Harminc múltam

egy koraharmincas nő mindennapjai

Hogyan, hogyan, hogyan?

2019. február 13. 09:12 - juditvagyok

Az utóbbi napokban nagyon rossz kedvem volt (van), nagyon magam alatt vagyok. Ez a folyamatos fáradtság teljesen lehozott az életről, a bezártságot is nagyon rosszul viselem. Azonban rá voltam kényszerítve, hogy kimozduljak, hiszen orvoshoz kell járni, beindult a terhesgondozás. Hétfőn voltunk nőgyógyásznál és ultrahangon (be kellett menni bp-re), és mivel nem tudjuk megoldani másképp, vittük magunkkal a fiunkat is. Abban bíztunk, hogy szépen ellesz majd, hogy játszik a kikészített játékokkal, hogy nyugiban lesz. Ehhez képest már az odaséta alatt nem tudtunk vele sétálni rendesen, és a rendelőben is elég eleven volt. Persze engem nagyon zavart, hogy biztos zavar másokat, nem kellett volna hoznunk, akkor inkább jöttem volna egyedül, és az apjával maradt volna otthon. Persze rossz nem volt, csak kikapcsolta a rádiót, dübögött, szaladgált, dobálta a labdát – azért egy másfél évesnek nehéz elmagyarázni, hogy valamit otthon ugyan szabad, de máshol nem.

Azért el voltam keseredve, mert mások tudnak a gyerekükkel menni helyekre. Vagy ők nem foglalkoznak vele, hogy mi van, ha zavar másokat, hisz ez egy életkori sajátosság? Nem volt jó érzés, nem tudtam rendesen az ultrahangra figyelni, csak arra, hogy induljunk már haza. Tegnap itt voltam orvosnál, alig volt kedvem kimozdulni. Ide már egyedül mentem, a fiúk csak elém jöttek, és Tamás azzal a jó hírrel fogadott, hogy jót sétáltak, amíg vártak rám, tudtak kézen fogva is sétálni, nagyon büszke a kicsire.

Még lesz egy orvoshoz menés a héten, jövő héten pedig az első labor. Aztán genetikai vizsgálat, és ennyi a hónapra. De nem tudom, mások tényleg hogy oldják meg, ha nem ovis / bölcsis a gyerek. A korunkbeliek szülei még nem nyugdíjasok, és tudom, sokan nem egy városban élnek a szülőkkel. Elkezdtem parázni tőle, hogy majd milyen lesz szegény gyereket magammal hurcolni a laborba, orvosokhoz, vizsgákatokra. Mivel az én fiam nagyon eleven és izgága (de hálistennek nem hiperaktív), nehezen viseli ezeket a programokat. Én pedig vagy rá figyelek, vagy a vizsgálatra, főleg, amíg ilyen fáradt vagyok. Beindult a terhes agy is, felejtek, nehezen koncentrálok.

Nem akarok egy panaszáradatnak tűnni, csak félek az elkövetkezendő időszak vizsgálataitól, hogy hogy oldom meg őket. Persze a férjem amiben tud, segít, próbál itthonról dolgozni, amennyit csak lehet, szabadságot vesz ki és visz kocsival, ahova kell, ott van velem, segít a gyerekre vigyázni. Úgyhogy meg fogjuk oldani, végszükség esetén a nagyszülők is tudnak szabit kivenni és Mtúrról is jön ide vonat, csak megint rádöbbentem, mennyire magunkra és csak magunkra vagyunk utalva. Tudom, mindenki megoldja, mi is meg fogjuk oldani, csak nem könnyű a szervezés és az odafigyelés. Majd a végén, mikor ctg-re kell járnunk Tádéval, vagy mikor majd megyek szülni, na azok lesznek a nagy falatok. Emlékszem rá, húgom hetekkel később született meg, mint mikorra anyu ki volt vele írva, és ezeket a heteket anyu a kórházban töltötte. És én mentem be hozzá látogatóba és egy idő után mondtam, hogy akkor inkább hagyjuk ezt a testvér dolgot, inkább jöjjön haza. Remélem, nekem minél kevesebb időt kell majd kórházban tölteni, és a fiúk is jól ellesznek itthon. Minden csak szervezés kérdése, és ha törik, ha szakad, meg kell tanulnom szervezni, mert két gyerekkel szükség lesz rá.

Nyomasztanak dolgok, és olyan jó lenne, ha nem ilyen lenne a természetem, és nem adnám át magam ennyire könnyen a nyomasztó gondolatoknak. Ha nem félnék ennyire attól, mi hogy lesz, hanem lazábban, könnyedebben fognám fel a dolgokat. Kíváncsi vagyok, fog-e ez nekem menni bármikor is.