3 éve május elsején döntöttük el, hogy összeházasodunk. Már előtte is volt róla szó, nézegettem a gyűrűket, találtam is egyet, ami nagyon megtetszett, nem győztem mutogatni Tamásnak, hogy nézd nézd, nekem ez a kedvencem, ez az apró feketegyémántos gyűrűcske, nem is drága, érted-e a célzást. Aztán volt egy eladó lakás a családban, ami gyönyörű környéken volt, abszolút jó lehetőségekkel. Ekkor merült fel bennünk, hogy érdemes lenne összeházasodni és belevágni minél hamarabb az otthonteremtésbe és családalapításba. Ekkor még albérletben laktunk, közösen tesómékkal, 17 nm-ünk volt, meg a közös helyiségek. Az a lakás nem jött össze, hanem inkább vidékiek lettünk, bár én először nagyon elleneztem. Csúnya városban lakunk, sok hátránya van, de azért megszoktunk itt élni az elmúlt 2,5 évben, nem nagyon akarunk innen elköltözni már.

Szóval május elsején döntöttünk, bejelentettük a családnak is, aztán pár napra rá elmentünk gyűrűket rendelni. Nemcsak az eljegyzésit, de a jegygyűrűket is megrendeltük, azt Tamás választotta, jó vastag, klasszikus, egyszerű, mégis látványos gyűrű, Tamás biztosra akart menni, hogy egyértelmű legyen és mindenki lássa, férjnél vagyok. Egy nagyon kedves ékszerésznél rendeltük őket, jó élmény visszagondolni rá, gondolom nem csak nekem mondta, hogy igazi gyűrűmodell ujjaim vannak, mégis jól esett a nagy pillanatban.

Aztán egy szerdai napon úgy volt, hogy munkából útközben hazajövet találkozunk, mert nálam nem volt kulcs, csak Tamásnál, és együtt megyünk haza. Telefonált, hogy nem fog összejönni, mert valamit a munkahelyén hagyott, vissza kell érte menni, várjam meg a hát előtt. Nagyon mérges voltam, mert nem erről volt szó, és ilyenkor én mindig nagyon mérges leszek, elég rugalmatlan vagyok. Aztán megint telefonált, még kétszer, variált össze-vissza. De addigra már több nap eljátszotta velem, hogy úgy csinált, mintha meglenne a gyűrű és mindjárt megkérné a kezem, jó nagy szemtelenség. Végül találkoztunk egy villamosmegállóban, mondtam, hogy na hol a gyűrű, mondta, hogy sehol, még nem telefonáltak. Menjünk boltba, aztán haza. Elmentünk neki cipőt venni az esküvőre, meg élelmiszerboltba, kicsit ugyan furán viselkedett, de elhittem neki, hogy nincs gyűrű, hisz megkérdeztem vagy ötször, mindig viszonylag meggyőző nemleges választ kaptam.

Hazaértünk, átöltöztünk otthoni ruhába, még egyszer felpróbálta a cipőt, jó lesz, csinos volt nagyon, én meg nekikezdtem a vacsora elkészítésének. Aztán egyszer csak megjelent a konyhaajtóban, rongyos mackónadrágban és nagyon vigyorgott.

- Judit, szeretnék kérdezni valamit. Azt akarom kérdezni, hogy

- IGEN???

- Játszhatok-e egy kicsit counter strike-kal?

- Elmész a fenébe!

Röhögött nagyon, aztán megkérdezte, hogy leszek-e a felesége, elővette a gyűrűt és meggyűrűzött. Nem gondoltam volna, hogy ennyire nagyon elérzékenyülök, de nagyon kivoltam, nagyon nagy dolognak éreztem az egészet, akkor készült ez a fotó egy csomó más fotóval együtt.

Nagyon büszkén viseltem a gyűrűm, és abban a pár hónapban, amíg menyasszony voltam, minden reggel munkába menet, meg aztán hazajövet azon gondolkoztam, hogy akkor ez ennyi, eldöntöttük, nincs kilépés, szervezés van, pörgés van, és hát akárhogy is nézzük, férj és feleség leszünk. Néha nem akartam elhinni, próbáltam elképzelni, milyen lesz a másik gyűrű is, ezt meg hihetetlen büszkén viseltem. Igen, menyasszony vagyok, ezt kapjátok ki, én igen, ti meg nem, bibibí.

Aztán eltelt a nyár, jött az augusztus. De ezt majd augusztusban, ma csak ennyi. Három éve lettem menyasszony, és ez az egyik legkedvesebb emlékem valaha.