Harminc múltam

egy koraharmincas nő mindennapjai

Hogyan készülök a szülésre? Avagy egy VBAC lelki előkészületei

2019. augusztus 19. 19:05 - juditvagyok

Már nagyon régen folytak ennyire össze a napok. Nem tudok már nagyon semmibe belevágni, főzök, ellátom Tádét, beszélgetünk Tamással, alszom, sorozatozok, néha kicsit sétálunk, mosok, teregetek és már vagy 8 féle listát írtam össze, mi mindennel kell még elkészülnünk.

Annyira nem akarok semmiről lemaradni vagy semmit kihagyni! Nagyon fontos ez most nekem, hogy amennyire csak lehet, fel legyek készülve és a srácokat is felkészítsem és rendben hagyjam itt. Néha sírógörcsök jönnek rám, attól félek, mi lesz velük nélkülem, mi lesz velünk, ha négyen leszünk (miért nem volt jó hárman? olyan nagyon faszán működünk!), mit esznek, hogy lesz Tádé, amíg mi az apjával kórházban leszünk és szülök? Jól átgondoltuk ezt? Fájni fog? Természetes lesz? Honnan fogom tudni, hogy beindult?

Előszedtem a mózeskosarat, az ágyneműket, átgondoltam, mire lesz szüksége a kicsinek és nekem a kórházban, természetesen listáztam. Folyamatban a dolgok beszerzése. De valahogy úgy érzem, egyfelől kevés időm van már arra, hogy mindennel végezzek, másfelől meg bele fogok bolondulni, ha már csak ezzel foglalkozok. Ma másfél órát töltöttem azzal, hogy cikkeket olvastam arról, hogy honnan fogom tudni, ha elindult a szülés. Egy órát a babakocsi rendbetételével. Egy másikat a Tamással való tervkészítéssel. És tulajdonképpen majdnem az összes gondolatom már ekörül forog.

Szeretném, ha jól menne minden, felkészült lennék, nem kapnék megvető pillantásokat, mert mondjuk nem egyes méretű bimbóvédőt vettünk, hanem ketteset. Honnan tudnám? Vagy mert később visszük be a pelenkát, mert nincs első körben poharam, ilyenek. Velem nem tolnak ki, a jövő héten mindent, de mindent összepakolok és már az első nst-re viszem magammal a kocsiban a bőröndöt, ha esetleg bent kéne maradni. Mert láttunk már ilyet.

Azt olvasom, tudni fogom, ha beindult a vajúdás. Hogy meg fogom tudni különböztetni a jósló fájásokat az igaziaktól. Hogy nem kötelező a beöntés. Hogy pihenjek, amíg csak tudok. Hogy lehet közben enni-inni. Hogy a férjem biztasson végig, ha velem lesz. Hogy akkor induljak a kórházba, ha elfolyt a magzatvizem vagy 5 percesek a fájások. Annyi mindent olvastam. Fogom tudni követni a dolgokat?

Oké, ez más a második szülés, de VBAC. Az első rendhagyó volt, nem voltak fájásaim, se elfolyt magzatvíz, se nyákdugó távozás, se vajúdás. Sok nst volt, aztán előkészítettek a császárra, kaptam érzéstelenítőt, felvágtak és megszületett a kisfiam. 4200 grammal. Nagy baba ez a mostani is, félek is eléggé. Valahogy olyan érzésem van, éjjel fogunk menni a kórházba, biztos romantikusabbnak tartom ezt tudat alatt, mint egy reggeli elmenetelt, a család legnagyobb örömére. Olyan érzésem is van, hogy borzasztó nehéz lesz a kórházban Tádé nélkül. Olyan is, hogy hamarabb fog érkezni a kislány, mint a 40. hét. Olyan megérzésem viszont nincs, hogy milyen szülés lesz vajon.

Talán azért kezdem ezt az egészet túlmisztifikálni, mert nem akarok egy újabb, nehezen feldolgozható traumát. Nekem sokszor nem könnyen mennek a dolgok, kiszolgáltatottnak érzem magam, ha olyan helyzetbe kerülök, amihez nem értek, ami ismeretlen számomra. Elvesztem a nyugalmam, ráparázok, nem találom a helyem. Na ilyen állapotban még nagyon sok idő ez a 3 hét, ami hátra van, a szülésről nem is beszélve. Hogyan tudnék kicsit kikapcsolni, könnyíteni ezen? Amíg rakosgatom a fészek egy újabb darabkáját, jó minden, de szépen be kell ám ezt osztani, hiszen ez a mannám, ez tart kiegyensúlyozva. Meg a listáim és a tételek kipipálása.

