Harminc múltam

egy koraharmincas nő mindennapjai

Kismamakarantén

2020. május 25. 07:56 - juditvagyok

A legnagyobb közös játékunk jelenleg a duplo. Ida is szereti már, Tádé meg épít mindenfélét. Itt például a család: mama, Tamás, én, Ádá és Tádé, a kis kocka. Próbálom nem elemezni, de azért ilyenkor csak elgondolkozom sok mindenen.

img_20200521_164742_1.jpg

Ahogy kezd visszaállni a világ szép lassan a maga rendjébe, engem megint nem hagy békén a változástól való félelem. Megszoktam ezt, ami van, minden korlátozásával együtt, még ha nem is volt kényelmes. De szépen kialakítottam a rutint, ami biztonságot ad. Több helyen láttam, olvastam, hol viccesen, hol nagyon is komolyan megfogalmazva, hogy a kisgyerekes anyukák élete a karantén előtt, alatt és után igazából ugyanolyan. Bizonyos izolációban élnek, a napok egyhangúak, sok bennük a bezártság, a társas távolságtartás és a viszonyok átalakulása pedig már a terhesség során elkezdődik. Én több mint 3 éve vagyok itthon, berendezkedtem, mindig alkalmazkodtam. Érzelmileg persze egy hullámvasút az egész. Mert azért mégsem olyan egyhangú ez: a gyerekek minden nap mást hoznak, akár a fejlődésüket, alakulásukat nézem, akár a vicces, boldogító dolgokat vagy épp a nehézségeket. Nagyon ambivalens. Ha nem lenne a hűtőre kitéve minden héten az új heti tervező, nem is érzékelném, hogy mégiscsak hetekben mérjük az időt.

Hogy nem mozdultunk ki, még boltba is csak szűkösen, ritkán, teljesen elszoktatott a világtól. Még inkább, mint előtte. Akkor azért volt játszóterezés, néha elutaztunk, rokonok, kevés barátkozás. De most teljesen elszoktam, „elvadultam”, nem kellett még annyira sem alkalmazkodnom mint amúgy, leszámítva persze a legnagyobb alkalmazkodást: maradjunk itthon. Szóval itthon maradtunk, és ahogy az várható volt, egyszer fent, egyszer lent, akár egy napon belül többször is. Néha lendülettel, felpörögve, tervekkel, aztán hirtelen jön az összezuhanás, pánik, kilátástalanság, félelem. A felismerés: hiába lesz ennek vége, számomra nem igazán lesz vége, nem lesz igazán más. Egyszer így látom, egyszer meg úgy, hogy végülis apró változásokból áll össze az összkép, már egy-egy játszóterezés is csodákra lesz képes. Vagy egy találkozás. Annak a ténye, hogy már nem tilos mindent. Ha elégedett voltam valamivel, a félelem, hogy ez meg fog változni. Nem süt a nap holnap, a gyerekek napirendje óhatatlanul változik, vége a regénynek, amibe belemerültem, ilyen apróságok, de hát mondom, ezek az apróságok adják az egészet. Ezeken múlik minden.

Február végén elkezdtem kocogni. Akkor még 2,5 kilométer volt, a héten már ment majdnem 9 is. Mindenfele mászkálok, felfedezem a várost, új utcákat, hangulatokat keresek. Közben Conan podcastet hallgatok, ezzel mégis valami állandóságot hozva ebbe az új kis hobbiba. Mindenfélével próbálkozom, hogy ha jön a lent, valahogy kihúzzam magam onnan, de lehet, újra szakemberhez jutok. Arra várok, hogy ezek a változások és a hozzájuk való alkalmazkodás amennyire fárasztóak és nehezek lesznek számomra, mégis hoznak valami újat, amitől kevésbé könnyen csúszik ki lábam alól a talaj. Nehéz ezt megfogalmazni, több sima rugalmatlanságnál, bár az is nagy problémám. De azért stabilabb alapjai akarok lenni a családnak, és ugyan nagyon várom az ovit, de félek is tőle. Félek, hogy Tádét nem fogják elfogadni, hogy más is beleszól ezután a nevelésébe, hogy nem lesz velem állandóan, hogy verekedni fog, hogy a (többit) rossz gyerekhez fog húzni, hogy szülőtársaim lesznek, hogy kicsit vizsgázni fogok az elmúlt 3 évből. Hülyeség? Az hát! Van min dolgoznom.

Most a születésnapra kezdek készülni, hangolódni, hisz pár hét múlva itt a 3. Hihetetlen. De azért szépen készülök, lelkileg is meg amúgy is, torta, ajándék, családi buli. Erre már lehet, hogy emlékezni is fog.