Harminc múltam

egy koraharmincas nő mindennapjai

A terhesség felénél

2019. április 29. 14:40 - juditvagyok

 

Már túl vagyok a betöltött 20. héten, ez a 21., holnap kezdődik az újabb hét. Hogy őszinte legyek, nagyon kettős visszagondolnom erre az első félre. Egyfelől nagyon gyorsan elteltek ezek a hónapok, másfelől pedig mégis lassan vánszorog az idő. Nagyon régi és hosszan tartó élménynek tűnik így utólag a terhesség első pár hónapja az intenzív rosszulléttel, ugyanakkor szinte tegnap volt, hogy kiderült, hogy újra babát várunk. Egyfelől nagyon várom, hogy megszülessen a kicsi, másfelől nagyon megszenvedem a terhességet és félek a szüléstől és az első napoktól.

Ma megyünk genetikai ultrahangra, és ha minden igaz, az is ki fog derülni, fiút vagy lányt várunk-e. Eddig inkább arra kaptunk utalást, hogy mintha kislány lenne, de én nem éltem bele magam. Tamás nap mint nap megkérdezi, örülök-e neki, hogy kislányunk lesz, és persze, örülnék, de ugye még nem biztos, meg persze a kisfiúnak is ugyanígy örülnék. Jó lenne Tádénak egy vagány kisöccs, de egy strapabíró hugit is el tudok neki képzelni. Magam mindig is lányos anyukának gondoltam, meglepett, mikor még az első terhességnél mondták kollégáim, ismerőseim, hogy olyan fiús anyuka vagyok, jó, hogy fiam fog születni.

Mióta tért vissza az energiámból, Tádéval is jobban elvagyunk, nem érzem magam rossz, elhanyagoló anyukának. Néha a terhességről azonban megfeledkezem, annyira eltereli a figyelmem a más meglévő gyerek. Más ez, mint az első volt, sokkal összetettebb és mégis egyszerűbb, nyugodtabb és lassabb, mégis izgalmas és félelmetes. Tamásra kevesebb energiám jut, a háztartásra is, és irigylek minden kismamát, aki kicsattan a boldogsághormontól, én a fáradságtól kókadok le. A hasam is mintha gyorsabban nőne, mint Tádénál, már néha egész kényelmetlen, leginkább, mikor Tádé után pakolom össze a játékokat vagy a cipőmet kötöm be, pedig még jó messze van a szeptember. Tádénál kifejezetten kedves, szép, aranyos kismamának éreztem magam, aki jól tartja magát, most meg megláttam valamelyik nap magam egy óriási tükörfelületen közeledni, és mintha egy lábas bálna vonszolná magát a földhöz tapadva, szörnyű érzés volt. Eddig azt hittem, hogy oké, ugyan öregedtem, amit leginkább a nyakamon meg a bőrömön látok, de azért még nem vészes, aranyosak a kismamaruháim és jól éreztem magam bennük. Erre csak a nagy has, terebélyes test, hát mondhatom, megint van mivel küzdenem testkép-fronton.

De ez legyen a legnagyobb gondom, amúgy minden rendben van a terhességgel. Újra megy a kávézás, persze igyekszem mértéket tartani, egyre több a finom zöldség és gyümölcs, egyre könnyebb egészségesen táplálkozni. A kávénak és a napközbeni alvásnak hála újra van erőm este sorozatot nézni a férjemmel, néha kis popcorn is lecsúszik, lehet, innen a kiterjedt has, olvasok altatás közben és a rémálmokat leszámítva jókat alszom. Ma persze egész nap feszült vagyok a délutáni vizsgálat miatt, de ez nem jellemző az utóbbi napokban – szerencsére.

Azt viszont érzem, hogy egyre kevesebbet bírok fizikailag, szellemileg és érzelmileg is, és ez még biztos csak fokozódni fog. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy egy terhes nő mellett milyen nagy szerepe kell, hogy legyen egy támogató férjnek. Néha úgy érzem, Tamás is elfelejti, hogy terhes vagyok, és kicsit jobban leterhel, mint ami nekem még jól esik, többet beszél, többet vár el tőlem, mint amit nyújtani tudok. De alkalmazkodunk egymáshoz, kisebb surlódásokkal szépen telnek a napok, ami jó. Most pedig kezdünk készülődni a vizsgálatra, remélem, minden rendben lesz.