Mára azt terveztem, hogy fél 7 körül felkelünk, kávé, reggeli, felöltözünk, levisszük a szelektív szemetet, kihúzzuk a kukákat, megfőzök, aztán besétálunk az Ofotértbe, mert megérkezett bevizsgálásról a napszemüvegem, lehet cseregaranciáztatni, aztán hazajövünk dolgozni, alukálni, délután mese, játék, várjuk haza Tamást, szóval semmi extra. Továbbá elhatároztam, hogy mától nagyon odafigyelek rá, mit eszek, mert hiába az egészséges ebéd, ha este a Good Girls alatt lecsúszik fél csomag csipsz, a kilók gyorsabban jönnek, mint szeretném, és hát rossz idő, rossz idő, de mozogni kell. Úgyhogy ha nem találok lehetőséget a napi sétára, bizony valami videót kell keresnem és itthon tornáznom, amíg Tádé rajtam ugrál. Látjátok, olyan lendületesen indult VOLNA a nap, de telejsen felesleges tervezni, úgysem az lesz, ami.
Ehelyett Tádé 5 körül kelt, kicsit utána, elkezdett duplózni, mi addig még lustálkodtunk kicsit, behozta a duplót az ágyba, nagyon jó volt duplózörgésre magamhoz térni. 6-ig szépen ki is húztuk így, aztán Tamás felkelt vele, én még kábulhattam kicsit, fél 7-re bekészítve az én kávém is, nincs mese, indulnia kell a napnak. A kukák kikerültek, a szemét is lekerült, reggeli meg kávé is megvolt, meg a főzés is, ma répafasírtot csináltam magamnak, Tádé meg kacsasültet kap répával meg bulgurral, neki nem jött be ez a vega vonal. És akkor elkezdett beborulni és azóta is vígasztalhatatlanul esik.
Úgyhogy amíg Tádéka eljátszadozott délelőtt, én egy nagyon mély és veszélyes internetes bugyorba pillantottam bele: celebanyukák, wmn új videója az anyaságról, insta influencer anyukák világába, és a végére arra jutottam, törlöm magam az internetről. Nyilván nem fogom, ez az egyetlen épkézláb hobbim, hogy blogolok, de erősen elgondolkoztam azon, milyen közösség ez az internetes anyukaság közössége, és hogy akarok-e ide tartozni – na nem mintha celebanyuka lennék vagy insta influencer, még csak szabadúszó blogger sem vagyok, akire előszeretettel mutogatnak.
Három vitát is végigkövettem online, de mind ugyanarról szólt: „ősanyaság” vs. „vállalt szaranyaság”. Igény szerinti szoptatás, fejés, hordozás, cumizás, külön- és együttalvás és hasonló, az érintett társadalmon belül végtelenül megosztó témák. A wmn vidójánál elolvastam a kommenteket is, és elégedetten nyugtáztam, hogy nem csak én tartottam szarnak, mondjuk én egyenesen nézhetetlennek ítéltem, 5 perc után ki kellett kapcsolnom, annyira idegesített a műsorvezető Sena stílusa is és az egész szerkesztetlensége, mondanivalónélkülisége. Illetve a műsor címe is, függetlenül a Gyerünk, anyukám!-tól.
Már elég idő eltelt a saját élményem óta, hogy kellő távolsággal és higgadtsággal tudjak visszagondolni rá, és ebben egyébként nemcsak a terápia, amire jártam, a sok beszélgetés az ismerősökkel, akik hasonló cipőben jártak vagy pont ellenkezőben (mondanak ilyet?), hanem az írás is sokat segített, meg alkalmanként a támogató hozzászólásaitok is. A gyengeségben minden együttérzés számít, meg amúgy is. De ilyenkor nagyon.
Szóval visszagondoltam rá, hogy én hogy terveztem, képzeltem, és megint csak: fölösleges a tervezés, úgyis másképp lesz. Határozott elképzelésünk volt, hogy a gyerek külön aludjon, már az első pillanatól kezdve. Nem azért, mert nem szerettük volna a kis szuszmorgását vagy úgy egyáltalán, távolságtartóan akartuk volna nevelni, hanem úgy gondoltuk, nekünk is jár egy kis privát szféra, és az legyen az alvás. Akkor is, ha éjjelente sokszor fel kell kelni, megnézni, megnyugtatni, felvenni, ha sír (mert mi felvettük, a mai napig felvesszük, már ha hagyja, és nem épp földöhözvágós hisztit játszik), megetetni. Aztán először csak a fél éjszaka aludt nálunk, a második felét, most meg az egészet, mert igen: lusta vagyok ingázni, nem tudok aludni, ha nincs mellettem, és muszáj kipihentnek lennem, nagy feladat vár rám: újra gyereket fogok szülni.