Természetes ez? Így kell ennek lennie? Tádénál nem így volt. Akkor sokkal inkább rábíztam magam az időre, persze nem is kellett gondoskodnom akkor még egy gyerekről. Viszont akkor rosszabbul és kevesebbeket aludtam, és nem akartam elhinni, hogy ennek az állapotbank bármikor is vége lesz. Most azonban nagyon úgy érzem, hogy ez itt a finish, hogy bármelyik pillanatban jöhetnek a jelek, aztán majd meglep, ha túlhordom. Addig meg mindenkinek az agyára fogok menni, aki a környezetemben van ezzel az egész intenzív készülődéssel.

Mondok egy cukit a végére. Két tervem volt a nyárra, hogy megtanítsuk Tádét beszélni és szobatisztának lenni. Ment? Dehogy ment. Jelzi, ha van a pelusban valami, jókat játszik a bilin és nagyon széles spektrumon tud hangutánzó szavakat kiadni. És van egy játékunk. Megkérdezzük tőle, hogy ad valaminek puszit, a valami az egy olyan állat, aminek tudja a hangját utánozni. A válasz: anya, PUSZIHANG + hangutánzó hang. A játék kedvéért megkérdeztük azt is, hogy ad Idának puszit? Anya, PUSZIHANG Ada. Hát így. Remélem, ilyen simán megy majd minden a testvérséggel kapcsolatban.

 

 

Hogyan készülök a kétgyerekes anyaságra?

2019. augusztus 10. 09:44 - juditvagyok

A szakirodalommal biztos Dunát lehet rekeszteni, én azonban egyet se olvastam, olvasok el belőlük. Nem büszkeségből, inkább csak tényként, illetve elöljáróban írom. Már írtam korábban is, hogy nem igazán tudok mit kezdeni azzal a kérdéssel, hogy mit szól a fiam a kistesó érkezéséhez. Mit szólna? Beszélni sem tud.

Látja és érzi azonban a készülődést, ha megkérdezzük tőle, hol a kistestvére, a hasamat fogja (vagy néha a sajátját). Összeraktuk a kiságyat és az Adamo hintát, amiket természetesen szeretett volna egyből birtokba venni. De megpróbáltuk neki elmagyarázni, hogy az már nem az övé, tegyünk bele valami állatkát, ringassuk, altassuk azt; majd a kistestvéré lesz, hagyja békén. Különösebb traumát vagy hisztit nem vettünk észre rajta emiatt, szépen mást csinált, aztán bepróbálkozik még párszor, de szerintem ez rendben is van.

Sokat beszélgetünk a férjemmel a baba érkezéséről. Nála nagyon megszépítette az idő az újszülött-emlékeket, valahogy csak arra emlékszik, hogy sokat aludt a baba. Épp ezért (?) nagyon várja már, hogy megszülessen a kislányunk, megkockáztatom, mivel felkészültebb, tapasztaltabb már, mint két éve volt, kicsit még jobban is várja, mint annak idején a fiunk születését. És én? Hát én is készülök a magam módján.

  1. Lelki készülődés

Talán ez teszi ki a legnagyobb részét a várakozásnak. Első körben a szülés foglalkoztatott nagyon, hogy lesz, mint lesz. Az orvosom jelenleg azt mondta, nincs akadálya a természetes szülésnek. Hogy készüljek rá? Milyen lesz? Mennyire fog fájni? Mik előzik meg? Milyen lesz utána? Hamarabb beindul-e a tej? Tényleg olyan euforikus lesz-e, mint amikről olvastam? Miért nem lehet velem a vajúdóban a férjem? Hány kiló fog rólam lejönni? Hát ilyen kérdések sorozata kering bennem folyamatosan, és egyikre se tudom a választ, úgyhogy újra előjönnek. Nem tudom, mi lenne a jobb, utánaolvasni vagy csak hagyni, hadd történjenek a dolgok, felismerni a jeleket, de nem túlparázni. Hozzám talán a második illik jobban, de óhatatlanul is csak rákattintok egy-két cikkre, bejegyzésre, ami a szülésről szól. Ja, és ha császár lesz: hát felkészültebb leszek, az biztos, de valahogy úgy érzem, egy ilyen műtétre nem tudok lelkileg teljesen felkészülni, annyira nem volt jó élmény. Ez van.

