Harminc múltam

egy koraharmincas nő mindennapjai

Paul Auster: New York trilógia - Könyvajánló

2019. március 29. 17:54 - juditvagyok

Mikor arról panaszkodtam, hogy elfogyott a Murakami Haruki-életmű, nem kaptam rá új szerzőre, egy kedves követőm Paul Austert ajánlotta, hogy tudniillik nagyon magával ragadó a hangulata.

Egyből be is szereztem pár könyvet tőle, a 4 3 2 1-nek kicsit elriasztott a vastagsága, így a New York trilógiával kezdtem bele Auster írásainak olvasásába. Nem szeretek előre semmit olvasni regényről, könyvről, még a fülszöveget is csak közben olvasom el, nem szeretem, ha mások előolvasásának iránya akaratlanul is befolyásolja, hogy hogy fogadjam be a történetet. (Amúgy érdekes, a trilógia 3. részében pont ír erről is Auster, nem akar mesélni egy szerkesztőnek egy kéziratról, mert nem akarja előbefolyásolni őt, fogadja be tisztán, úgy, ahogy van. ) Enne persze kissé ellent mond, hogy én meg most megírom az olvasmányélményem, de tudom, nem mindenki úgy van ezzel, ahogy én.

Szóval valahogy arra számítottam, New Yorkban játszódik a sztori valamikor a 20. században, értelmiségi közegben, nagy regényfolyamként számítottam rá, bár mindössze 400 oldal. Azonban nem így történt, és ha alcímet kéne adnom neki, akkor vagy a Megszállottság regényei lennének, vagy az Önkeresés-önpusztítás történetei. Ha akarom, van összefüggés a 3 regény közt, és inkább akarom, de ha nem, egymástól függetlenül is olvasható 3 regény, melyben nemcsak az a közös, hogy New Yorkban játszódik, hanem az is, hogy detektívtörténetek. Persze, eltűnt vagy megfigyelendő emberek nyomára bukkannak hivatásos vagy önjelölt magánnyomozók, de ami a küldetésüknél sokkal fontosabb lesz, az az, ami magukban a detektívekben végbemegy. Posztmodernnek vagy posztmodern utáninak mondják Austert, és erősen egzisztencialista írónak. Ezeket utólag olvastam róla, lehet, hogy kicsit elijesztettek volna a nagy irodalomelméleti kategóriák, ha hamarabb tudom, minek tartják őt, így azonban egyszerűen csak sodort magával a regény, újra egyetemistának éreztem magam a gondolatfolyamoktól, és ami külön siker volt számomra, úgy meséltem róla Tamásnak, hogy felkeltettem az érdeklődését, és versenyt olvastunk a könyvből.

Érdekes kérdés, hogy az ember hogy veszíti el önmagát, személyiségének magja hogy tud telejsen átalakulni a megszállottságtól. Persze ezek megint nagy szavak, mégis üresek, de valahogy erről szólt nekem mindhárom regény. Mindhárom detektív, író, főszereplő annyira beleássa magát egy-egy ügybe, ami számára már létfontosságú lesz, hogy gyakorlatilag elvesztik a kapcsolatot a külvilággal, a valósággal, a saját életükkel, megszűnik a kapcsolatuk más emberekkel, teljesen magukra maradnak a küldetésükkel, ami mindhárom esetben egy idő után átcsak saját maguk elvesztésével és megtalálásával. Érdekes, hogy ez a három regény mind ugyanarról szól és mégis más, mégis jó olvasni egymásutánjában. A megfigyelő és megfigyelt szerepeinek kérdése, ki kicsoda valójában, mindhárom regénynek kulcsa.

Szerettem olvasni a Trilógiát, magával ragadott, lehangolt, feldobott, utáltam benne a megcsalást, mérges voltam a főszereplőre, hogy ennyire elhagyja az életét, hogy ennyire megszállott lesz. Elgondolkodtam az írás, a szerzőség fontosságán, szerepén, külön imádtam a sok kulturanekdotát, ami egy-egy pihenőszigetként szolgált a regényben.

Jó volt olvasni, köszönöm az ajánlást ezúton is, hamarosan belevágok az elsőként kiszemelt 4 3 2 1-be is!