Harminc múltam

egy koraharmincas nő mindennapjai

Nehézségek és örömök két kisgyerekkel

2020. február 18. 11:09 - juditvagyok

Nagyon rég volt bejegyzés, ahhoz képest, hogy annak idején volt akár napi 2 is, most idén ez a második. Nemcsak amiatt, mert nincs időm, hanem igazából nincs is miről beszámolni. Ez persze nem teljesen igaz, hisz minden nap történik valami, az esetek többségében pedig ráadásul valami olyasmi, amire nem is számítok. Merthogy így két gyerekkel, két kisgyerekkel, itthon, hiába tervezek, jobb beletörődni: úgysem az lesz.

Alapvetően nagyon szépen elvagyunk, a gyerekek jól viselik egymást, szépen telnek a napok. Amikor tudunk, elmegyünk valahova, hogy azért ne csak a lakás ingerei érjék őket. De elég nehéz megszervezni, és egy idő után erőm sincs hozzá. Mire mindenki összekészülődik, tiszta ruhában és pelenkában van, épp nem éhes, épp nem alszik, elindulunk, hogy ott legyünk valahol, ahol igazából kényelmetlen lenni, ráadásul nem is túl sok időt töltünk ott, aztán hazakerekedni és mindenkit itthoniba tenni, megetetni, megitatni, visszarázódni a napirendbe, eltakarítani a sarat, a kocsiból a koszt, szóval ha szigorúan veszem, egyszerűen nem éri meg. A tartós itthonlét és az ugyanolyan napok viszont hamar bezártságérzéshez vezetnek és a gyerekeknek sem jó. De hát az van, hogy ezek nem feltöltő, inkább leszívó programok. A szülők számára legalábbis.

A beszédfejlődés lassan indul be a fiamnál. Próbáltam magánbölcsibe vinni, hisz az államiba lehetetlen bekerülni, de mindenhol teltház van. Rendeltem egy könyvet, és azzal próbálunk itthon haladni. Heti 2 alkalom lenne ideális, mellé sok mozgás, éneklés, mondókázás. Szörnyen nagy lelkiismeret-furdalásom van, de sokszor nem jön össze a heti két alkalom. Mert egyszerűen nincs rá energiám vagy türelmem. Mert ezt csak úgy lehet. Ha meg van, akkor vannak más teendők, például felváltva etetni, kajákat főzni, tisztába tenni, mosni, ilyen apróságok. Újabb nap telt el. Lassan haladunk, minden bizalmam abban van, hogy az oviban menni fog. Ahogy jön a jó idő, járunk játszótérre, hadd legyen gyerekek közt, hadd mozogjon. Közben a lányom tologatom, így nem tudok állandóan a fiam után rohanni, de egyébként nem is akarom. Szemmel tartom, nehogy baleset történjen, nehogy megríkasson valakit egy erős öleléssel vagy mert elvette a játékát. De ha nem muszáj, nem avatkozom közbe. Ez rohadt nehéz. Itthon vagyunk és látom, hogy aranyos, néha persze nyűgös vagy türelmetlen, de alapvetően érdeklődő és kedves, jószívű gyerek, de aztán ha másokkal van, akkor lelkes lesz, izgatott. Nagyon barátságos. Szeret a nála idősebbekhez csapódni, akik viszont nagyon gonoszok tudnak lenni, és ezt ő még nem veszi észre. Elmondom, mi miatt forgolódtam éjjel az ágyban. Tegnap három nagyobb fiúhoz ment oda. Azok nem küldték el, így maradt. Utánozta őket, de csinált önálló dolgokat is. A legidősebb persze hamar elkezdett főnökösködni. Mindhárom kisfiú beszélt már, Tádé meg a saját kis nyelvén próbált bekapcsolódni a beszélgetésbe. Mondta a saját nevét, aztán mutatott rám, és mondta azt a szót, amin hív engem. A fiúk ekkor odanéztek rám. Megértették, hogy az a szó az anyát jelenti, és gyorsan el is kezdtek jobban odafigyelni a viselkedésükre. Merthogy előtte komiszak voltak, összesugdolóztak és szerintem kinevették a fiam, aki persze velük nevetett. Én meg nem mentem oda, és elárulom, rohadt nehéz volt nem odamenni és rájuk förmedni, hogy mit sugdolóztok a fiamról? Mert persze lehet, nem is ez volt, de valahogy így éreztem. Ó, és még milyen sokszor fogom így érezni! És a legtöbbször meg ott sem leszek. Aztán azok a fiúk hazamentek, a fiam más játszótársakat keresett, akik szépen befogadták. Jól van.

Tudjátok, sok nehéz dolog van az anyaságban, és a legtöbb annyira eleven, zsigeri valami, ami minden alkalommal meglepetésként ér. És hát még nagyon az elején vagyok.

De persze van más is, ami nehéz. A gyerekek az elsők, utána ami türelmem vagy energiám marad (nem sok), az megy a háztartásra és a férjemre. És lennék még én is, aki nem vagyok. Így szép lassan visszajött 7 kiló 5 hónap alatt, folyamatosak a derék- és hátfájások. Nem lehet velem miről beszélgetni, hacsak az nem a hozzátáplálás, a gyerekek és a háztartás. Néha elképzelem, hogy milyen volt 3 évvel ezelőtt és milyen lesz 2 év múlva. Rettegek tőle, pánikolok. Féltékeny vagyok, fáj, hogy kimaradok a munkahelyem életéből, hogy már szinte senkit nem ismerek, aki ott dolgozik. Fáj, hogy tudom, sose lesz már olyan helyem, mint volt. Hülyeség, de ez van. Nem érzem persze azt, hogy feladtam valamit vagy hogy nem érte meg, ez így irtó nagy hülyeség, merthogy nem összehasonlítható.

Néha nagyon mélyen vagyok, az nem jó. Aztán napokon keresztül szedem össze magam, összeszorítom a fogaim és lépésről lépésre haladok előre, és újra megtanulok örülni. Az apróságoknak. Terveket szövögetek. Sorsközösséget keresek. Igyekszem magam megtölteni tartalommal, hogy tudjak miből adni ennek a két kis manónak. És őszintén örülök neki, ha a kaki a bilibe megy, ha nem lesz minden csupa almaszósz egy evés után, ha valami új szócsírát hallok, ha be lehet vásárolni nem ordító gyerekekkel, ha sikerül megnyugtatnom valamelyiket, ha eltűnik a koszmó, ha találok jó áron egy cuki kis gyerekruhát, ha nem hízok, ha 10 előtt van időm lecserélni a pizsamám melegítőre, ha nem fáj semmim. Persze a világért nem adnám ezt a mostani élethelyzetet, ezt komolyan mondom, mégis, olyan nehéz ez a tervezhetetlenség, ez az állandó készenlét meg hogy mindig én vagyok leghátul.