Harminc múltam

egy koraharmincas nő mindennapjai

A nyaralás vége

2019. július 31. 16:48 - juditvagyok

Holnap reggel véget ér a nyaralásunk, megyünk haza és még otthon leszünk pár napot együtt.

Mint mindig, most is nehezemre esik elmenni itthonról otthonra. Amit lehetett, kihoztunk ebből a négy napból, volt sok játék, motorozás, kutyaszeretgetés, sétálás, strand, birkaüldözés, finom kaják, istenien édes és lédús gyümölcsök, sok-sok folyadék. A vidéki levegőnek és a maximális kifárasztásnak köszönhetően az altatással se napközben, se este nem volt probléma, igaz, volt, hogy hajnali negyed 6-kor kelt, hajtotta a kíváncsiság, a játéköröm. 

Tudom, tudom, régi téma, sokszor előjött már, de nem tudom akkor sem helyére tenni magamban, hogy itt ez a távolság. El tudnám viselni, hogy minden nap más főz rám, így a terhesség utolsó hónapjában nagy könnyebbség lenne. Az is jó, hogy nem nekem kell üldöznöm Tádét egy-egy tisztábatevés előtt. Jó, hogy tudtunk kicsit pihenni Tamással, kicsit regenerálódni, legjobb lenne azt írni, hogy testileg-lelkileg, de ez nekem sosem megy, mindig veszteségként élem meg, amikor el kell innen mennünk. 

Nagyon hiányzik az a családi védőháló, ami ilyenkor körbe kéne, hogy vegyen. A háztartási segítség, a lelki támogatás, a testi nehézségek alóli tehermentesítés, akárhogy is nézzük, Tádé majdnem 16 kiló, és ha nem akarja, hogy elkapjuk vagy felvegyük, akkor még több, fogás nélkül. Hiányzanak az ismerős utak, terek, miliő, akármennyire is próbálom magam otthon érezni a választott városunkban, csak nem az igazi. A férjem ugyan segít, amiben tud, szerintem többet is mint egy átlag családapa, bár ezt lehet, felelőtlenség kijelenteni. Nem is azt mondom, hogy kevés ez, de jó lenne valami több, másabb, jó lenne csak átszaladni egy cukkiniért vagy egy kis ebédmaradékért, vagy áthozni a kutyának egy kis csontot, anyuéknak egy kis frissen sült pogácsát. Leülni lényegtelen dolgokról beszélgetni, fontos dolgokat megvitatni. Átmotzorkázni, szomszédolni, csereberélni, az itthoni helyekre járni. Mikor fog ez elmúlni? El fog ez múlni?

Kicsit kiürülve, szomorkásan, mélabúsan, annak a terhével, hogy az utolsó hónap kemény lesz kisgyerekkel, főzési ihletetlenséggel, takarítani nem akarással, lustán vágok bele az augusztusba, hiába várom már a szeptembert. Mármint dehogy hiába, nem úgy értettem, és szépen haladunk lépésről lépésre, és ez is olyan hülyeség, hogy az itt töltött idő vége mindig ilyen könnybe lábadt, ahelyett, hogy annak örülnék, hogy még tart. Épp sül a krumplis pogácsa, hiába a negyven fok, aztán még megyünk kicsit sétálni is a környékre, megmozgatjuk Tádét a fürdetés előtt, hadd élvezze. Merthogy nagyon élvezi, nagyon bátor, semmitől és senkitől sem tart, kis barátságot poszáta, mosolyog és integet, nyitott és kedves. Mi meg nyilván elfogultak. 

Megyünk ház vissza, haza, a kis vackunkba. Hétfőtől kivettem a maradék szabim is, már nem dolgozom többet. Jó volt ez a bő egy év kicsit otthonról dolgozva, gondolkozva, szlogeneket és subjecteket írva, remélem, megint lesz majd kedvem visszamenni. Ketten leszünk Tádéval augusztusban, megpróbálom neki jóvá tenni, izgalmassá, amennyire tudom, hisz ez lesz az utolsó hónapunk, hogy csak ő van gyerekként. Aztán négyen leszünk, fura lesz.