne kapjam fel bármikor a kisfiam, amikor csak akarnám. De egyáltalán nem hiányzik se egy derékfájós hét, se az, hogy a méhlepénnyel legyen valami, úgyhogy inkább betartom a szabályt, még egy ideig nem emelem a gyereket.

 

  1. A férjem többet segít, mint az első terhesség során

Teljesen igaz, hogy nemcsak gyerek születik, hanem vele egy anyuka és apuka is. Amikor Tádéval voltam terhes, nagyon sokszor el kellett Tamásnak magyarázni, miért szorulok több érzelmi és fizikai támogatásra, mint korábban. Sokszor nem értette, ő lassabban lett kispapa, mint én kismama. A vége felé persze izgatott volt már ő is nagyon, de emlékszem, például a gyerek rugdosása őt nem hozta annyira lázba sose, mint engem, és ez akkor nagyon rosszul esett.

Most jobban figyel rám mint én magamra. Kímél és óv a fizikai megterheléstől és irtó megértő az érzelmi hullámvasutakkal kapcsolatban. Amikor kérem, megmasszíroz, sokat ölelget és minden rosszkedvet a hormonokra fog, naponta biztosít felőle, hogy természetesen szép vagyok és jól áll a terhesség, és anyukának is nagyon jó vagyok, jobbat nem is kívánhatna a fiunk. Amikor nem főztem, akkor is teljesen megértő volt, holott kapcsolatunk egyik alappillére az evés.

Jól esik ez a gondoskodás, ne hagyd abba!

 

  1. A hányinger és hányás ilyen sokáig kitart

Tádéval volt émelygés, meg mindennek nagyon rossz utóízét éreztem, fogytam is a terhesség elején 4 kilót. A mostani ennél jóval durvább löket, 6,5 kiló jött le, és nagyon sokat hánytam az első trimeszterbe, de átnyúlt ez a másodikba is. A napokban minden nap volt egy kis rosszullét, amitől szerencsére már nem még rosszabbul vagyok, hanem megkönnyebbülök. Kíváncsi vagyok, meddig tart még, már igazán elmúlhatna, szeretnék egy jót enni úgy, hogy bent is maradjon!

 

  1. Hogy ennyit fogok aludni

Az előző terhesség során bejártam dolgozni, így a napközbeni alvásról szó sem eshetett. Azonban arra sem emlékszem, hogy esténként ennyire hamar elálmosodtam volna. Napi 12-13 órát alszom, ha minden okés, és meg kell mondanom, ezek a legjobb óráim a nap során. A napközben alvás Tádéval összebújva történik, közben kis relaxációs zajokat hallgatunk, az utóbbi időkben néha olvasok is ilyenkor, mikor felkelek és Tádé még alszik. Esténként pedig egy hosszas altatás után mindketten beálmosodunk végre annyira, hogy elinduljon az éjszakai alvás, aztán Tádét az apja átviszi a szobájába, ahol a gyerek eltölt pár órát, és jön vissza hozzánk, közénk, és akkor megint folytatódik az édes alvás. Teljesen kiszámítható a menetrend. Persze jobb lenne, ha a gyerek altatása nem lenne ilyen hosszas, hanem elég lenne egy kis estimese, vagy ha végig a saját szobájában lenne, de bízom benne, hogy előbb-utóbb, főleg, ha megszületik a kistesó, menni fog ez is, közös altatás a gyerekszobában meséléssel. Valahogy úgy képzelem, hogy Tádé addigra már tud beszélni, bár erre még mindig nem sok jel utal, és meg fogok tudni vele beszélni egy csomó mindent. No megvan arra is az esély, hogy majd mindent inkább csak megmagyaráz, kimagyaráz, például azt, hogy neki miért kell velünk aludnia, mindenféleképp.

 

  1. Mindent sokkal nehezebb lesz elintézni

Valahogy nem gondoltam bele, hogy a második terhességnél már lesz egy gyerek, és emiatt minden egy kicsit nehezebb lesz. Mármint a szervezés, az elintézés. A mindennapok minden perce. Mert mindig figyelek rá, most is, épp a gyerekzárat próbálja leműteni a konyhaszekrényekről, de nem fog neki menni. Folyamatos éberség és nem kipihentség, mert hiába a napi 12-13 óra alvás, az mégis éber alvás, nem pihentető annyira, nehéz ezt elmagyarázni, hogy lehetek fáradt ennyi órányi alvás után, de így van. A napirendünk is nagyban megköti a kezem, ha egy-egy program megszervezéséről van szó, nem kell itt nagy dologra gondolni, elég csak egy egyszerű bevásárlásra. Tádé eleven, érdeklődő, nyüzsgő gyerek, így orvoshoz menni vele kettesben, de még hármasban is gyakorlatilag lehetetlen. És amíg a rendszer úgy van kitalálva, hogy egy vérvétel eredményért 3 különböző időpontban 2 különböző helyre kell menni, hát nem könnyű a kisgyerekkel megoldani semmit sem. Arról nem is beszélve, hogy a család is nehezen tud besegíteni a távolság és a nem nyugdíjas évek miatt, és az olyan luxusdolgokról, mint például barátokkal találkozni – hát már idejét sem tudom, mikor volt ilyen.

