Egyre erősebben érlelődik bennem, hogy valami tartalmasabb énidőre lenne szükségem. Hogy pontosan mire, az még csak érlelődik bennem, de mindenképp valami olyanra van szükségem, ami feltölt, mert így csak vegetálok szellemileg. Pedig nagyon nagy szükség lenne rá, mert fél év sincs a baba érkezéséig, és addig minden energiatartalékra szükségem lesz.

Irigykedve nézek másokat, akik hátukon a gyerekkel eljárnak például edzeni, vagy csak simán be mernek vállalni lazább gyerekes programokat. Persze az igazi a tádémentes program lenne, de jobb híján jó lenne valami olyan is, amit a gyerekkel vagy mellette tudok csinálni. Hogy őszinte legyek, az ez évvel ezelőtti posztjaimat is irigykedve olvasom, amikor még lehetett Tádé mellett ezt-azt csinálni. Egy éve mentem be először Tádéval kettesben Pestre, mikor eldöntöttem, hogy visszamennék pár órában dolgozni. Nem gondoltam, hogy ennyire belém ég majd az a nap, de tisztán emlékszem egy csomó részletére, hogy milyen nagy feladatnak éltem meg az egész megszervezését, mennyire hiányzott belőlem mindenféle spontaneitás. Pár napra rá szintén bementünk Tádéval, akkor Könyvfesztiválra, barátnőkkel találkozni, akkor már kicsit jobban el mertem magam engedni és nem egy irtó feszes napirendet követtem.

Egy éve jobb voltam. Nem gondoltam volna, hogy ilyen sokat süllyedek egy év alatt, hogy ennyit öregszem és ennyire megviselnek majd a mindennapok kihívásai. Félreértés ne essék, én nagyon szeretek a gyerekemmel lenni, csak egyszerűen csalódtam magamban, olyan fantáziátlanul éljük túl a napokat – az én szempontomból. Már a központba sem megyünk le sétálni, mert mondjuk egyrészt utálom a központot, másrészt Tádéval nem lehet nézelődni, vásárolni úgy igazán. Tádéval semmi ilyesmit nem lehet, nagy a mozgásigénye, nagy az akarata – és nem hiszem, hogy ez nevelés kérdése lett volna, ő egyszerűen ilyen. Talán ha annak idején nem lettek volna azok a betegségek, eljutottam volna vele a kismamajógára, és nem így alakult volna a közös programoktól való félelem, de végül a jóga is elmaradt és hamar nem lett, nem is volt sok alkalmam eljutni.

Írni is jobban szerettem egy éve, úgy érzem, több dolog volt bennem. Sokszor eszembe jut, hogy abbahagyjam a blogolást, mert annyira unalmasak és semmitmondóak a mindennapjaink, hogy arról nincs mit írni. A saját belső kis küzdelmeimnek meg nem biztos, hogy itt a helye.

Meg vagyok kicsit ürülve, és úgy érzem, tele vagyok hellyel és olyan jó lenne megtölteni magam mindenfélével (a finom falatokat nem számítva), sok élménnyel. Kell az énidő, kellene valami rendszer, amire tudok támaszkodni a gyerek alvási ritmusán kívül is. Ami rólam szól. Aminek köszönhetően nem ilyen öregen nézek magamra vissza a tükörből minden nap mackóban. Nem tudom, hogy csúszott le idáig a színvonalam, az biztos, hogy a terhesség első harmadának folyamatos rosszullétei és energiátlansága nem segített benne túl sokat, hogy jobban érezzem magam a bőrömben.

Emlékszem, mikor a Tádéval való terhesség során itthon voltam, milyen egyszerű, jó és várakozással teli volt minden. Mennyire bánt, hogy az alatt a két év alatt, amit itthon töltöttem, sokkal többet öregedtem kívülről is és belülről is két évnél. De úgy érzem, ezt még el lehet kapni, vissza lehet fordítani, még utol tudnám magam érni, fel tudnám tölteni nemcsak a ráncokat, de a belső űrt is. Csak ki kéne találni, hogyan és mivel.