Harminc múltam

egy koraharmincas nő mindennapjai

Hétfő reggelek

2019. június 24. 08:42 - juditvagyok

A hétvégék utáni első munkanap mindig nehéz. Emlékszem rá, azért volt időszak, amikor vártam a hétfőket, mert mondjuk hétvégén valami új szerzeménnyel vagy élménnyel lettem gazdagabb, és meg akartam másokkal is osztani ezt. Vagy mikor egyedül voltam, és alig vártam, hogy vége legyen a magányos napoknak. De most más, most egy végtelen vakáción vagyok, itthon, kényelmesben, hiába az új szandál, nem nagyon van benne hova mennem, főleg, hogy elvitte Tamás magával a babakocsit dolgozni. Meg a kismotort. Meg nem is tud róla, de két labdát is.

Véget ért a szülihét, vasárnaptól vasárnapig, három ünnepnappal, sok ajándékkal, Tádéval a középpontban. Már nincs mire készülnöm ezzel kapcsolatban, csak a kapott játékokkal játszunk, és nézem, hogy napról napra egyre ügyesebb, és hallgatom, hogy napról napra egyre másabb hangsorokat mond ki. Egyszerre örülök és dob fel, hogy milyen jó vele, és vagyok kicsit kiürült, hogy hát igen, ezen is túl vagyunk, hogyan tovább. Levettem a hűtőről a készülődős listákat, már nincs rájuk szükség.

Elment dolgozni, itt maradtunk a babazajban, a szomszéd házfelújításának a zajában, elvégezte már 8 előtt a reggeli feladataim, hamarosan elkezdek dolgozni is, Tádé az új játékokat fedezi fel, elvan szépen. Ezen a hétfőn is túlleszünk, nincs okom panaszra, mégis, ilyenkor rám tör a magány, persze senki társaságára sem vágyok, csak a férjemére, nehezen kapok lendületre, rossz felnőttnek lenni, a sírás határán vagyok. Persze aztán mindig kitalálok valamit, átnézem a hetet, belekezdek, nekivágok, és akkor megy, de ezek a hétfő reggelek olyan szomorúak.

Közben nagyon gyorsan telik az idő. Két és fél hónap múlva megszületik a kicsi. Valahogy nagyon pörög ez a terhesség, 28-29 hetes vagyok és még csak annyit éltem meg belőle, hogy minden nap hányok és rengeteget, sokkal többet mozog a baba, mint Tádé annak idején. És ez nagyon fárasztó, nem emlékeztem rá, hogy ennyire kimerítő lenne. Pedig az. Nemcsak azért, mert a legváratlanabb időkben kezdi el, meg amikor lefekszem pihenni, hanem mert úgy érzem, szinte egész nap csinálja. Belülről ő nyúz, kívülről Tádé. Közben úgy látom, óriási már a hasam, nem tudom, hova fog még nőni, félek a plusz kilóktól is, de leginkább a szüléstől. Az orvosom azt mondta, egyedlőre semmi akadályát nem látja, hogy természetes úton szüljek a császár után, ami egyfelől megnyugtatott, mert a császár rossz élmény nagyon, másfelől izgalommal töltött el, mert ez egy nagyszerű dolog lehet, harmadrészt viszont rohadtul félek az egésztől, a szervezéstől, hogy ki és hogy fog Tádéra vigyázni, a fájdalomtól, ami a szüléssel jár, a kórházi léttől, ami legutóbb nem volt olyan jó. Attól, hogy lesz-e tejem és meddig, ha igen, de leginkább attól, hogy fogok két gyereket ellátni. Milyen egy kisbabával? Már alig emlékszem rá. Mi lesz velünk Tádéval, ha megérkezik a kistesó? Mi lesz a sok kis közös programunkkal? Hogy fogunk játszótérre járni? Hogy fogunk aludni, sőt altatni, sétálni, vásárolni? Tudom, hogy ezt mindenki megoldja, mi is meg fogjuk oldani, csak egyszerűen nagyon nehéz most elképzelni, milyen lesz négyen. Közben meg már nagyon várom, szerezzük be a kisruhákat, készülünk az őszre, visszakerül a kiságyra lassan az oldala, felemeljük az alvó részt, ki kell alakítani a kis cuccainak a helyet, listát kell lassan írni róla, mi kell egy kisbabához, menni fel a padlásra, és lehozni azokat a dolgokat, amik még jók lehetnek Tádé idejéből. Átolvasni a nagy könyvből, hogy milyen egy szülés, meg ilyenek. Készülődnöm kéne, átadni magam kicsit ennek a különleges várakozásnak, de nem megy. Hihetetlen, mennyire kevesebb belső idő jut erre a terhességre.

Hát így telnek a napok, nagyon kettősen, sok lelkiismeret-furdalással, hogy nem jól haladok, nem jól csinálom a dolgokat, közben meg rengeteg örömmel, amit Tádé okoz.