Azok a (fránya) kismamahormonok nagyon dolgoznak

2019. március 11. 13:21 - juditvagyok

Ma reggel vettem be az utolsó hormontablettát, el se hiszem, hogy eltelt ez a sok hét. Hogy a gyógyszer miatt vagy egyébként is ez lenne, nem tudom, de a hormonok teljesen átvették az uralmukat a mindennapjaim felett, a terhes agy mellett 120%-os kismamalelkem van.

A hétvégénk úgy telt, hogy szombaton végre tele energiával keltem. Elraktam a téli cuccokat, rendet tettem a cipők közt, bezsákoltam Tádé kinőtt ruháit és felvittük őket a padlásra, helyet csinálva ezzel a pénteken vásárolt aranyos kis 92-es méretsornak, merthogy „a gyerek csak nő mint a gomba”. Délután néztünk volna nekem kismamanadrágot, mert ugyan nincs még igazi pocakom, de már szorítanak a nadrágjaim, és az előző terhességből megmaradt ruhák nem túl sokan vannak, gondoltam, veszünk egy nadrágot, de agglomerációs anyukaként ez sem könnyű feladat. Természetesen, ahogy annak lennie kell, nem kaptunk semmit, a honlapon rosszul szerepelt az infó, hogy a budaörsi h&m-ben lehet MAMA cuccokat venni. Mentünk be tesómékhoz látogatóba ez után, és semmi kedvem nem volt plázáról plázára járni amiatt, hogy hátha találunk majd valamit. Hátha. Így nadrág nélkül maradok, netről nem merek rendelni, majd lesz valahogy.

Jó volt kicsit kimozdulni, az eredeti terv az volt, hogy szombaton Esztergomba megyünk, de mivel a védőnő szigorú fekvésre intett, így nem akartunk nagy kirándulásba vágni, nehogy legyen valami baj. Majd ha rendbe jövök. Addig meg nehéz ugyan, de betartjuk a sok pihenést. Vagyis annyira nem is nehéz, mert amilyen energikus voltam szombaton, olyan fáradt, nyűgös és sírós tegnap… Szegény férjem nem győzött nyugtatni. Elégedetlen vagyok magammal, külsőleg és belsőleg is, unom, hogy ennyire csekély a teherbírásom, és hogy ennyire nem tudok részt venni az itthoni dolgokban. Persze Tamás igyekezett nyugtatni és a hormonokra fogta, de az amúgy is depresszióra hajlamos lelkemet megviselte a tegnap, az külön nem esett jól, hogy az esti mézes tejhez melegített tejet úgy, ahogy van, kiborítottam a konyhában (nincs hely, nincs és nincs), Tádé leverte a falról a tele rajzszöggel lévő parafatáblát és egész nap szédültem is. Nem volt jó a tegnapi nap.

Megvisel, hogy korlátozva vagyok. Hogy nemcsak a napriend köt, pedig az sem kevés, 11-fél 2-ig alszik a gyerek, ezzel jól kettévágva a napot, se délelőtt, se délután nem tudunk igazán elutazni itthonról, meg aztán ott vannak az evések és a hatalmas mozgásigény. Mozgásigény – marad az udvar és a lakás, mert a játszótér is tiltólistás most egy ideig, bár a tavasz is visszabújt az odvába, hideg, szeles, nyirkos napok elé nézünk. Megvisel, hogy hiába vagyok itthon, itt sem tudok úgy haladni a dolgokkal, ahogy kéne. Hogy Tamás takarít, de hát a legnagyobb igyekezettel sem úgy csinálja, ahogy én csinálnám (ok, néha pontosabban, szebben, de van, amit nem), hogy nem tudok főzni rendesen, mert nem esik jól se a főzés, se az evés. Hogy nem emelhetem fel Tádét. Hogy úgy kell pihennem, hogy közben folyamatosan résen kell lennem, hogy a gyerek épp mivel hoz magára vagy a környezetére veszélyt. Megvisel, hogy minden nap más front van, hogy múlt héten háromszor fájt a fejem.

Nehéz a mai nap is, nincs kire támaszkodnom nap közben, csak online. Hiányzik megint nagyon, hogy legyen itthon egy másik felnőtt is, aki emelgeti a fiunk, aki meghallgat, ha elkeseredek. De a hét most rövid lesz, utazunk vidékre is anyuhoz, úgyhogy megpróbálok kicsit optimistábban látni, és el ne felejtsem a legjobbat: nincs több hormontabletta!

Az első születésnap

2019. március 06. 09:52 - juditvagyok

Egyéves a harmincmultam.blog.hu, és a Facebook oldal, hurrá!

Mikor jött a blogírás ötlete, épp betöltöttem a 30-at. Arra gondoltam, hogy mindenféléről fogok írni, ami egy harmincas nő mindennapjaiban felbukkanhat, sorozatnézéstől a lakásvásárlásig, esküvőszervezéstől a gyerekvárásig. Aztán ebből nem lett semmi. Egy éve azonban, amikor abbahagytam a pszichoterápiát, úgy döntöttem, hogy újraélesztem a blogot és félig-meddig terápiás célzattal írni fogom, mi minden történik velünk.

Sajnos vagy nem sajnos, de nem egy harmincas nő szerteágazó mindennapjairól írok, hanem egy anyukablogot hoztam létre, egy vidéki anyuka- és feleségblogot.  A napjaink egyáltalán nem olyan változatosak, hogy igazi tükröt tudjak mutatni egy harmincas nő életéről, bár amennyiben egy harmincas nő az egy vidéki anyuka és háziasszony, úgy de.

