Harminc múltam

egy koraharmincas nő mindennapjai

Meg lehet-e gyógyulni a bipoláris depresszióból?

2019. november 07. 19:42 - juditvagyok

Egy elég kényes témát hoztam most nektek, amiről sokat gondolkoztam egyébként, megosszam-e veletek vagy sem. De mivel én nem tudok betelni ezzel a történettel, így úgy döntöttem, ennek is itt a helye.

Ha olvassátok a blogom vagy ismertek esetleg személyesen, tudjátok, hogy a mentális higiénia amolyan vesszőparipám. Írtam már róla többször is, hogy nem szégyen segítséget kérni, sőt kell is. Arról is sokszor olvashattatok már tőlem, hogy sokszor milyen instabilnak, ingatagnak érzem magam, és ezt milyen nehezen kezelem. Korábban megosztottam veletek azt is, hogy még egyetemista koromban jártam 5 hónapon keresztül terápiába, majd a fiam születése után újra felkerestem ezt a pszichológust és újra munkába kezdtünk, nagyjából 8 hónapig jártam hozzá, majd úgy döntöttem, befejezem.

Habár nagyon sokat segített és szeretettel gondolok vissza a közös munkára, úgy éreztem, nem elég. Túl nagy munka várt rám, amihez nem éreztem magamban elég erőt. Az önismeret kemény munka, és úgy tapasztaltam, hogy nagyon mélyre kell ásni ahhoz, hogy utána úgy épüljenek fel a dolgok, ahogy azt szeretném.

Egy korábbi emlék. Esküvőnk előtt pár héttel úgy éreztem, rám szakad a világ. Állandóan feszült voltam és nem tudtam ezt a feszültséget kezelni, ugyanakkor nem engedhettem meg magamnak, hogy összeomoljak. Akkoriban egy nagyon jófej háziorvoshoz jártam, felkerestem ezzel a problémámmal, és kaptam kétféle nyugtatót. Alkalmanként bekaptam belőle 1-1 tablettát, és könnyebben kezeltem a dolgokat. A migrén megtanított rá, hogy nem hősködök, ha baj van, a fene szeret szenvedni, hanem kezelem a problémát. Megtanított felismerni, meddig tudok egyedül megbirkózni a fájdalommal és mikor érkezik el az a pont, amikor már fölösleges szuggerálnom magam, meg színként elképzelni a fájdalmat, literszámra inni a vizet satöbbi, hanem szépen bevenni a gyógyszert.

Ez csak egy mellékszál, de fontos. Fontos, mert hozzátartozik a felismeréshez és a kezeléshez: nem szégyen segítséget kérni és azt elfogadni. Hülyeség magunkat kínozni, ha van megoldás a problémára. A lelki gondok persze más kalap alá tartoznak, nagyobb tabu, és nem értem, miért. Én mindig nyitott voltam a saját lelki dolgaimra, nem akartam soha semmit elfojtani, inkább megérteni szerettem volna, összefüggéseket keresni, magyarázatokat találni, mintákat, amik megértése könnyebbé teszik az életem. Izgalmasnak találom a lelki munkát, és kifejezetten szerettem pszichológushoz járni. Egyetemen egy neves tanárom egyszer József Attiláról tartott előadást, és nem tudom már, miért került szóba, de mondta, hogy fejlett országokban a lelki egészség ápolása legalább olyan fontos mint a testié: ő Franciaországban is oktat és ott bizony nemcsak akkor járnak el az emberek pszichológushoz, ha baj van, hanem akkor is, ha nincs. Karban tartják a lelküket, amitől kiegyensúlyozottabbak, terhelhetőbbek, boldogabbak. Persze Magyarországon nem tudom, hány háztartás engedhetné meg magának, hogy mondjuk mindkét felnőtt tagja heti vagy kétheti rendszerességgel járjon pszichológushoz, alkalmanként minimum 10 ezer Ft-ért, a gyerekfelügyelet megoldásáról nem is beszélve.

Szóval visszatérve az eredeti történethez, abbahagytam a terápiát és próbáltam a magam módján megerősödni, mindannak ellenére, amit fentebb írtam. Türelmetlen voltam magammal, és úgy éreztem, nem elég eredményes a munka, amit hétfőn esténként végzünk. Majd egyedül! Persze nem kellett sokáig várni, hamar rá kellett jönnöm, hogy nem fog menni, a baj nagyobb mint hittem.

