Csak a szokásos. Majdnem két hét együttlét után holnaptól újra munkanap. Nemcsak a férjemnek, de nekem is újra elkezdődik a meló, és őszintén szólva a legkisebb kedvem sincs hozzá. Se a maradék télhez, pedig állítólag jön a hideg, havazni is fog. Nincs kedvem a hideghez, a korai sötétedéshez, a várakozáshoz, ma türelmetlen vagyok, tavaszt akarok AZONNAL.
Azt akarom, hogy legalább 6-7 körül kezdjen sötétedni, hogy újra legyenek színek, illatok, langyos melegek, nem ez a hosszú, kilátástalan, sötét évszak, amikor be vagyunk zárva. Újra játszóterezni akarok, meg sétálni nagyokat, barnulni, madárcsicsergést hallani a varjúkárogás helyett.
Dolgozni sem akarok, nincs kedvem újra gondolkozni, gép elé ülni. Nem akarok megfelelni, azon gondolkozni, jó-e, amit csinálok. Nem akarom azt sem, hogy a férjem újra visszamenjen dolgozni.
Azt akarom, hogy mint a süncsalád, maradjunk itthon szépen nyugton a fenekünkön, sok játékkal, finom (egészséges) ételekkel, délutáni sétákkal, mászkálással, nagy déli alvásokkal, Tádéval a hónom alatt.
Ma nincs kedvem semmihez, de nemcsak nekem nincs, a fiamnak se. Felváltva vagyunk nyűgösek, felemésztve apu minden türelmét és lelkesedését. Hol én bújnék hozzá, de akkor megjelenik Tádé, hol Tádé játszana vele, akkor meg én féltékenykedek, hogy miért az apjával. Legszívesebben egész nap csak feküdnék, ma is, és aludnék meg olvasnék felváltva, de úgy, hogy Tádé ott alszik mellettem és lehetőleg Tamás is ott a másik oldalamon. Persze ez lehetetlen.
De aztán holnap, mivel úgyis muszáj, belevágunk. Kelünk korán, kávéval felpörgetjük magunkat, kezdődik a rutin, ágyazás, levegőztetés, házimunka, ebédfőzés, a férjem várása, pihenés és munka, munka és pihenés. Bedarál. Tegnap megnéztünk egy filmet szilveszteri buli gyanánt, Lady Bird a címe, és egy végzős, sacramentoi, alsóközéposztálybeli, katolikus, mégis demokrata családból származó lány első szerelmei, barátságai, továbbtanulós vágyai, majd célt érés és egy újabb út kezdete, immár New Yorkban. Merthogy ez volt a vágya, értelmiségi körben pezsegni. Tetszett a film, nagyon jól elkapott a hangulata és felidézte bennem, hogy mikor végzősök voltunk, mennyire vágytunk rá a barátnőmmel, hogy majd bekerüljünk egyetemre, pezsgő életünk legyen, sok megértő kortárssal. Persze ez nekem legalábbis nem jött össze, hamar kiábrándultam és hamar rájöttem, hogy én úgyis mindig vidéki maradok, vidéki igényekkel, és mégsem akarok a nagyon tisztán értelmiségi, élet és irodalmat meg magyar narancsot bújó, kézzel készített ékszeres nő lenni nagy kendőkkel, bőr táskával, aki állandóan színházba jár és szenvedélye a tanítás és az írás. Másmilyen szerepre vágytam, társat találni, letelepedni és otthont rakni, családot alapítani és valami olyan munkát vállalni, ami még ha nem is életem szerelme, de megélek belőle és szívesen csinálom. Szépen ment is, elégedett is vagyok az eredménnyel, és most megint kicsit ott vagyok, mint gimiben, végzősként: ábrándozok egy olyan közösségről, ami befogad, ami megért és jól érzem magam benne. Na mindegy, ez már lerágott csont, volt már sokszor. Csak ne lenne ez a hülye bezártság.
Szóval úgyis tudom, hogy jönni fog a lendület, már vannak terveim januárra, aztán ha az eltelik, szinte már csak egy hónap és itt a tavasz. Nem fogadtam meg semmi különöset 2019-re, csak azt, hogy lemondok a cukorról és a fehér lisztről. Ma már el is kezdtem, az anyósom hiába tette ki az újévi süteményeket, nem ettem belőle egy falatot sem. Aztán akarom tartani az olvasást is, mert 2018-ban jól megtoltam, csak ugye elfogyott Murakami Haruki már szinte teljesen, de hátha találnék megint egy szerzőt, aki ennyire beránt. Szeretnék több filmet nézni, hátha azok is így elvarázsolnak kicsit, mint ez a tegnapi. Szeretnék többet játszani Tamással, társasozni esténként, hogy kicsit legyen valami változatosság is a napjainkban. Ezeket talán tudjuk tartani, kis odafigyeléssel nem is lesz nehéz. És akkor hát vágjunk bele a munkába meg mindenbe, ha már itt ez a 2019, hajrá, judit!