Nyomon követhettétek Tádé fejlődését, a kételyeimet és örömeimet a gyerekneveléssel kapcsolatban, kirándulásainkat, játszóterezéseinket, bepillanthattatok kicsit abba is, hogy élünk Tamással. Hogyan ünneplünk, hogyan éljük a hétköznapokat, miket főzök, hogy próbálom rendben tartani az otthonunk, miket olvasok, mi az, ami feldob, mi az, ami lehangol. Most pedig velem vagytok akkor is, amikor várjuk a második gyereket, figyelve azért Tádéra.

Közel kétszázan lettünk az elmúlt egy év során, ami nagyon jól esik. Jól esett a sok támogató, együtt érző hozzászólásotok is, a megerősítés, hogy bizony, nem csak én megyek át azokon, amiken átmegyek. Hogy ti is így élitek meg a napokat. A terápiás írásban ez volt a legjobb, hogy sorsközösségre leltem, és amikor igazán mélyponton vagyok, akkor jöttök és mondjátok, hogy hú, ez nálatok is így van, de majd elmúlik, ne aggódjak.

Köszönöm, hogy velem tartatok így az itthon töltött idő alatt, és nyomon követitek Tádét meg minket. Maradjon ez így még sokáig!

Boldog születésnapot, blogom, legyen még sok!

Apu segít a házimunkában, apu segít a gyerek mellett - és ez így van jól

2019. március 05. 08:36 - juditvagyok

Az utóbbi egy hétben nagyon sok olyan cikk és blogbejegyzés jött velem szemben, ahol vagy arról írtak, hogy a gyerekeket hogy tudjuk bevonni a házimunkába, vagy arról, hogy a férfiak segítenek / nem segítenek a nőknek a láthatatlan munka elvégzésében vagy épp a családi teendőkében, mint például a gyerek ellátása. Olvastam arról is, sőt meg is osztottam, hogy az apukák a boldogabb szülők, mert nekik sokkal több felhőtlen szórakozás jut a gyerekekkel, gyerekkel, mint az anyukának, hisz általában az anyukára hárul minden praktikus és kötelező feladat elvégzése, míg apu hazajön a munkából és játszik egy jót a gyerekkel – az öltöztetés, tisztába tevés, orvoshoz vitel, napi kis harcok többnyire az anyukák feladatai. Arra gondoltam, össze- vagy inkább leírom nektek, nálunk hogy van ez, hogy alakult a feladatmegosztás, mert persze biztos csinálhatnánk jobban, de alapvetően nekem anyukaként, feleségként nincs okom panaszra, mert a férjem szépen kiveszi a részét a napi teendőkből minden területen.

Talán azzal kezdeném, hogy én már az első napokban is nagyon fontosnak tartottam, hogy bevonjam a férjem a gyerekkel kapcsolatos teendők elvégzésébe. Nemcsak a közös fürdetésre gondolok, de én soksor az ölébe adtam, hogy fogd, szokjon téged is, ne csak engem, próbáld meg te is altatni, aztán amikor 6 hetesen tápszeres lett a baba, az etetésbe is bevontam a férjem. Még csak pár hónapos volt a gyerek, amikor nekem rendszeresen el kellett járnom orvoshoz itthonról hétfő esténként, és ilyenkor mindig az apja vigyázott rá. Ehhez persze kellett egy kis rutin, amit előtte közösen alakítottunk ki, megmutattam, megtanítottam a férjemnek, amit csak tudtam, de hamar tanult és akart is tanulni. Hamar kialakult az ő saját rutinjuk is, nem mondom, hogy mindig úgy csinálták a dolgokat, ahogy szerintem kellett volna, de túlélték minden alaklommal és csak erősödött a kötődés köztük.

Az első pillanattól kezdve bevontam a férjem is a gyerek körüli teendőkbe, ami egyébként nem mindig volt könnyű, mert egy újszülött nem annyira interaktív, sokszor olyankor is a kezébe nyomtam, ha nyugtalan volt a gyerek. Nagyon szerettük a pólyát, pólyában sokkal nagyobb biztonsággal tudta ő is megfogni a nagy kezeivel. Mi azt vettük észre már viszonylag hamar, hogy a gyerek megnyugszik a ritmikus, monoton zenére, így sokszor rappre nyugtattuk meg, ha sírt. Ez általában az apja feladata volt. Az altatásnál is sokszor kivette a részét a dolgokból, mivel olyan 6-7 hetes korától ADAMO hintában altattuk, utána amikor azt kinőtte, az erkélyen, babakocsiban. Nem testközeli altatás egyik sem, épp ezért nagyon mindegy, melyik szülő csinálja.