Aztán itt van, hogy mi lesz utána? Milyen lesz a kórházban a fiúk nélkül? Hogy fogom viselni, ha a fiam sírni fog utánam, de még azt, ha nem? És miután hazajövünk? Olyan jó kis rutinunk van már, hogy fogjuk ebbe beleilleszteni a kis újszülöttünket? Vége az átaludt éjszakáknak, a déli csendespihenőknek. És ez csak az én oldalam. Mi lesz a fiammal? Eddig úgy érzem, jól fog reagálni, mert szereti a gyerekeket és kis gondoskodó baba, szeret ölelgetni, kedveskedni, de mi van, ha beüt a testvérféltékenység? Igen, itt kéne előszedni a szakirodalmat, de mégsem teszem, hanem hallgatok az ösztöneimre és arra, mennyire ismerem a gyereket. Valahogy az a megérzésem, hogy örülni fog, kedvesen fogja fogadni. Nem félek tőle, hogy mi lesz, így leszünk egy kis család, mind a négyünknek meg kell szoknia. Sokban számítok Tamásra is, altatás, a fiunk ellátása, a gyermekágyi időszakban sok-sok segítség. Főzni ugyan nem tud, de remekül rendel ételt a netpincérről.

Nyomaszt ugyan kicsit, hogy fogok tudni helyt állni két gyerek mellett, de eddig még mindent megoldottam. Megoldottunk. A nem túl könnyű terhességet is úgy csinálom végül végig, hogy napi 24 órában a nagyfiammal vagyok, és persze voltak nagyon kemény időszakok, kétségbeesés, depresszió, nem látom, hogy a gyereket különösebben megviselné, ha kicsit kevesebb figyelmet kap vagy ha több időt tölt az apjával. Szerencsére!

Naponta egyre több időt töltök azzal, hogy eljátszom a gondolattal, milyen lesz majd, ha négyen leszünk. És napról napra, ahogy egyre több dolog van előkészítve, egyre nyugodtabb vagyok. A szülést leszámítva, de hát az meg olyan, hogy valahogy mindenképp meg fog születni a baba, nem? De. Én meg majd alkalmazkodom a helyzethez.

 

  1. Tárgyi készülődés

Egyrészt átalakítottuk kétszemélyessé a gyerekszobát. Listákat írok, mi kell, hogy kell, mit kell venni, elővenni, összeszerelni, beszerezni. Kell egy pelenkázó, ami van, kell egy kiságy, amit már összeszereltünk. Mi nagy rajongói vagyunk az Adamo hintának, az is lekerült a padlásról, kimostam, összeszereltük az állványt és betettük az szoba egyik sarkába, most ott várja a soron következő bérlőjét. Előszedtük a babakocsihoz a mózeskosarat és a babahordozót, még azt is szépen rendbe teszem. Megvettük az újszülöttpelenkát, a popsikenőcsöt és törlőt, vettünk Bioderma ABC Derm fürdőgélt (szuperjó, már másfél éve használjuk az egy literes verziót a fiammal, nagyon szeretjük), megvannak a kisruhák, kisplédek, sapkák és pólyák, textilpelusok. Előszedtem a MAM mellszívót, még hátravan a kis cumisüvegek rendbetétele, etetőcumik és nyugicumi vásárlása. Mivel a fiam tápszeres volt, erre az eshetőségre is fel akarok készülni, nála ugye nem zavarta be a szopizóreflexeket a cumizás, merthogy mint írtam, tápszeres volt. Fel kell készülnöm lelkileg erre is, de valahogy ezt már rég elfogadtam és nem érzem negatívumnak vagy megbélyegzésnek, mint annak idején, mikor a fiam besárgult és el kellett kezdeni kiegészíteni a táplálást.

