Harminc múltam

egy koraharmincas nő mindennapjai

Holnapután kétéves lesz a nagyfiam

2019. június 17. 09:01 - juditvagyok

Ahogy tegnap leesett az egész délután várt eső, eleredtek az én könnyeim is. Biztos a fáradtság meg az időjárási körülmények is hozzájárultak, de alapvetően hirtelen olyan kiürülve éreztem magam.

Két éve szombaton mentünk be a Szent Imre szülészetére hétvégi kötelező ctg-re, de Tamás unszolt, hogy vigyük magunkkal a kórházi pakkot is, amit már napokkal korábban összekészítettünk, hogy ha beindulna a szülés, akkor ne pakolgatással teljen az idő. Hát közölték is velem, hogy akkor én már nem megyek haza, mert nem mutat értékelhető eredményt a ctg, jobban szeretnének megfigyelni. Aztán jött egy nagyon hosszú hétvége, abban az egyetlen kórházban, amiben már korábban feküdtem, hogy lefogyjak, utáltam, elveszettnek, anyátlannak, tanácstalannak éreztem magam. Aztán hétfőn megműtöttek, megszületett Tádé, és elkezdődött az anyáskodás.

Az első év sokkal lassabban telt, mint a második. A másodikban már sokkal edzettebb voltam, több minden történt velem is, újra terhes lettem, kétszer is, Tádéval egyre könnyebbek a mindennapok, mert egyre nagyobb, önállóbb. Már nem félek egyedül egy szobában hagyni, mert tudom, semmit nem tud magára rántani, hisz biztonságosan van berendezve minden, és ő is megtanulta, mit szabad és mit nem. Persze ezzel nem állítom, hogy mindig szót fogad, inkább csak azt, hogy elvileg nem történhet balesett, gyakorlatilag meg akkor is rosszalkodik, ha 20 centire vagyok tőle.

Nekem a nyár eleje már mindig az ő születésnapja lesz, mint ahogy a nyár vége a házasságkötésünké. Benne van a levegőben, a forróságban, a hosszú nappalokban, de leginkább bennem, hogy ezek azok a napok, amikor a gyerek megszületett, Tamás apa lett én meg anya. Idén már nem volt olyan óriási érzelmi hullámvasút a szülinapi készülődés mint az első szülinapi bulinál, viszont annál nagyobb űrt hagyott maga után és annál meghatódottabb vagyok minden kis rezdülésén. Talán a legnagyobb változás az elmúlt egy évben az az, hogy micsoda érzelmi kifejezésre képes a gyerek. Volt idő, amikor még friss anya voltam, és tulajdonképpen nem éreztem magam anyának. Inkább egy idősebb gondozónak, egy nagytestvérnek, aki vigyáz a gyerekre, de kicsit tart is tőle, hogy jól csinálja-e a dolgokat. Nem arról van szó, hogy ne szerettem volna jobban mindennél, inkább mintha még nem lettem volna teljesen felkészülve erre a szerepre. Elég sokáig tartott, amíg megszoktam és otthon éreztem magam benne, és ehhez nagyon kellett, hogy ő is visszajelezzen, egyre látványosabban kötődjön. Emlékszem arra is, hogy amikor még igazán kicsi volt, nem tudtam hozzá beszélni, csak néztem, ápoltam, törődtem vele, de nem volt bennem az a gügyügni vágyás, ami sokakban, és ettől is nagyon rossz anyának éreztem magam. Aztán ez is szépen kialakult azzal, hogy reagált dolgokra. Aztán egyéves kora körül, után, ahogy megtanult járni és úgy igazán felfedezni, akkor minden érdekesebb lett számára, mint az anyja, én meg nagyon megijedtem ettől, és azt hittem, nem tud érzelmileg kötődni. Hogy ő ilyen független mókus, nem anyás. Mekkora baromság. Azóta már tudom. Szerencsére egyre kevesebbszer gondolom, hogy nem vagyok jó anyja, persze sokszor elbizonytalanodom, hogy jól csinálom-e, amit csinálok, de azzal, hogy itt vagyok neki, mindig, annyira nem ronthatom el a dolgokat.

Tegnap tartottuk a család egyik felével a szülinapi buliját, kapott ajándékokat, tortát, marcipánfigurát, KÉT GYERTYÁT. Az ajándékok telitalálatok lettek, a szerszámosládát ki se lehet venni a kezéből, igazi fiú. Aztán a család elment, elindultak az állomásra, egy ideig elkísértük őket, hazajöttem, beindítottam a mosogatógépet, hallgattuk az égdörgést, mutogattuk Tádénak a játékait, aztán elsírtam magam. Ma reggel is, ahogy jött, ébresztett, simogatott, puszit kért, megfogta a fejem, mutatta az új játékait. Olyan nagyfiú lett, olyan meghatók a kis mozdulatai, cselekedetei. Ahogy pakolássza a tulajdonait, ahogy begyűjti a neki járó gondoskodási extrákat, ahogy szinte folyamatosan valami testi kontaktust szeretne velünk. A bőre még kis puha, mint egy babának, de az arckifejezése egyre nagyfiúsabb, hiába maradtak meg a kis puha, gödröcskés pofazacskói.

Hát szóval itt ülök és gyönyörködöm a gyerekem, délután megyünk ultrahangra a másik gyerekkel, érzelmileg sűrű nap ez a mai. Holnapután kétéves lesz a nagyfiam.

 

 tade2_2.JPG