A házimunka elvégzésébe egy fokkal nehezebben tudtam bevonni a férjem. Mivel derékfájós vagyok, így vannak feladatok, amiket majdnem mindig ő csinál, ilyen például a porszívózás, és szépen, alaposan meg is csinálja, de például ha nem szólok rá, nem pakol be maga után a mosogatógépbe. Fura. Most, hogy terhes vagyok, és kerülöm a vegyszereket, a fürdőszoba kitakarítása is az ő feladata lett, és azt kell mondanom, sokkal szebben és precízebben végzi el a munkát, mint én. Amíg ő azt csinálja a heti takarítás során, én letörölgetem a lakásban a port, előkészítem a terepet a porszívózáshoz, kitakarítom a konyhát. Így nemcsak lerövidül a takarítás ideje, de én sem fáradok ki annyira. Óriási segítség, igaz, meg kellett tanítani, mit hogy, milyen sorrendben, milyen takarítószerrel kell csinálni. Többször is meg kellett mutatni, de igazán megérte.

Amiben még örülnék, ha segítene, az a főzés. Vagyis nem is az, hogy segítene, hanem ha tudna és szeretne főzni, mert én nagyon szeretem más főztjét enni, és jó lenne néha, ha a férjem finom főztjét enném, de a babos melegszendvicsen kívül nem sok dolgot tud elkészíteni. Semmit, legyünk pontosak. De segít cserébe elkészíteni a gyerek reggelijét és vacsoráját, ha én még vagy már nagyon fáradt vagyok.

A terhesség során és a derékfájásom miatt sok dologtól tehermentesített a férjem, aminek nagyon örülök. Sokszor kérnem sem kellett, az ő ötlete volt, mert még mindig jobban megéri éjjel a síró gyereket neki áthozni a kiságyból a mi ágyunkba mind a 15 kilójával, mint utána egy hétig ápolni, mert meghúztam a derekam.

Nem akarom, hogy úgy tűnjön, hogy én kihasználom őt vagy nem veszem ki a részem a házimunkából. Most a terhesség elején igaz, kicsit elhanyagoltam a háztartást és sok dologban segítségre voltam utalva, de egyébként sokszor tényleg az ő ötlete, hogy miben segíthetne nekem, és ez nemcsak, hogy jól esik, de tényleg óriási segítséget jelent a mindennapokban. Főleg, hogy én is dolgozok a gyerek mellett, igaz, csak napi 4 órát és itthonról, de valahogy jó érzés, hogy jobban megosztjuk a láthatatlan munka elvégzését is és a gyerekkel kapcsolatos teendőket is. És hogy mi segített igazán? Hogy az elejétől fogva kértem és mutattam, mondtam, mire van szükségem, és az is, hogy sokat van itthon a férjem és akar is segíteni. Több ilyen segítőkész társat az asszonyoknak!  

Vidéki háziasszonynak lenni

2019. március 04. 10:52 - juditvagyok

Kezd egyre több energiám lenni. Ami arra hívja fel a figyelmem, hogy mennyire elhanyagoltam a háztartást az elmúlt másfél hónapban. A konyhaszekrények ajtajait, a szagelszívót tegnap kicsit lepucoltam, kisuvickoltam az olajsütős edényem is, valahogy most a terhesség alatt nagyon elkezdtem kívánni az olajban sült dolgokat sajnos, szóval elkezdtem látni, mi mindent kell megcsinálni, és elkezdtem megcsinálni is. De édes nosztalgiával emlékeztem vissza a majdnem már egy évvel ezelőtti posztomra, (tényleg! lassan egy éves a blog!) hogy milyen szépen elterveztem a házimunkát és egy ideig milyen szépen tudtam is magam tartani. Milyen naiv voltam! Hogy ez majd menni fog! HÁT NEM.

De itt a tavasz, kell majd egy szép nagy tavaszi nagytakarítás és lassan a főzésre is vissza kéne szoknom. De sajnos teljesen elment tőle a kedvem. Persze ebben benne van az is, hogy még mindig undorodom a nyer hústól meg bizonyos illatoktól, nincs rendesen helyem a konyhában főzni, mert kicsit a konyhám. És akkor itt el is jutottam odáig, hogy milyen lenne elköltözni innen. Habár nagyon szeretjük a lakásunk, de azért látszik már, hogy kicsit szűkösen vagyunk, minden négyzetcentimétert kihasználtunk már, kicsit kérdéses, mi lesz, ha megszületik a második gyerek. Megoldjuk, mi is viszonyleg kevés négyzetméteren és közös szobában nőttünk fel, és nagyon jó volt, csak én érzem, meg Tamás is, hogy jó lenne plusz egy szoba dolgozni, plusz egy konyha főzni és enni, és nem a nappaliban főzni. Ti szeretitek az amerikai konyhás nappalit? Nálam, amíg kicsit volt Tádé, nagy előnye volt, mert láttam mindig a gyereket, főzés közben nem maradtam ki semmiből. Azonban ahogy nő, egyre kényelmetlenebb és veszélyesebb, és egyre inkább a hiányát érzem egy külön konyhának-ebédlőnek és egy külön nappalinak.