Aztán ott a kórházi csomag: köntös, törülköző, hálóingek, betétek, melltartóbetét, bimbóvédő, ezek azok, amikről a fiúk tudni sem akarnak, kell majd valami olvasnivaló, a kindle-t nem merem vinni, kell még papucs, pohár, evőeszközök és tányér, piperecikkek, és erősen gondolkozom azon is, hogy a szoptatópárnám bevigyem, múltkor nagyon kényelmetlen ágyat kaptam ki, és nem volt se egy fotel, se egy szék a szobában arra, hogy rendesen leülhessek megtanulni szoptatni. Vinni kell hazajövős ruhát a kicsinek és nekem, a babának pelenkát, krémet és törlőkendőt, én viszek kisplédet is, hisz ősszel szülök. No meg apukának a műtős ruha

És ott van az is, hogy a fiúkat is fel kell készíteni az itthoni napokra: bébiétel, konzervek, mélyhűtött cuccok, hűtőre kiírni a napirendet, pelenkákat előkészíteni, ruhákat kimosni. Nálunk nem túl házias a férjem, most tanuljuk, minek hol a helye, mosogatógépből ki- meg bepakolás, lehet, mosni is megtanítom, bár a teregetési technikája borzasztó. Szerencsére jól el tudja látni a fiunkat, tudja, mi hol van a gyerekszobában, ügyesen fürdet és pelenkázik.

 

Hátra van még egy labor és a nem túl jó emlékű ctg-zések sora. Lesz még egy fogtömésem, pár orvosi vizsgálat, össze kell pakolni a kórházi csomagot, felhúzni az úgyneműt a kisbabának, vásárolni még pár dolgot és hát a legfontosabb: lelkileg megérkezni a szüléshez és az utána következő időszakhoz. Nagyban megkönnyíti ezt a fészekrakó ösztön extra működése, mármint a készülődést és a megérkezést. Jól ki van találva ez evolúciósan! Ha te is hasonló cipőben jársz, neked is jó készülődést a végére, a Facebook-oldalamon megoszthatod velem, velünk, mit hagytam ki szerinted, vagy neked mi segít még így a végén.

 

 

25,5 hónapos és most nagyon jól működik!

2019. augusztus 05. 11:22 - juditvagyok

Az elmúlt hetekben könnyű dolgom volt. Először azt hittem, csak azért, mert otthon voltunk anyuéknál és nagyobb segítségem volt a gyerekkel, de mióta visszajöttünk, azóta is úgy érzem, könnyebb.

Nem gondoltam volna, hogy három-négy hét alatt ennyit fejlődik a gyerek. Mikor kint voltam sok évvel ezelőtt Olaszországban, a legfőbb feladatom egy kétéves kislányra való vigyázás volt (persze hozzájött a három nagytesó is, heti 80 euróért, és annyira nem volt ez régen, hogy ez jó pénznek számítson). Azóta szeretnék egy kétéves gyereket, és meggyőződésem VOLT, hogy a kétéves gyerekeknél nincs cukibb a világon, aztán kétéves lett a gyerekem, és nem jött az a határtalan cukiság, amire emlékeztem, sokkal inkább a rosszcsontság. A szót nem fogadás. A hisztik, sikoltozások, kajás válogatás, napközbeni nem alvás, fegyelmezetlen séta és még sorolhatnám. Fáradt voltam ezektől, mert sok volt így együtt, és elfogadtam, hogy az a kislány volt nagyon jó és cuki, nekem meg van egy szupereleven gyerekem, hát jó.

Aztán eltelt pár hét, tűrtük, amit tűrni kell, próbáltam változatosabban főzni, türelemmel hallgatni a sikoltozást, türelemmel fegyelmezni, itthon, játszótéren és boltban egyaránt, kihagyni egy-egy alvást és már azon gondolkozni, hogy akkor elhagyjuk-e a napközbenit, szóval próbáltam beletörődni, de nagyon féltem, mi lesz, ha megszületik a második, biztos változik Tádé viselkedése is, és ha ez az egész tünetegyüttes csak fokozódik, akkor bizony nagy bajban leszek. Így is volt, hogy elszakadt a cérna, hogy nem bírtam tovább, sírtam Tamásnak, hogy segítsen, közösen altattunk, és aztán láttam, hogy egyre jobban ragaszkodik a gyerek az apjához, nekem egyre kevésbé fogad szót, akkor megint megijedtem, hogy hajjajj, mihez fogok kezdeni?

