Merthogy így jár az, aki elnézi a nyitási időpontokat.

Ahogy tegnap realizálódott bennem, hogy a hétvégén lesz a Könyvfesztivál, egyből elkezdtem vágyódni. Mióta dolgozom, a könyvek világában vagyok, dolgoztam is régebben kint, amikor kis kiakóknál voltam (imádtam), mióta meg itt dolgozok, szintén minden évben kinézek, és büszke vagyok, hogy az én munkám gyümölcse is jelen van a standnál. Vásárolni nem nagyon szoktam, főleg, mióta e-könyvezek, de idén szerettem volna Tádénak pár mesekönyvet venni; és ha már ott vagyok a Millenárison, beugrani a Mammutba kismamanadrágot venni.

Nem nagy, világmegváltó tervek, mégis nagyon sok bátorításra és ösztönzésre volt szükségem, hogy fogjam magunk és bemenjünk a városba. Nehéz ezt a vívódó, pánikoló lelkiállapotot leírni, most épp ugyan nem vagyok benne a depresszióba, de azért tudni kell, hogy nehezemre esik a napi rutintól eltérő dolgokba belevágni. Szóval tegnap óta agyalakok rajta, hogy legyen, borítsam-e fel a kis napirendünk, Tádé és az én alvásom beáldozzam-e, vonatozás, nagy kerülő a délinél, babkocsitologatás, kéttáskázás, meg ilyenek. Láttam magam előtt az utunk minden részletét, és féltem tőle, hogy Tádé nyűgös lesz, hogy többet akar mozogni, mint amennyit egyedül biztosítani tudok neki, hogy ki akar majd jönni a babakocsiból, hogy sír majd és én meg nem tudom megnyugtatni. De közben meg nagyon vágytam a Millenárisra, a Könyvfesztivál hangulatára.

Aztán összeszedtem magam és minden nyomorúságom legyőzve lelkesedést merítettem a sok bátorításból, amit kaptam a környezetemtől, és elindultunk Budára. Szépen megvettem már itt a retúr jegyet, hogy ne kelljen a Déliben visszafele szenvedni vele, és megvártuk a vonatot, felszálltunk rá és utaztunk. Tádénak eddig még minden alkalommal nagyon tetszett ez a rövidtávú vonatozás, tőlünk 15 perc alatt bent van a Déliben a zónázó, és nem is áll meg, csak Kelenföldön. A Déliben leszálltunk, átsétáltunk a Mammutba, szerencsére az első nadrág, amit a kezembe vettem, jó is lett, a pénztárnál előre engedtek minket, csupa jó élmény. Aztán irány a Millenáris!

Kedvesen leszólítottak a munkatársaim, beszéltünk pár szót, aztán viszont nagy meglepetés ért: csak 3-kor nyitott a vásár, a gyerek részleg elvileg délben, de mi ott maradtunk délig és sajnos az se volt még látogatható akkor. Úgyhogy csak sétálgattunk, megnéztük a kacsákat, a halakat, Tádé dobált pár kavicsot a tóba, egy faszi be is szólt, hogy nem szabad, mintha én nem épp neveltem volna a gyerekem, aztán ettünk egy hotdogot, elnéztünk a játszótérre, ami inkább nagyobb gyerekeknek való, próbáltunk más gyerekekkel játszani, de Tádé nagyon nyűgös volt, sírt, sokan csúnyán néztek ránk, érdekes módon anyukák is, nem akartak a gyerekemmel játszani az ő gyerekeik.

De tudjátok mit? Nem vettem magamra. Tudom, hogy csak azért sírt, mert fáradt volt, álmos, és nagyon szépen kibírta az egész délelőttöt, és azt is tudom, hogy az itteni játszótéren kis népszerű és kedves, és ha a (kitöröltem a jelzőket) gyerekek nem akarnak játszani az én gyerekemmel, az az ő bajuk, mi kibírjuk. És nagyon érdeklődően nézte a forgalmat, imádta a vonatot, integetett az embereknek, kedves és nyitott gyerek, igazán talpraesett, és nagyon büszke vagyok rá.

Kicsit sajnálom, hogy nem tudtunk könyveket nézni és venni, hisz elvileg azért mentem, de nagyon jó próba volt ez nekem, hogy ugyan minden spontaneitást mellőzött a mai akcióm, de képes vagyok kilépni a komfortzónámból és belevágni valami olyanba, ami másnak kis falat, de nekem igenis nagy. Fél óra alvás volt ma a szokásos 3,5 óra helyett, de jókat evett, és sok inger érte, hátha éjjel jót alszik majd. Örülök neki, hogy elmentünk, a nadrágnak is, meg annak is, hogy ilyen vagányul tűrt mindent a gyerek.