De felmerült annak az ötlete, és most már szinte minden nap beszélünk róla, hogy milyen lenne egy saját kertesházban élni, esetleg elköltözni a városból is. Úgy érzem, eléggé be vagyok ide zárva, nagyon rossz a városunk infrastruktúrája, nagyon gyorsan nőtt és nem tudott lépést tartani vele a valódi fejlődés. Értsd: pl nincsenek járdák és aszfaltozott úttestek. Nincs  a központ akadálymentestíve, óriási kerülővel jutok el oda, nem jó babakocsival sétálni a környéken. Kicsit unalmas már, nincs rendes struktúrája a városnak, nincs íve épp ezért egy-egy sétának, nem lehet két célt összekötni, mert másfele vannak a dolgok. Hiányzik BP, mégis csak több mint 10 évet éltem ott, valahogy szépítő nosztalgiával gondolok még a Margitszigetre is. Úgy képzelem, könnyebb lenne sétálni ott, de persze tudom, hogy büdös, zajos, aluljárós, furaemberes a város, csak én vágyom nagyon vissza. De persze nincs kedvem beilleszkedni egy új közösségbe (sose volt), csak szeretnék kicsit felfedezni, mászkálni és nem itthonra bezárva lenni. Persze minden más lenne, ha tudnék vezetni, de most a második terhességgel megint csúszik egy kicsit a dolog. De jó lenne egy élhetőbb, emberbarátabb városban élni, jobban kihasználni a lehetőségeket. Vagy visszaköltözni Mezőtúrra, bárcsak tudnánk onnan dolgozni. De tudom, azt is csak az emlékek szépítik meg.

Addig is marad a takarítási terv, hogy ne egyen meg minket a kosz, ablakpucolással, portalanítással, terítők kimosásával, az erkély tavaszításával, a kisgyerekszoba átrendezésével, friss függönyökkel. Heló tavasz, jó, hogy itt vagy!

Örülj, hogy lány, örülj, hogy fiú!

2019. február 28. 18:31 - juditvagyok

Ma voltunk a 12. heti kombinált teszten, ahol nemcsak betegségekre szűrtek rá, de UH-n is voltunk. Minden, de minden a lehető legnagyobb rendben van a kicsivel, szépen fejlődik, mocorog. Nagyon fura volt látni, milyen élénken mozog, és mégsem érezni belőle semmit. A neme azonban nem derült ki most, úgyhogy van még reményem rá, hogy kislányunk lesz, és Tamás is kezdi szokni a gondolatot. Elvégre, ha nem látszik, hogy fiú, akkor szerinte _biztos_ lány. Férfilogika.

Én nagyon szeretnék egy kislányt, egy kis aranyos, mosolygós, nyugis babát, akinek lehet mesélni, hagyja, hogy ölelgessem és puszilgassam állandóan, mert bizony Tádé csak akkor hagyja, ha neki is van kedve hozzá, és bizony egyre nagyobb fiú, így egyre kevesebbszer lehet vele gyömöszkölőset játszani. Szeretném, ha nem csak a Tamás-féle élénk és eleven gének öröklődnének a családba, hanem a mifélénk is, a nyugodtabb, higgadtabb, szófogadóbb gének is, de persze a szorongás nélkül, az a rész jöhet megint Tamástól. Tudom, hogy ez egyáltalán nem is a nemen múlik, de én kislánykorom óta kislányos anyukának képzeltem el magam, anyukámék is lányok tesók, nagymamáék is azok voltak, unokatesóim is lányok, valahogy ezt az ágat éreztem dominánsabbnak, de persze vannak nekem fiútesóim is meg egy apukám, ugye, Tamáséknál meg szintén akadnak fiúk. De ez ugye nem ilyen egyszerű. Szóval szeretnék egy kislányt. Amikor két éve Tádénál megtudtuk, hogy fiú, én teljesen kétségbe estem. Hogy nekem lesz egy fiam, hát hogy kell egy fiút felnevelni? Milyen lesz, ha kamasz lesz? Ha csajokat hoz haza meg sörözni jár? Ha balhés lesz vagy szemtelen? Szóval mit kezdek én egy vagány kamasz sráccal, hogy fog ő nekem megnyílva maradni? És még számtalan ilyen kérdés keringett bennem, sírtam is, míg Tamás a lehető legbüszkébben csak annyit mondott, Judit, minden rendben lesz (persze ő nem úgy látja a saját kamaszkorát, hogy ne lett volna minden rendben, de hát én ugyan nem lettem volna a szülei helyében :D), örülj, hogy fiú, szuper lesz!

És aztán a világ legtermészetesebb dolga lett, hogy fiam fog születni, imádtam a fiús ruhákat venni a lányos helyett és egy percig sem bántam, hogy nem kislány. Örültem, hogy fiú, és örülök is neki. Vagány fiam van és mindent megteszünk azért, hogy jó kapcsolatunk legyen vele és ez minél több ideig (=örökké) kitartson. Hogy bízzunk egymásban, meg ilyen egyéb fontos dolgok.

Tamás második gyereknek is fiút szeretett volna, hogy nőjön a bandája, a fiának öccse legyen neki meg két (majd három) fia, igazi testvériség, akik folyamatos imádattal beszélnek majd az anyjukhoz, megvédik őt mindentől és rosszalkodnak. De ma láttam rajta először, hogy egy kislánynak is nagyon örülne, hogy igazából neki is mindegy, mi, csak legyen jól vele minden. Jó volt, mert már azt kezdtem hinni, tényleg csak fiúnak örülne.

A vizsgálatra nagyon korán mentünk, vagyis korán kellett kelnünk, hogy odaérjünk 8-ra. Cserébe hamar végeztünk, Tádéra Tamás anyukája vigyázott, így volt időnk hazafele menet még megvenni a kimaradt gyerekzárakat, terhes agy miatt elfelejtett kajákat, márciusi pelenkaadagot és megleptem magam pár kis kozmetikummal is meg egy hajfestékkel. Óriási ősz lenövésem van, mert ugye az első trimeszterben nem szabad se hajat, se körmöt festeni, én meg már őszülök, ezek is a gének, kedves gyerekeim, remélem, ezt nem fogjátok tőlem örökölni. Szóval a napokban kicsit rendbe szedem magam, elvégre itt a tavasz, a játszótérre nem mehetek ki akárhogy!