Aztán egyszer csak történt valami, biztos valami idegrendszeri érés vagy ugrás, és szinte varázsütésre megváltozott sok minden. Eleven továbbra is és nem nagyon van benne félelemérzet, sétálni se tudunk szépen vagy biztonságosan, a kismotort ki sem merjük vinni az ajtón túlra, de olyan szépen alakulnak a napok. Kiszámítható, nyugodt menterenddel indulunk neki minden napnak, és persze van, hogy hisztizik, mert nem éri el, nem kapja meg, nem szabad, vége van, abba kell hagyni, váltani kell, de összességében nagyon mások a napok. Az elmélyült játék egyre több és kreatívabb, a kommunikációja – ugyan még mindig leginkább a saját nyelvén beszél, de azon már mondatokat is mond – egyre változatosabb és kifejezőbb. Tökéletesen megért mindent és tökéletesen megérteti magát velünk. Végre jelzi, ha termelt valamit a pelenkába. A bilizéssel kitartó vagyok és sikertelen, de nem vagyok elkeseredve, majd jön az is. Most valahogy én is anyuka-lendületet kaptam: ha nem emészti fel az összes türelmem a sok apróság, akkor valahogy tudok a nagy egészre koncentrálni, türelmesebb és játékosabb lenni, amit a gyerek nagyon meg is hálál. Könnyen megy az alvás, az evéssel ugyan vannak gondok, de hát melyik gyereknél nincsenek. Komiszkodások is vannak, de megérti a nemet és egyre többször tiszteletben is tartja. Mi ez, ha nem eredmény?

És hát akárhogy is nézem, übercuki. Elkezdett kötődni plüssállatokhoz, tárgyakhoz, ölelgeti őket, puszilgat mindent, ami fontos neki, simogat minket, ölel minket. Szerepjátékozik. Felfedez minket fényképeken és örül neki. Hiányolja az apját, ha reggel már nincs az ágyban, amikor mi felébredünk. Kötődik, egyre jobban, ami nagyon jól esik, nagyon nagy feltöltő erővel bír.

Újra rájöttem, hogy minden csak idő kérdése. Türelem, anyukák, türelem, a nehezebb és könnyebb időszakok ugyan váltakoznak, de ezek a jó korszakok annyira megérik és annyira szuperek, hogy utána könnyebb lesz nekivágni a nehezebbnek, és jó tudni, hogy utána megint jó lesz. És ezennel bezárom a közhelyszótárat, majd jövünk újra.

A nyaralás vége

2019. július 31. 16:48 - juditvagyok

Holnap reggel véget ér a nyaralásunk, megyünk haza és még otthon leszünk pár napot együtt.

Mint mindig, most is nehezemre esik elmenni itthonról otthonra. Amit lehetett, kihoztunk ebből a négy napból, volt sok játék, motorozás, kutyaszeretgetés, sétálás, strand, birkaüldözés, finom kaják, istenien édes és lédús gyümölcsök, sok-sok folyadék. A vidéki levegőnek és a maximális kifárasztásnak köszönhetően az altatással se napközben, se este nem volt probléma, igaz, volt, hogy hajnali negyed 6-kor kelt, hajtotta a kíváncsiság, a játéköröm. 

Tudom, tudom, régi téma, sokszor előjött már, de nem tudom akkor sem helyére tenni magamban, hogy itt ez a távolság. El tudnám viselni, hogy minden nap más főz rám, így a terhesség utolsó hónapjában nagy könnyebbség lenne. Az is jó, hogy nem nekem kell üldöznöm Tádét egy-egy tisztábatevés előtt. Jó, hogy tudtunk kicsit pihenni Tamással, kicsit regenerálódni, legjobb lenne azt írni, hogy testileg-lelkileg, de ez nekem sosem megy, mindig veszteségként élem meg, amikor el kell innen mennünk. 

