Harminc múltam

egy koraharmincas nő mindennapjai

25,5 hónapos és most nagyon jól működik!

2019. augusztus 05. 11:22 - juditvagyok

Az elmúlt hetekben könnyű dolgom volt. Először azt hittem, csak azért, mert otthon voltunk anyuéknál és nagyobb segítségem volt a gyerekkel, de mióta visszajöttünk, azóta is úgy érzem, könnyebb.

Nem gondoltam volna, hogy három-négy hét alatt ennyit fejlődik a gyerek. Mikor kint voltam sok évvel ezelőtt Olaszországban, a legfőbb feladatom egy kétéves kislányra való vigyázás volt (persze hozzájött a három nagytesó is, heti 80 euróért, és annyira nem volt ez régen, hogy ez jó pénznek számítson). Azóta szeretnék egy kétéves gyereket, és meggyőződésem VOLT, hogy a kétéves gyerekeknél nincs cukibb a világon, aztán kétéves lett a gyerekem, és nem jött az a határtalan cukiság, amire emlékeztem, sokkal inkább a rosszcsontság. A szót nem fogadás. A hisztik, sikoltozások, kajás válogatás, napközbeni nem alvás, fegyelmezetlen séta és még sorolhatnám. Fáradt voltam ezektől, mert sok volt így együtt, és elfogadtam, hogy az a kislány volt nagyon jó és cuki, nekem meg van egy szupereleven gyerekem, hát jó.

Aztán eltelt pár hét, tűrtük, amit tűrni kell, próbáltam változatosabban főzni, türelemmel hallgatni a sikoltozást, türelemmel fegyelmezni, itthon, játszótéren és boltban egyaránt, kihagyni egy-egy alvást és már azon gondolkozni, hogy akkor elhagyjuk-e a napközbenit, szóval próbáltam beletörődni, de nagyon féltem, mi lesz, ha megszületik a második, biztos változik Tádé viselkedése is, és ha ez az egész tünetegyüttes csak fokozódik, akkor bizony nagy bajban leszek. Így is volt, hogy elszakadt a cérna, hogy nem bírtam tovább, sírtam Tamásnak, hogy segítsen, közösen altattunk, és aztán láttam, hogy egyre jobban ragaszkodik a gyerek az apjához, nekem egyre kevésbé fogad szót, akkor megint megijedtem, hogy hajjajj, mihez fogok kezdeni?

Aztán egyszer csak történt valami, biztos valami idegrendszeri érés vagy ugrás, és szinte varázsütésre megváltozott sok minden. Eleven továbbra is és nem nagyon van benne félelemérzet, sétálni se tudunk szépen vagy biztonságosan, a kismotort ki sem merjük vinni az ajtón túlra, de olyan szépen alakulnak a napok. Kiszámítható, nyugodt menterenddel indulunk neki minden napnak, és persze van, hogy hisztizik, mert nem éri el, nem kapja meg, nem szabad, vége van, abba kell hagyni, váltani kell, de összességében nagyon mások a napok. Az elmélyült játék egyre több és kreatívabb, a kommunikációja – ugyan még mindig leginkább a saját nyelvén beszél, de azon már mondatokat is mond – egyre változatosabb és kifejezőbb. Tökéletesen megért mindent és tökéletesen megérteti magát velünk. Végre jelzi, ha termelt valamit a pelenkába. A bilizéssel kitartó vagyok és sikertelen, de nem vagyok elkeseredve, majd jön az is. Most valahogy én is anyuka-lendületet kaptam: ha nem emészti fel az összes türelmem a sok apróság, akkor valahogy tudok a nagy egészre koncentrálni, türelmesebb és játékosabb lenni, amit a gyerek nagyon meg is hálál. Könnyen megy az alvás, az evéssel ugyan vannak gondok, de hát melyik gyereknél nincsenek. Komiszkodások is vannak, de megérti a nemet és egyre többször tiszteletben is tartja. Mi ez, ha nem eredmény?

És hát akárhogy is nézem, übercuki. Elkezdett kötődni plüssállatokhoz, tárgyakhoz, ölelgeti őket, puszilgat mindent, ami fontos neki, simogat minket, ölel minket. Szerepjátékozik. Felfedez minket fényképeken és örül neki. Hiányolja az apját, ha reggel már nincs az ágyban, amikor mi felébredünk. Kötődik, egyre jobban, ami nagyon jól esik, nagyon nagy feltöltő erővel bír.

Újra rájöttem, hogy minden csak idő kérdése. Türelem, anyukák, türelem, a nehezebb és könnyebb időszakok ugyan váltakoznak, de ezek a jó korszakok annyira megérik és annyira szuperek, hogy utána könnyebb lesz nekivágni a nehezebbnek, és jó tudni, hogy utána megint jó lesz. És ezennel bezárom a közhelyszótárat, majd jövünk újra.