Tádé szuperül bírta a nagymamájával a délelőttöt. Nagyon jó érzés, hogy simán ráhagyhatjuk bármelyik nagyszülőre és jól elvan velük. Jó természete van ilyen szempontból, persze állítólag néha megy az ajtóhoz és jönne utánunk, de nem sír különösebben és könnyen elterelhető a figyelme. Barátságos, jó kedélyű gyerek. Büszke vagyok rá, hogy ilyen és hogy sikerült ilyenné nevelnünk. Mondjuk cserébe nehéz vele elmenni itthonról ügyeket intézni.

Kifáradtunk nagyon, hosszú nap volt és azért kicsit stresszes is, még ha igazából tudtuk is, hogy minden rendben van. Az UH-on néztük a kicsit, és mindkettőnknek az jutott eszébe, még ha furának is tűnik, hogy hasonlít Tádéra, ugyanolyan formájú a kis feje, tudom, hogy hülyeség, de mindkettőnkben ez fogalmazódott meg. Szóval megint egy vizsgálattal közelebb kerültünk a kistesó érkezéséig.

Miben különbözik a második terhességem az elsőtől?

2019. február 24. 10:43 - juditvagyok

Először is én most a második terhességnél egy hormonkúrát is csinálok. A novemberi vetélés miatt az orvosom tanácsára szedem, elég nagy mennyiségben, és mondjuk minden rendben is van tőle, de vannak mellékhatásai. Az amúgy is meglévő álmosságot és hányingert felerősíti, és emellett nagyon letört is vagyok. A 12. hét után egyre csökkenteni kell az adagot, azaz pár nap múlva végre egyre kevesebbet kell belőle szednem, amitől azt várom, hogy hátha kevésbé leszek álmos és ez a szörnyű levertség is jobb lesz. Legalábbis nagyon remélem.

Aztán ennél a terhességnél bizonyos szempontból sokkal gyorsabban telik az idő. Csak úgy peregnek a hetek, már itt vagyok a második trimeszter kapujában, hamarosan kiderül, fiú-e vagy lány, aztán jön a mocorgás, rugdosás is. Most valahogy kevésbé vagyok ideges amiatt, hogy minden rendben alakul-e. Inkább tudom, mi fog következni (najó, leszámítva ezt a hormonkúrát), nem bújom állandóan az Az a 9 hónapot és a különböző cikkeket, hogy az adott héten mi történik a picivel és mire várhatok én. Persze van a telefonomon egy applikáció, amivel követem a terhességet, hogy éppen mekkora a pici, mi hogyan fejlődik benne, átfutom azért az is, velem mi történik.

Sokkal nyugodtabban várom a pocak megjelenését és növekedését is. Emlékszem, mikor Tádéval voltam terhes, nagyon türelmetlenül vártam, mikor jelenik meg a pocakom és mikor fog nem csak az én számomra látszódni. Most is nagyon várom persze, és úgy látom, már el is kezdődött a növekedés, de nincs bennem az a türelmetlenség, mint Tádéval. Ugyanez a mocorgással is érvényes. Amikor Tádéval voltam terhes, nagyon megviselt az első fele, a hangulatom nagyon változékony volt, rengeteget sírtam és aggódtam, sokat veszekedtem. Most ez egyáltalán nincs (csak a fent említett szomorú levertség). Az első terhességnél mondták a tapasztaltabbak, hogy ahogy megmozdul majd a gyerek, ez a nagy hangulati zűrzavar meg fog változni, le fogok nyugodni és sokkal inkább örülni fogok a terhességnek. Most is várom, hogy megmozduljon majd a kicsi, de mivel nincs ez a hangulati összevisszaság, nem érzem óriási szükségét, nem sürgetném magamban titkon, hogy gyerünk, jöjjön már el a 20. hét. Nomeg már tudom, milyen érzésre kell számítani. Furcsa, mert nem emlékszem rá pontosan, hogy milyen volt, de tudom, hogy fel fogom ismerni és nem fogom összetéveszteni semmivel. Várom, na, de ezt is szépen, türelemmel.

Ami miatt az első terhesség során tele voltam várakozással és türelmetlen izgatottsággal, az most hiányzik. Mondják ugyan, hogy minden terhesség más, de vannak azért fix és állandó pontok egy várandósság során. Így például most sokkal nyugodtabban várom a vizsgálatokat, mert valahogy tudom, hogy minden rendben lesz. Van persze, amitől tartok, de ott is csak a kivitelezés miatt vannak félelmeim, hogy milyen lesz Tádét magammal vinni mondjuk a ctg-re. De az a varázs most nincs meg, ami az elsőnél megvolt, az izgatott ultrahangra menetel, a minden nap készítsünk egy képet a hasamról, a kis gyerekszoba berendezése és ehhez hasonlók. Első kismamának lenni csodálatos érzés a sok újdonság miatt (is), másodjára meg szuper jó, hogy már sokkal nyugodtabb az ember.