Nagyon hiányzik az a családi védőháló, ami ilyenkor körbe kéne, hogy vegyen. A háztartási segítség, a lelki támogatás, a testi nehézségek alóli tehermentesítés, akárhogy is nézzük, Tádé majdnem 16 kiló, és ha nem akarja, hogy elkapjuk vagy felvegyük, akkor még több, fogás nélkül. Hiányzanak az ismerős utak, terek, miliő, akármennyire is próbálom magam otthon érezni a választott városunkban, csak nem az igazi. A férjem ugyan segít, amiben tud, szerintem többet is mint egy átlag családapa, bár ezt lehet, felelőtlenség kijelenteni. Nem is azt mondom, hogy kevés ez, de jó lenne valami több, másabb, jó lenne csak átszaladni egy cukkiniért vagy egy kis ebédmaradékért, vagy áthozni a kutyának egy kis csontot, anyuéknak egy kis frissen sült pogácsát. Leülni lényegtelen dolgokról beszélgetni, fontos dolgokat megvitatni. Átmotzorkázni, szomszédolni, csereberélni, az itthoni helyekre járni. Mikor fog ez elmúlni? El fog ez múlni?

Kicsit kiürülve, szomorkásan, mélabúsan, annak a terhével, hogy az utolsó hónap kemény lesz kisgyerekkel, főzési ihletetlenséggel, takarítani nem akarással, lustán vágok bele az augusztusba, hiába várom már a szeptembert. Mármint dehogy hiába, nem úgy értettem, és szépen haladunk lépésről lépésre, és ez is olyan hülyeség, hogy az itt töltött idő vége mindig ilyen könnybe lábadt, ahelyett, hogy annak örülnék, hogy még tart. Épp sül a krumplis pogácsa, hiába a negyven fok, aztán még megyünk kicsit sétálni is a környékre, megmozgatjuk Tádét a fürdetés előtt, hadd élvezze. Merthogy nagyon élvezi, nagyon bátor, semmitől és senkitől sem tart, kis barátságot poszáta, mosolyog és integet, nyitott és kedves. Mi meg nyilván elfogultak. 

Megyünk ház vissza, haza, a kis vackunkba. Hétfőtől kivettem a maradék szabim is, már nem dolgozom többet. Jó volt ez a bő egy év kicsit otthonról dolgozva, gondolkozva, szlogeneket és subjecteket írva, remélem, megint lesz majd kedvem visszamenni. Ketten leszünk Tádéval augusztusban, megpróbálom neki jóvá tenni, izgalmassá, amennyire tudom, hisz ez lesz az utolsó hónapunk, hogy csak ő van gyerekként. Aztán négyen leszünk, fura lesz.  

 

Hogyan készüljek fel a szülésre?

2019. július 25. 11:09 - juditvagyok

A hetek extragyorsan telnek, a nyár fele már oda, a terhesség pedig vészesen a vége felé közeledik. Valahogy olyan érzésem van hetek óta, persze lehet, hogy csak azért, mert nagyon aktív a baba, hogy hamarabb meg fog születni, mint szeptember 10. Merthogy akkorra vagyok kiírva. Már 33 hetes vagyok, vagyis hetesek vagyunk, a kislányom meg én, hamarosan megyek az utolsó laborra és kezdődik a CTG. Nem mondom, hogy félek tőle, de nem jó emlék. Tádénál szinte sose volt értékelhető az eredmény, és ennek a vége császármetszés lett, meg plusz két nap a kórházban, sok stressz, kiszámíthatatlanság, anyátlanság.

Persze megnyugtatott az orvosom, hogy kétszer nagyon ritkán fordul elő ugyanaz, így nyugodtan készülhetünk természetes szülésre. Amire meg nem is tudom, hogy készüljek. Egyfelől izgatott vagyok, mert jó lesz (lenne) ezt is kipróbálni, mégiscsak más mint egy „kiemelés”, más a regenerálódási folyamat is, másfelől félek az ismeretlentől és nem tudom, hogy vágjak bele a készülésbe, hisz amitől fél az ember, azt sűrűn halogatja vagy én legalábbis, és úgy vagyok vele, majd lesz, ahogy lesz. Szülésznőt nem szeretnék fogadni, mert azzal kapcsolatban is nagyon rossz emlékeim vannak. Akit fogadtunk, nem segített, távolságtartó volt, mikor sírva sétáltam a folyosón, rám se nézve ment el mellettem. Rajta kívül persze majdnem minden más szülésznő ultrakedves volt velem, úgyhogy úgy vagyok vele, jó kezek közé fogok kerülni. Alapvetően szeretném magam rábízni a szakemberekre, nem gondolkozni, csak jelen lenni és hagyni, hogy minden a legnagyobb rendben történjen, egészséges babát hozzak a világra és velem is minden rendben legyen.

