Harminc múltam

egy koraharmincas nő mindennapjai

Nem elég jó anya

2019. december 12. 09:44 - juditvagyok

Még az elején tartok az anyaságnak, és/bár az idő nagyon rohan. Ilyenkor, a születésnapom környékén mindig kicsit számot vetek, hasonlítgatok. Anyukámnak ilyenkor már milyen nagy gyerekei voltak. 34 leszek, az már majdnem 35. A belső idő másképp telik, a gyerekek pedig még inkább másképp érzékelik az éveket. Anyukám nekem sokáig, tulajdonképpen a mai napig 35, akkor lehetett valami, ami miatt belém égett az a kor, az az év. Akkor én már 10-11 éves voltam, és a húgom is idősebb volt, mint a fiam most. Erre a Facebookon egy helyi, városi csoportba valaki feltöltött egy képet 1990 karácsonya tájáról, amin apukám van, betlehemezik a gyerekekkel. Pár évvel idősebb csak nálam, mármint annál, ami most vagyok. Baromi gyorsan eltelik 30 év, mondjuk rengeteg minden történt. Na de itt vagyok, elérzékenyülve, és azon gondolkozom, jót-e, eleget adok-e a gyerekeimnek. Hullámokban tör ez rám, általában elégedetten eltelnek a napok. Aztán történik valami, és hupsz, kicsúszik a lábam alól a talaj.

Itt van például az, hogy nem beszél a fiam. Mit csináltam rosszul? Mit rontottunk el? Vagy semmit? Valami „óriási” problémáról el akartam terelni a figyelmét valamelyik nap, és mondtam neki, nézzünk ki az ablakon, figyeljük kicsit a forgalmat. Egy óvoda van velünk szemben, parkolóval, mindig történik valami, amit meg lehet nézni. Ha mást nem, megbeszéljük, milyen színű autók parkolnak ott. Na de most kint játszottak a gyerekek: futkároztak, kergetőztek, sikongattak. A fiam meg állt a kiságyban, mosolygott, magára mutatott, aztán kintre a gyerekekre. Kérdezem tőle, szeretnél velük játszani? Bólogat, hogy igen, és mosolyog tovább. Nem igen viszem közösségbe, nem tudom megoldani. Játszóterezni szoktunk, ha az idő engedi, de mióta rövidek a napok, sok az eső meg itt ez a párhónapos kistesó, hát elég nehéz megoldani. Mást meg még nehezebb. Mivel született kistesó, így nem írattuk be bölcsibe, arra gondoltam, jó lesz itthon nekünk együtt. Hát lehet, hogy ezt is rosszul gondoltam. Lehet, hogy már beszélne, és jól érezné magát a sok korabeli közt. Persze látom, itthon is jól elvan, szeret minket, szereti a játékait, de annyira megsajnáltam, ahogy mutatott magára, aztán kintre a gyerekekre. Közben meg azon gondolkozom, hogy szeptembertől megy oviba. Vége lesz annak, hogy mindent látok, amit csinál, mindenben részt vehetek, összebújva alszunk, én leszek a világ közepe neki. Merthogy ez amúgy nagyon jó érzés. Egyfelől látom, hogy vágyna közösségbe, és örülök neki, hogy megy majd, másfelől meg már most majd megszakad a szívem bele. Hiszen olyan jó itthon együtt.

Aztán itt van az, hogy a pár nap híján 3 hónapos kislányom tegnap átfordult a hasáról a hátára. Többször is. És akkor én fejhez kaptam, hogy héhéhé, hogy tarthatunk már itt? Hol voltam az elmúlt 3 hónapban? Másfél hónapig a kanapén regenerálódtam, utána meg próbáltam behozni a lemaradást és minél többet foglalkozni a fiammal, hogy ne érezze magát háttérben azért, mert született egy húga. Épp csak a húgát nem lestem-figyeltem állandóan. Nem eleget. Nagyon mérges voltam magamra, nagyon bántott. Lelkiismeret-furdalásom volt, hogy a terhesség is nehéz volt, a szülés és az utána tartó fájdalmak is nagyon megviseltek, és itt ez a kislány, aki cserébe mindezért a világ legjobb kislánya, mosolyog, eszik, alszik, néha persze méltatlankodik, én meg mindig inkább mást csinálok, minthogy odakucorodjak mellé, csak úgy, és nézzem, figyeljem, hogy veszi a levegőt. Merthogy az elsőnél még így volt. Úgyhogy délután elvonultam vele, csak vele. És ugyanaz volt, mint a fiamnál: megnémultam. Nem tudtam hozzá szólni, beszélni, gügyögni neki, csak visszamosolyogni. Emlékszem, szörnyen éreztem magam emiatt a fiamnál. Néma kotlós. Aztán egy idő után tudtam már neki beszélni, mesélni, de ez soká következett be. Azt hittem, most majd más lesz, könnyebb lesz, de nem. Na, emiatt is jött a lelkiismeret-furdalás. Estére már bőgtem, hogy sehogy se jó.

Hetek óta külön alszanak a gyerekek, a saját szobájukban. Jól vette a fiam is, a lányom is. Én viszont nehezen. Először a kisbabánk került ki a nagyágyból, mert se ő, se én nem tudtunk rendesen aludni. Nagyon rossz anyának éreztem magam, hogy mi az elsőszülöttel kuckózunk a nagyágyban, a kis újszülött meg egyedül fekszik egy sötét szobában. Milyen ember vagyok én? De aztán láttam, hogy nagyon jókat alszik. Aztán egy este a fiam is bekerült a saját ágyába, és tök jól vette. Hajnalban ugyan át szokott hozzánk, közénk jönni, de az éjszaka nagy részét egyedül tölti. Nélkülünk. Ez is nyilván csak engem viselt meg: már sose lesz olyan kicsi a fiam, hogy szüksége legyen rá, hogy egész éjjel velem aludjon. Az altatás még az enyém, de ha az is menni fog egyedül? Hát mi lesz velem?

Nehezen veszem a változásokat. És most sok volt. Vagyis van. Kicsit szeretném megállítani az időt, nem akarok születésnapot, nem akarok idősebb gyerekeket, szülőket, testvért. Altatáskor itt fekszem a fiam mellett, mesélek, utána csöndben vagyunk a sötétben, összebújva, amíg el nem alszik. És egyre csak jönnek a gondolatok, az emlékek, gyerekkorról, nagyszülőkről, tervek a gyerekekkel kapcsolatban, kérdések, nyomasztó kérdések azzal kapcsolatban, hogy lesz tovább. Mi lesz, ha ennek vége lesz, ennek az itthoni csodának, ennek a kis édes egységnek.