Izgatottan pörgetjük a keresztneveket, lányban már sikerült leszűkíteni kettőre, fiúban azonban nem találtunk még olyat, ami mindkettőnknek igazán tetszene, mint annak idején a Tádé. Illetve ami illik is a Tádéhoz. A névválasztásról még sosem írtam ide, azt hiszem. Nekem gyerekkorom óta nagyon tetszik ez a név, de sose gondoltam, hogy majd a gyerekemet így fogják nevezni. Egyszer megemlítettem Tamásnak, és onnantól el volt döntve: hiába dobtam be más neveket is a közösbe, Tamás nem tágított a Tádé mellől. Tudjuk, hogy nem szokványos név, de valahogy el sem tudjuk képzelni, hogy másképp nevezzék a gyerekünk. Nem mindenkinek tetszett elsőre, de hálistennek mindenki megszokta és tudja, hogy ez bizony a mi fiunkhoz tartozik legalább annyira, mint a fejformája vagy a szemszíne.

Be kell majd rendezni a gyerekszobát két személyre, de ezzel még ráérünk. Le kell hozni majd a padlásról az Adamo hintát, előszedni a pólyákat, a kisruhákat, vagy újakat venni, ha kislány (<3), visszatenni a babakocsira a mózes feltétet, tesófellépőt szerezni, megtanulni, hogy kell egy kisbabát felhurcizni magamra. De ezekkel mind ráérünk még, hisz van egy jó fél évünk az érkezéséig.

Kíváncsi vagyok, hogy alakul majd a terhesség hátralevő része. Ha elmúlna az álmosság és a levertség, nagyon élvezném, annyi teendőm van amúgy itthon, hogy bőven kéne az energia már hozzá. Jó lenne valamiből meríteni, de eddig még csak a kicsi merít belőlem. Félek a szüléstől, úgyhogy lesz még mire lelkileg felkészülnöm, erről biztos lesz még poszt is. De nagyon várom már, hogy négyen legyünk majd itthon, kíváncsi vagyok, Tádé mit fog szólni a kistesóhoz.

Olyan szerencsésen alakult az élet, hogy a szomszéd lány is épp most várandós, egy hónappal tart előrébb mint én. A héten mondta, hogy csodálatos ez a második trimeszter, túlcsordul benne a boldogsághormon. Valahogy nagyon megakadt bennem ez a mondat, mert én is erre vágyom, hogy a második trimsztertől bennem is legalább megjelenjen a boldogsághormon, nem irigylem tőle, félre ne értsetek, csak olyan jó lenne, úgy megérdemelném én is!

Mindennapjaink

2019. február 21. 09:42 - juditvagyok

Ma van a férjem születésnapja, ami azt jelenti, hogy hamarosan összejövős évfordulónk is lesz. De még addig van pár nap, ma pedig szülinapot ünneplünk – visszafogottan, egyszerűen, szolidan. Nem tudtam idén ajándékot venni neki, mert nem volt semmi igazán jó ajándékötletem, úgyhogy csak egy tortát kap. Tegnap bevásároltunk hozzá, és most sül a finom répatorta. Merthogy azt kért.

Most épp játszanak a fiúk, mert ma Tamás szabadásgot vett ki a napra – ki szeret a születésnapján dolgozni? Inkább a játék, móka, persze azért a fiunk fegyelmezése is megy, mert bizony nagyon eleven.

Az elmúlt egy hétben nem történtek különösebb dolgok, leszámítva, hogy talán kezd itt lenni a tavasz, amit azzal ünnepeltünk, hogy kimentünk kétszer is a játszótérre. Tádé nagyon élvezte, nagyon jót játszott, rohangált, homokozott, csúszdázott, nevetett, kergetőzött. Aztán voltam mindenféle vizsgálatokon, laborban is, egész meglepő, de itt nálunk nem akadálymentesített a labor, így nem tudok az eredményekért elmenni babakocsival… Mindenben másra vagyok utalva, ez továbbra is nyomaszt és felidegesít.

Tádéval klasszul telnek a napok, tegnapelőtt betöltötte a 20. hónapot, ügyesen mozog, szépen játszik, és amit most a legjobban imádok, hogy van egy kedvenc könyve, A majom mamája, amit kér, hogy olvassak neki minden lefekvés előtt. A mese arról szól, hogy a kismajom elveszti a mamáját, és egy pillangó segít neki megtalálni, de mindig rossz állatot mutat neki, így a kismajom mondja: nem, nem, nem, nem ő az. És Tádé is lapozza a könyvet és mondja, hogy ne ne ne. Irtó cuki! Tegnap pedig elkezdte mutogatni a pelenkáját is, hogy cseréljük le, ez is új, lassan kezdhetjük a bilire szoktatást is. Csak legyek jobban. Duplobol is egyre komolyabb tornyokat épít, vannak szempontjai, és a kis duplokocsikat és szépen sorba rakja. Utánoz mimikákat, elkezdett szerepjátékokat is játszani, főzőcskézik, telefonál, alvósat játszik meg ilyenek.

Azon gondolkoztam, hogy milyen jó, hogy nem adtuk be bölcsibe, milyen jó, hogy megtehetem, hogy itthon legyek vele és mindent figyeljek, amit csinál. A hétvégén vettük menő gyerekzárakat az ikeában, és most így a konyhám is végre biztonságban van, meg Tádé is.