Arra vágyom, hogy nekem is szép emlék legyen a szülés és a babázás első napjai. Persze valószínűleg könnyebb lesz, nem leszek annyira kiszolgáltatva a csecsemősöknek, nem fogok annyira félni tőle, ha nem lesz tejem, tudni fogom, hogy kell egy újszülötthöz nyúlni, viszek magammal szoptatós párnát, hogy kényelmesebb legyen. És akkor majd lesz egy csomó más dolog, amivel viszont nem számolok, mert eszembe se jut, hogy megtörténhet. Hetek óta parázok, néha egészen át tudom magam adni neki sajnos, nem alszom el, csak forgolódva félek, mi lesz, hogy lesz. De kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni. Múltkor azon bőgtem egy altatás után, hogy Tádéval a legelső éjszakát külön töltöttük, hogy lehettem ennyire szar, hogy hagytam, hogy egy műanyagdobozban külön aludjon tőlem, sok más síró csecsemő közt, ki tudja, foglalkoztak-e vele vagy nyugtatták-e, ha baja volt, kis védtelen újszülöttként, hát milyen ember az ilyen. Aztán Tamás megnyugtatott, hogy nem tudtam volna ellátni, hisz műtöttek, rosszul voltam, mozdulni sem tudtam, tele voltam fájdalomcsillapítóval és még a zuhanyzás sem sikerült, mert majdnem elájultam. Aztán emlékszem, reggel nagy nehezen felkeltem, összeszedtem magam és elmentem érte az újszülöttekhez, és féltem, hogy nem ismerem majd fel, de közben meg úgy vágytam már rá, mint egy óriási ajándékra, életem játékára, amire már régóta vágyok és most végre megkaphatom. Féltem tőle, hogy nyúljak hozzá, hogy nyugtassam meg, ha baja van. Mihez kezdjek vele úgy egyáltalán. Tudom-e majd etetni? Izgatott voltam. Nagyon. Aztán nem tudtam etetni, de féltem, hogy ha tápszert kap, baj lesz, elrettentettek a csecsemős nővérek. Segíteni bezzeg nem segítettek, biztos nem jókat fogtam ki. Ezért aztán sokat sírt szegény kis Tádé, én meg akkor még nem tudtam, hogy csak azért, mert éhes.

Ezeket a hibákat nem fogom második gyerekes anyukaként elkövetni, és azt sem hagyom majd, hogy ennyire elbizonytalanítsanak.

Nehéz lesz Tamás meg Tádé nélkül bent lenni. Gondolkoztam a magánszobán is meg a családi szobán is, de úgy döntöttem, jó lesz nekem a sima, kétágyas szoba is, vagy többágyas, mindegy, legalább nem leszek nagyon egyedül, akár még jó szobatársam is lehet.

Az utóbbi hetekben nagyon rámentünk arra, hogy amit lehet, Tamás csináljon Tádé mellett, készülünk a kórházi időkre meg az első napokra. Ennek az lett az eredménye, hogy Tádé nagyon apás lett, persze megmaradt anyásnak is, de nemcsak a játékban számít az apjára, hanem a mindennapi ellátásban is. Sokat megy és bújik hozzá, sokat puszilja, ölelgeti, kedveskedik neki, vannak saját kis rutinjaik is. Nagyon jó ezt látni, még ha kicsit rosszul is esik, hogy éjjelente hozzá bújik és nem hozzám. Pótolható ugyan nem vagyok, de szerintem szépen ellesznek ők ketten, amíg kórházban leszek, és még ha meg is fog kicsit döbbenni Tádé az új családtagtól, az apja is sokszor meg fogja tudni nyugtatni és jó kis időket fognak együtt tölteni.

