2019 fontos év lesz Tádénak, mert akár tetszik neki, akár nem, meg fog tanulni beszélni, kismotorral fog közlekedni, előbb utóbb nem az anyja meg az apja között fog aludni az éjszaka nagy részében és szobatiszta lesz. Mire az év végére érünk, egy 2,5 éves nagyfiam lesz, aki már épp hogy csak írni és olvasni nem fog tudni!

Ezek anyu tervei. Ezeket szeretnénk idén megtanulni. Egy éve még csak ült, feküdt, már megkapta az etetőszékét, még állt az Adamo hinta, és simán elaludt csak úgy fekvés közben a fotel lábába kapaszkodva. El se tudtam képzelni, milyen lesz, ha majd sétál, futkározik és klasszikus értelemben véve játszik. Pár hónapja még nem láttam magam előtt, milyen lesz, ha elkezd csoportosítani különböző szempontok szerint, és milyen lesz, ha nemcsak díbol, hanem épít is. Az is távolinak tűnt, hogy majd egyszer itt fog motorozni a lakásban, ehhez képest ma reggel a reggeli kakaó maradékát megkaparintva motorozás közben fogyasztotta el azt. Közben tolatott, Y kanyarodott, kormányzott fél kézzel, és tolta befele a kakaót.

Magyaráz és magyaráz és magyaráz, ügyesen kifejezi magát, reagál arra, amit mi kérünk tőle, ha megharap, mondja, hogy fááá (= fáj), ha mondom neki, hogy megyünk tiszta pelusért, akkor, ha épp nincs fontosabb dolga, megy a pelenkázóhoz és jelzi, hogy készen áll a procedúrára. Ha mondom, hogy megyünk aludni, fogja a kis cumiját és bújik be az ágyba, de előtte elköszön az apjától. Ja, idénre még nagy tervem, hogy az apja is megtanítja altatni, mert nem járja, hogy csak az én csodás privilégiumom az az esti 40 perc, amíg élve megnyúz, letekeri az orrom, lerúgja a lépem és végre édesen elalszik. Apunak is jusson a jóból.

Fel se tűnik addig az embernek a rossz szokása, amíg a másik el nem kezdi utánozni. Főleg, ha a gyereke. A miénk a nagy beszédfejlődésben például elsajátította a mondatkezdő Hááát-ot (még hogy háttal nem kezdünk mondatot). Irtó cuki, ahogy magyarázza a dolgokat és az egészet azzal kezdi, hogy hááát. Nagy ki- és megmagyarázó lesz, az már most látszik. Sőt már most az, ha el akar érni valamit, amiről tudja, hogy nem való neki, akkor már nemcsak a hisztihez nyúl, hanem áll előtte, mutat rá két kézzel és magyarázza, hogy márpedig miért lenne jó ötlet, ha mégis hagynánk neki azt, amit ő csinálni akar. Aztán ha magától is eléri, hamarabb, minthogy közbe tudjak lépni, akkor mire odaérek közbeavatkozni, gyorsan leteszi és vigyorog rám, hogy de hát anyu, nem történt semmi, én ugyanúgy cuki vagyok mint előtte. Így nehéz a fegyelmezés, nagyon nehéz.

Gyönyörűen eljátszik egyedül, és egyre fejlettebb a humora is. Keresi az izgalmakat, kacag, ha az apjával veszélyesebbet játszanak (melyik anyuka örülne neki, ha a gyerekének és annak apjának kedvenc közös játéka a halálugrás lenne?), imád labdázni, igyekszik eldobni ő is egyre messzebbre, és összességében imád jó kedvűnek lenni, ha épp nem éhségében vagy fáradtságában, nyűgösségében hisztizik valamiért, akkor jó kedve van, mosolyog, tesz-vesz.

És hogy mindezt hogy élem meg? Nagyon büszkén és elégedetten, ugyanakkor azon gondolkodom egyfolytában, hogy mikor történt, hogy minden így felgyorsult, mikor lett ilyen dús haja a kis kopasz fején, mikor tanulta el tőlünk a hátot, a kimagyarázást, az építkezést, a motorozást. Elámulok rajta, milyen ügyes a mozgáskoordinációja, többféleképpen le- és felszáll a motorról/ra, amit tőlünk sose látott, egy csomó mindenre rájön magától, amit tőlünk szintén nem látott sosem. Megtanult erőltetetten nevetni, ezzel próbál minket szórakoztatni. Egyre ügyesebben fejezi ki a szeretetét és kötődését is, és egyre kevesebbszer talál ki olyan dolgot, amit nem szabad. Szerencsére már nem mászik fel az asztalra, nem rendezi át a lakást és a cipőket se hurcolja be a szőnyegre. Van még persze pár kincs, amit meg akar kaparintani, holott nem az ő játéka, de legalább érdeklődő kisgyerek, nem? Szóval most nagyon könnyű és nagyon szép vele, imádom majdnem minden percét (kivételként lásd a fenti altatást).  És ennél már csak több dolgot fog tudni, ami szintén hihetetlen. Hát még most volt egy kis semmiség, akinek adtuk az első falat almákat! Eszembe jutott az első pár hét is, amikor éjjel még fel kellett hozzá kelni szoptatni, etetni, és én hajnali 2-3 között egy-egy Született feleségek rész közben majdnem bealudtam, amíg tápláltam a kis testét, hát ez is szinte most volt. Emlékszem arra is, és remélem, sose fogom elfelejteni, amikor elaludt a kiságyában, még nagyon pici volt, és mi esténként többször is bementünk hozzá Tamással, és megnéztük, meggyönyörködtük, ahogy alszik és legszívesebben bebújtunk volna mellé. Most meg ha végre elalszik esténként, messziről kerüljünk a szobája ajtaját is, nehogy felébredjen és egyből bekérje magát közénk. Aztán ha véletlen persze van olyan éjszaka, amikor nem a mi ágyunkban köt ki hajnalban, egyikünk sem tud jól aludni, hiányzik mindkettőnknek a kis kaparászása és szuszogása.

Fanni barátnőm mondta, hogy neki ezzel a másfél éves korral kezdődött a kedvenc időszaka a gyerekekkel, és akkor én nem értettem, miért, hiszen nálam akkor kezdett pakolni mindent és asztalra mászni és minden veszélybe belekóstolni, és attól féltem, hogy na, nekem ez máshogy lesz, az elromlott gyerekem minden napot nehézzé fog tenni. De csak ki kellett várni, hogy kipróbáljon mindent és maga is rájöjjön: semmi értelme az asztal tetején ülni. És már látom én is, hogy valóban ez eddig az egyik legkönnyebb, legjobb korszak, mert a gyerekem interaktív már és nem rosszalkodik a rosszalkodás kedvéért, nem felesel, nem dacol még, de már mókázik és látványosan szeret.