Ha nem kéne ennyi vizsgálatra járni és nem lennék ilyen álmos folyamatosan, már egész jó lenne minden. Enni is újra tudok, mondjuk nincs étvágyam és nem is kívánok semmit, de ételundorom sincs. Hányingerem is elmúlt, mondjuk vadakat álmodok, és sokat alszom, ami Tamásnak nem annyira tetszik, mert így teljesen kiesnek az estéink, hisz én már alszom el Tádéval este fél 8-tól, utána maximum egy jóéjt-re ébredek fel. De idővel ez is jobb lesz, pár nap és kezdődik a második trimeszter.

Hogyan, hogyan, hogyan?

2019. február 13. 09:12 - juditvagyok

Az utóbbi napokban nagyon rossz kedvem volt (van), nagyon magam alatt vagyok. Ez a folyamatos fáradtság teljesen lehozott az életről, a bezártságot is nagyon rosszul viselem. Azonban rá voltam kényszerítve, hogy kimozduljak, hiszen orvoshoz kell járni, beindult a terhesgondozás. Hétfőn voltunk nőgyógyásznál és ultrahangon (be kellett menni bp-re), és mivel nem tudjuk megoldani másképp, vittük magunkkal a fiunkat is. Abban bíztunk, hogy szépen ellesz majd, hogy játszik a kikészített játékokkal, hogy nyugiban lesz. Ehhez képest már az odaséta alatt nem tudtunk vele sétálni rendesen, és a rendelőben is elég eleven volt. Persze engem nagyon zavart, hogy biztos zavar másokat, nem kellett volna hoznunk, akkor inkább jöttem volna egyedül, és az apjával maradt volna otthon. Persze rossz nem volt, csak kikapcsolta a rádiót, dübögött, szaladgált, dobálta a labdát – azért egy másfél évesnek nehéz elmagyarázni, hogy valamit otthon ugyan szabad, de máshol nem.

Azért el voltam keseredve, mert mások tudnak a gyerekükkel menni helyekre. Vagy ők nem foglalkoznak vele, hogy mi van, ha zavar másokat, hisz ez egy életkori sajátosság? Nem volt jó érzés, nem tudtam rendesen az ultrahangra figyelni, csak arra, hogy induljunk már haza. Tegnap itt voltam orvosnál, alig volt kedvem kimozdulni. Ide már egyedül mentem, a fiúk csak elém jöttek, és Tamás azzal a jó hírrel fogadott, hogy jót sétáltak, amíg vártak rám, tudtak kézen fogva is sétálni, nagyon büszke a kicsire.

Még lesz egy orvoshoz menés a héten, jövő héten pedig az első labor. Aztán genetikai vizsgálat, és ennyi a hónapra. De nem tudom, mások tényleg hogy oldják meg, ha nem ovis / bölcsis a gyerek. A korunkbeliek szülei még nem nyugdíjasok, és tudom, sokan nem egy városban élnek a szülőkkel. Elkezdtem parázni tőle, hogy majd milyen lesz szegény gyereket magammal hurcolni a laborba, orvosokhoz, vizsgákatokra. Mivel az én fiam nagyon eleven és izgága (de hálistennek nem hiperaktív), nehezen viseli ezeket a programokat. Én pedig vagy rá figyelek, vagy a vizsgálatra, főleg, amíg ilyen fáradt vagyok. Beindult a terhes agy is, felejtek, nehezen koncentrálok.

Nem akarok egy panaszáradatnak tűnni, csak félek az elkövetkezendő időszak vizsgálataitól, hogy hogy oldom meg őket. Persze a férjem amiben tud, segít, próbál itthonról dolgozni, amennyit csak lehet, szabadságot vesz ki és visz kocsival, ahova kell, ott van velem, segít a gyerekre vigyázni. Úgyhogy meg fogjuk oldani, végszükség esetén a nagyszülők is tudnak szabit kivenni és Mtúrról is jön ide vonat, csak megint rádöbbentem, mennyire magunkra és csak magunkra vagyunk utalva. Tudom, mindenki megoldja, mi is meg fogjuk oldani, csak nem könnyű a szervezés és az odafigyelés. Majd a végén, mikor ctg-re kell járnunk Tádéval, vagy mikor majd megyek szülni, na azok lesznek a nagy falatok. Emlékszem rá, húgom hetekkel később született meg, mint mikorra anyu ki volt vele írva, és ezeket a heteket anyu a kórházban töltötte. És én mentem be hozzá látogatóba és egy idő után mondtam, hogy akkor inkább hagyjuk ezt a testvér dolgot, inkább jöjjön haza. Remélem, nekem minél kevesebb időt kell majd kórházban tölteni, és a fiúk is jól ellesznek itthon. Minden csak szervezés kérdése, és ha törik, ha szakad, meg kell tanulnom szervezni, mert két gyerekkel szükség lesz rá.

Nyomasztanak dolgok, és olyan jó lenne, ha nem ilyen lenne a természetem, és nem adnám át magam ennyire könnyen a nyomasztó gondolatoknak. Ha nem félnék ennyire attól, mi hogy lesz, hanem lazábban, könnyedebben fognám fel a dolgokat. Kíváncsi vagyok, fog-e ez nekem menni bármikor is.