Nem tudom, mennyire múlt rajtam, hogy csak (?) hat hétig tudtam szoptatni. Azt hittem, nekem sok tejem lesz ilyen termékenység ősanya alkattal, hogy simán menni fog, hogy imádni fogom a szoptatást. Aztán meg jött a valóság, mintha egy nagy vasszöget forgatnának a mellemben, annyira fájt, jött a gyulladás, a láz, a stressz, a megfelelési kényszer, és elment a tejem. Akkor már hagytam, de az volt életem leghosszabb pár hete. És ezt az egészségügy sem segítette, már a kórházban sem, eleve, micsoda kényelmetlenségben kéne tudni szoptatni, a csecsemősők vádló és egyáltalán nem támogató hozzállásáról nem is beszélve. Mintha tehetnék az anatómiámról, az adottságaimról. Aztán az élet úgy hozta, hogy a gyerek besárgult, nem evett, sokat aludt, a gyerekorvos azzal ijesztgetett, hogy kórházba kell vinni. A helyettes védőnő azzal ijesztgetett, hogy ha tápszeres lesz a gyerekem, nagyobb eséllyel lesz asztmás és allergiás. Sosem felejtem el, ott ültem sírva egy kényelmetlen széken a gyerekorvosi rendelőben, Tamás a hátam simogatta, kezemben a szintén síró gyerek, és felettem ott tornyosul ez a két vén matróna és csak a rémeket vetítik elém, közben nekem be kell mutatnom, hogy szoptatok, míg ők „tanácsokat” adnak, majd amikor nagy nehezen ment, nem engem dicsért meg a doktornő, hanem a védőnőt, hogy szép munka volt, Erzsike. Igen, az, nekem például traumatikus emléket okozott. Aztán ahogy már tudjátok, jött a tápszer, ez az isteni találmány, a gyerekem elkezdett gyarapodni, normális színe lett, nem többször másfél óráig tartott az éjszakai etetést, hanem háromóránként megkapta a szükséges millilitert, és elégedetten folytatta a napját. Így visszagondolva biztos küzdhettem volna még, járhattam volna szoptatási tanácsadóhoz, stresszelhettem volna tovább, kipróbálhattam volna más fejőgépeket. De nem tettem, és igazából nem bánom, hogy nem tettem, a gyerekem tökéletesen funkcionál, alig betegeskedik, és nagyon jó kapcsolata van velem. Nem hiszem, hogy a személyiségét mélyen formálta volna, hogy ő tápszeres lett végül, nem amiatt hiszitizik ,és nem amiatt alszik velünk. Innen pedig már csak egy lépés volt az állandó cumi, de ugye nem volt minek bezavarni, így mindegy volt.
Akivel még a terhességem alatt beszélgettem, tudja, hogy mennyire hordozásellenes voltam, mennyire nem tetszett nekem ez az egész, mennyire idegenkedtem tőle, hogy a gyerek egész nap az anyjához kötözve legyen. Hú, most amúgy biztos többen kegyetlennek tartotok, pedig nem ridegségből gondolom így, csak féltem tőle, hogy ha ezt szokja meg, sose fog rólam lemászni. Ma már tudom, hogy ez nem így van, és van hordozónk is, bár rendszerint nem én, hanem a férjem hordozza a fiunk, de szándékom, hogy ha meglesz a második baba, őt az elejétől kezdve hordozni fogom, mert sokkal kényelmesebb, mint egy tesóbabakocsi például, és hát Tádénak is lesznek kis igényei, kicsi még, szükség lesz a kezeimre. Sose ítéltem el a hordozós anyukákat, ne értsetek félre, egyszerűen csak idegenkedtem tőle, fullasztónak éreztem azt a megoldást, hogy a gyerek _mindig_ rajtam legyen.
És végül itt van az, hogy császárral szültem, nagyon sok fájdalomcsillapítóval, és amikor először ideadták a babám, csak attól féltem, el ne ejtsem, de nem tudtam magamhoz szorítani, megölelni, felhőtlenül örülni neki. Olvasom most Hadas Kriszta könyvét, az Anyasorsot, és sok császáros anyuka története van benne, de sehol sem olvastam erről a kábaság okozta szerencsétlen viselkedéstől, mások mind, mintha mi sem történt volna, kaptak a babájuk után, amint lehetett, és hagyták, az orvosok hadd folytassák a dolguk, ők meg amíg lehetett, örültek a picinek, utána úgyis megy apuhoz. Jelzem, a szülést sem így terveztem, azt hittem, természetes lesz, Tamással, aki végig fogja majd a kezem, és meghallgatja, ha csúnyát akarok mondani a fájdalomtól. A mai napig emlékszem a császárműtét közben fájdalomra és utána a lábadozó fájdalomra is. Azt mondják, a természetes szülés az egyik legnagyobb fájdalom egy nő élete során, de valahogy ahogy túlvan rajta, elfelejti, milyen is volt. Nem tudom, fogok-e tudni szülni természetes úton, de a császártól nagyon félek, minden könnyebbsége ellenére.
Velem ezek történtek. Aki tudott természetesen szülni, gyerekkel alszik, hordoz és kétéves koráig igény szerint szoptatja a gyerekét, az nagyon örüljön neki, szerencsés helyzetben van, hogy úgy alakultak a dolgai, ahogy szerette volna. De itt vagyunk mi is, akik hiába tervezték ugyanígy, másképp dobta nekik a gép. És minden alaklommal fáj egy kicsit, amikor az orrom alá dörgölik, hogy lehetett volna még küzdeni, másképp csinálni, mert tudjuk, mi minden van jószándékkal kikövezve. A gyerekem boldog, kiegyensúlyozott, kötődik hozzám, szépen eljátszik velem is, meg egyedül is. Ja, és akkor a mesenézésről még nem is írtam, merthogy az is van, és szereti is. Azt majd talán máskor.