Hát ilyen gondolatokkal készülök a nagy napra, addig még megyünk kicsit kikapcsolódni mamáékhoz, lesz egy házassági évforduló is, és hát a nagy meleg nyár. A napok telnek, egyik olyan mint a másik, mégis, a legnagyobb dolog bennük az, hogy napról napra közeledik a szülés ideje. Én vagyok, ahogy vagyok, vannak nehezebb napok, egyre nehezebben bírom már ezt az állapotot. Mindenhogy kényelmetlen, egyre több mindenem fáj. Pár napja már nem hányok, az orvos tanácsára megváltoztattam az étkezési szokásaimat, a nap 3 rendes étkezés helyett 5-6 kicsit iktattam be, és így sokkal jobb. A meleg miatt meg a folyamatos fáradtság miatt ugyan sokszor szédülök még, de tudom kezelni. Jelenleg még mindent tudok, de a neheze még csak most jön.

Vigasztalható

2019. július 14. 19:29 - juditvagyok

Amikor már tudtam, hogy újra terhes vagyok, de még nem volt nyilvános és ide sem írtam róla, azt hittem, ú, mennyi új témám lesz majd, amit a terhesség és az anyaság ad. Aztán jött a rosszullét, az első három hónapot a kanapén töltöttem, amíg Tádé bébiételen és egyedüljátékon élt, Tamás meg rászokott a munkahelyi menzakajára és az állandó együttérzésre és empátiára. That sucks, ahogy a Parks & Rec- ben volt. Aztán vártam, hogy elmúljon a rosszullét, már rosszul voltam magamtól és ettől a fizikailag és érzelmileg is teljesen kiszolgáltatott állapottól. Voltak migrénrohamok, hányinger, hányás, étvágytalanság, szédülés, rémálmok. Tényleg, nagyon vártam, hogy elmúljon mind és jöjjön a tavasz és boldog, mosolygós, virágos hajfonatos, gömbölyödő pocakú stock fotó anyuka-kismamaként járjak a játszótérre Tádéval, újra legyen kedvem főzni, enni, öltözködni, sétálni.

De ez valahogy nem jött el a 32. hétig sem. Sőt. Depresszió, rossz közérzet, rosszullétek, elégedetlenség, folyamatos fáradtság, kiszolgáltatottság, sírógörcsök és –rohamok, érzelmi hullámvasút, vizes végtagok, fájó derék, egyedüllétre vágyás és magányosság, nulla feltöltődés, türelmetlenség.

Így telt ez a hét is. Jól esett volna, ha valaki főz nekem, ha valaki megfogja a gyereket és a babakocsit, és elviszi pár órára. Ha kicsit kettesben lehetek a férjemmel, egy délutánra mondjuk. Ha ehetnék egy tányérral apukám vadasából vagy anyukám rakott karfioljából. Ha eltereli valami a figyelmem. Ha Tádé hagyná, hogy meséljek neki és nem kikapná a könyvet a kezemből, amit aztán vagy a földhöz, vagy rosszabb esetben hozzám vág. Ha nem sikoltozna, ha könnyen elaludna, ha kicsit kimászna az árnyékomból. Ha nem lennék ennyire terhes. Ha a horvát tengerparton ülnék egy teraszon a naplementét nézve. Ha nem fájna a fejem. Ha több türelmem lenne. Ha kreatívabb lennék. Ha tartalmasabban és energikusabban ki tudnám tölteni a napjaim.

De nem megy. Egyik sem. Mindig összeszedem magam valamennyire, és legalább egy lépéssel leelőzöm magam, de nem tart sokáig. Kérek segítséget, de sok mindenben nem tudok kapni, mert nem. Mert nekem nem is könnyű segíteni. Megcsinálom, megfőzöm, elrakom, újra elkezdek mesélni, újra rászólok, hogy ne sikítson. Elfogadom, hogy így vagyunk. Hogy ez nem egy instagramra való álomterhesség. Lelkiismeret-furdalásom van miatta, hogy se anyaként, se feleségként, se kismamaként nem hozom azt, amit kéne.

De vannak ilyen pillanatok, amikor nem én vagyok a leggyengébb, nem nekem van szükségem egy pillanatban a támogatásra, hanem mondjuk neki. Amikor hozzám bújik és akkor érzem, hogy azért mégsem csinálhatom annyira nagyon rosszul, mert én kellek neki és én tudom megnyugtatni. Még akkor is, ha csak egy délutáni rossz ébredés miatt van a sírás.