Harminc múltam

egy koraharmincas nő mindennapjai

Tavaszi fáradtság

2019. április 03. 10:29 - juditvagyok

Tegnap több mint két órát voltunk a játszótéren, Tádé nagyon élvezte, és még sírt is, amikor elhoztuk – de én már teljesen kifáradtam, és ő is kezdett igazából nyűgös lenni. Nagyon szép idő volt, meg az egyik kispajtásáék is kint voltak az anyukájával, így mentünk mi is. Na meg szerettem volna neki valami olyan programot biztosítani, aminek nem az a vége, hogy itthon visít.

Sajnos az óraátállítás nagyon megviselt mindannyiunkat, pedig én azt hittem, könnyen meg jól fog menni minden. Ugyanúgy hajnalban kelünk, mint a téli időszámítás rosszabb napjain, főleg, hogy Tamás 8-ra jár dolgozni és kelnie kell, így megbomlik az ágyban a nagy családi egység, és onnantól kezdve már csak nyüsszögés megy meg a felkelés. Ha erre rászámolom a szükséges időt és viszem Tádét a napközbeni alvására, akkor óriási hiszti megy, könnyek nélküli, egyszerre több hangon, feszengős, érkidagadós hiszti, amit első nap még normálisan, türelemmel tűrtem, de tegnap már ideges voltam, én is kifáradok ám délután, főleg, hogy nem kávézom, pedig a hatására nagyon nagy szükségem lenne – szóval nekem is szükségem van, lenne a pihenésre. Ehhez képest zsinórban három napig visított jó 40 percet, de közben már olyan fáradt volt, hogy csak na. Én meg nem engedek a napirendből, mindannyiunknak szüksége van rá. Este is ez ment két napig, tegnap azonban a rövid ideig tartó déli alvásnak és a maratoni játszóterezésnek köszönhetően jól kifáradt estére, és viszonylag könnyen, de ami fontosabb, nyugodtan elaludt.

Ezzel párhuzamosan én óráról órára egyre fáradtabbnak érzem magam, egyre türelmetlenebbnek, ami elkeserít és sokszor eszköztelenné tesz. Rémálmaim vannak éjjelente, biztos a terhesség miatt ilyen élénkek és emlékezetesek, de nagyon nem vagyok kipihenve, se fizikailag, se szellemileg. Közben dolgozom is és azt érzem, napról napra egyre fantáziátlanabb szövegeket írok, és ha azt nézzük, hogy lassan 5 éve csinálom, kicsit már kiégve is érzem magam. Nem tudom, mennyi ideig lesz még kedvem ezt csinálni, vagy mennyi van még bennem ezzel kapcsolatban. Néha azon gondolkozom, hogy pályát módosítsak, de nincs ötletem, milyen irányba kéne nézelődnöm. Habár Tamás nagyon mondja a programozást, úgy érzem, annyira távol áll tőlem, és annyira a szövegalkotás az, amiben a munkámat tekintve ki tudok teljesülni, hogy nem hiszem, hogy belevágok. De jó lenne valami B terv. Vagy legalább kicsit kevésbé beszűkültnek lenni, mert sajnos magam is érzem, hogy se beszélgetni nem tudok (nincs mondanivalóm és türelmem sem), se beleásni magam új dolgokba – leszámítva egy-egy új könyvet. A régi hobbijaim sem okoznak örömöt, rutinszerűen csinálok meg ezt-azt, minden héten ugyanazokat az egyszerű ételeket főzöm, és folyamatosan nézem az órát, mikor lehet már menni aludni.

Persze a hétvégi programok és a Tamással együtt töltött idő nagyon sokat jelent, de sajnos nem vagyunk milliomosok, hogy ne kelljen dolgozni és a férjem állandóan engem szórakoztasson. Sajnos. Meg egyébként sem szervezhetem ki teljesen azt a munkát, amit nekem kéne elvégeznem: élhetőbbé és élvezetesebbé tenni a napjaim. Most ugyan nem érzem a depressziót, de tudom, bármikor újra lecsaphat, ha nem figyelek. Főleg, ha ennyire fáradt vagyok és ennyire beszűkültek a hétköznapjaim.

Szóval nem mondom, volt már jobb időszak, de sajnos rosszabb is, és leginkább úgy érzem, a saját hajamnál fogva kéne kirángatnom magam ebből az állapotból, ami sokkal nehezebb, mint kívülről tűnhet. Nem tudom, merre tovább, csak telnek a napok, sodródok velük előre. Régen azért a blogra is változatosabb témákban írtam, voltak receptek, tippek, ajánlók – lehet, pont ezzel kéne kezdenem, az írással, és a terápiás búbánat- és örömblogolás helyett visszatérni azokhoz a témákhoz, mit jelent nekem harminc múltamnak lenni. Bár jelenleg „csak” ezt.