Már a terápia alatt is sokszor kiborultam, érzelemkezelési problémáim voltak, dühkitöréseim, ilyenkor úgy éreztem, nem vagyok a magam ura. Bezárkóztam a fürdőbe, ököllel vertem a falat vagy a combom, mert úgy éreztem, valaminek történnie kell. Sírórohamok jöttek, belehergeltem magam, légzési nehézségekig, többször hányásig fajult a helyzet. Aztán mikor megnyugodtam, nem értettem az egészet, mintha nem is én lennék, úgy láttam ezeket az epizódokat, mint egy filmet, semmi önazonosságot nem éreztem. Láttam, hogy baj van, szégyelltem és utáltam magam az ilyen helyzetek után és megijedtem, hogy milyen anyja leszek így a fiamnak. Felkerestem egy pszichiátert, akihez már korábban ellátogattam egyszer. Még terhes voltam a fiammal, mikor egyszer hazaküldtek a munkahelyemről, mert rosszul reagáltam valamire. Teljesen kibuktam rajta, összeomlottam, így a védőnőm ajánlására felkerestem egy helyi szakembert, aki meghallgatott és gyógyszer írt fel nekem. Nem kezdtem neki a szedésnek, féltem, hogy a terhességnek nem tesz jót. Végigvittem a terhességet hihetetlen érzelmi hullámvasutakkal, aztán szülés után elkezdtem a pszichoterápiát, ahogy már fentebb írtam.

Szóval felkerestem ezt a doktornőt, akivel hosszasan beszélgettünk, majd jött a diagnózis: bipoláris depresszió. Kezdjünk egy hangulatstabilizátorral. Ekkor már nem utasítottam el a gyógyszer, hisz nem voltam terhes és szükségem volt a segítségre. Gyakorlatilag egyből jobban lettem, pedig csak kis dózist kaptam. De úgy éreztem, boldogtalan vagyok, szomorú, pedig többre lennék hivatott friss anyaként. Oké, egészítsük ki egy hangulatjavítóval. Így éltem hónapokig, elég jó volt a helyzet, nagyon kis dózisok kellettek mindkét gyógyszerből. Persze továbbra is kihozott a sodromból, ha valami igazságtalansággal találkoztam, de alapvetően sokkal jobban voltam. Rendszeresen jártam kontrollra, de egyre kevesebbet beszélgettünk, a végén szinte már csak a receptet kaptam meg. Sokszor idegesebben jöttem el az alkalmakról mint ahogy odamentem. Időközben terhes lettem, volt egy vetélésem, majd újra teherbe estem. Hosszas gondolkodás után úgy döntöttem, meg persze a nőgyógyásszal és a pszichiáterrel konzultáltam róla, hogy szedem a gyógyszert szülésig, mert kell a lelki stabilitás, és hát gyerekeknek való dózist szedtem az elég nagy termetemhez. Végigvittem a terhességet, voltak nehézségek, de nem annyira lelki természetűek mint testiek. Aztán az utolsó hónapban úgy döntöttem, szép lassan elhagyom a gyógyszert, hogy ha baj van, derüljön ki még szülés előtt. A doktornőt is elhagytam, mert nem éreztem jól magam vele, kerestem egy új orvost, arra az esetre, ha baj lenne, legyen kihez fordulnom.

Aztán megszültem. Iszonyatosan fájt, természetes szülés volt, egy egészséges, tökéletes, 4550 grammos kislányt hoztam a világra. Összevarrtak, a lányomat elvitték rendbe tenni, mi meg ott maradtunk ketten a férjemmel. Sose fogom elfelejteni ezt az órát. Be nem állt a szám, nevettem, megkönnyebbültem, boldog voltam, a férjem alig tudott velem tempót tartani. Ettem, ittam, beszéltem. Jól voltam, olyan jól, mint évek óta nemigen. Persze ez az állapot fakult, ahogy telt az idő, de boldogan és lelkesen jöttünk haza a kórházból. A gyermekágy hosszasan telt és megviselt, nemcsak a fizikai fájdalom kezelése volt nehéz, hanem a bezártság, ágyhoz kötöttség és tehetetlenség is. Telt az idő szépen, elment a tejem, nem szoptattam már. Itt figyeltek a gyógyszereim a konyhaszekrényben. Elvileg szedhetném őket.

De a szüléssel valami megváltozott. Nem tudom, hogy mi. De úgy érzem, meggyógyultam. Van, hogy ideges vagyok, vannak nehezebb napok, frontok jönnek-mennek, itt egy dackorszakos két és féléves és egy újszülött, a családom pedig távol. Az életem nem lett könnyebb, a feladatom nem lett kevesebb. Mégis, egy másodpercre sem jutott eszembe, hogy újra elkezdjek gyógyszert szedni vagy hogy pszichiáterhez menjek. Úgy érzem, elég erős a vállam a terhekhez, és hogy nincs szükségem egy erős partra, aminek nekicsapódhatok, ha elveszítem magam. Megnyugodtam és megérkeztem valahova, ahol sokkal jobban érzem magam.

Lehet, hogy a doktornő rosszul diagnosztizált, bár ezt nem hinném. Lehet, hogy egy hónap múlva újra nem leszek jól. Az is lehet, hogy valami hormonális változás történt. De igazából nem tudom, mi változott ezzel a szüléssel, csak azt, hogy jobban vagyok, és mindaz, amit leírtam, távoli emléknek tűnik csak.