Harminc múltam

egy koraharmincas nő mindennapjai

Otthonról itthonra

2018. december 28. 13:11 - juditvagyok

Csak ez a szakadék ne lenne ilyenkor! Mások, ti hogy hidaljátok át? Persze tudom, mások amiatt vannak kiakadva, mert nem jó a családdal, és sokan az ünnepeket sem szeretik emiatt, mert csak egy csomó konfliktusnak adnak otthont, de nálam nem így van – szerencsére. Én minden hónapban várom, hogy találkozzunk, és minden alkalommal annyira fáj a búcsúzás környéke, mintha legalább külföldre mennék vagy sok időre lennénk távol egymástól. Pedig mi minden nap beszélünk egymással, tudjuk, mi van a másikkal, épp hízott-e vagy fogyott, jó kedve van-e vagy nem, jó-e a munkahelyen vagy kevésbé, jól van-e a párja vagy nem annyira. Minden hónapban, de van, hogy három hetente találkozunk és nem is lakunk olyan messze egymástól. Mégis, kiürülök teljesen ilyenkor és túl sok időbe tart, míg újra megtelek mindenfélével, ami jó, ami feltölt, ami egyik napról a másikra átlendít.

Itt ez a gyerek, aki óriási szeretetben és figyelemben nő fel, tölti mindennapjait. Ő tölt fel engem, ez nem is kérdés, szép lassan ilyenkor megint én leszek az elsődleges és legfontosabb gondozója, mert bizony az volt, hogy nagyon mamás volt otthon, ha mama kiment a szobából, megállt az ajtó sarkánál és kiabált, néha sírt utána. Bújt oda hozzá, magyarázott neki, tőle kapta az ételt, ő fürdette, ő tette tisztába, én csak asszisztáltam. Papához is ment, neki is mondta a magáét, bár vele kicsit távolságtartóbban kacérkodott, papa úgy ellágyult tőle, mint amire nem is emlékszem gyerekkoromból. Úgy tűnik, nemcsak az anyukák változnak meg nagymamává váláskor, hanem az apukák is nagypapává váláskor, de úgy igazán.

Sok segítséget kaptam, nem kellett főznöm, takarítanom, emelgetnem, tisztába tennem, tényleg, mintha lenne egy aupairünk, már látom, nem is olyan nagy hülyeség, feltéve, ha az anyuka is állandóan ott van, és megfigyelheti a gyereket, mert például az elmúlt másfél hétben teljesen átalakult Tádé „beszéde”, egész komoly hangsorokat mond már, szótagokból is egyre különbözőket, nemcsak az a nyeffegés van, ami volt. Egyre közelebb kerülünk a beszédhez! És a hisztijeit is könnyebb több embernek kezelni, sokkal könnyebben eltereljük a figyelmét. De nem kérdés, ahogy a védőnő is mondta, elkezdődött a dackorszak, és ha valami nem úgy van, ahogy a gyerek szeretné, akkor bizony kapjuk a műsort. De meg kell tanítani rá, ki a főnök – hát és ez bizony marha nehéz. Úgy látom, az én gyerekemnek nagyon nagy akarata van, nekem ehhez alkalmazkodnom kell, el kell fogadnom, különben a későbbiekben meg fogjuk őrjíteni egymást. Amennyire lehet és ésszerű marad, én engedek neki – ha nincs nagy tétje. Nem akarom azonban azt sem, hogy mindig neki legyen igaza, mert meg kell tanulnunk, hogy bizony, ha anyu és apu azt mondja, nem szabad, akkor nem szabad. Próbálom én terelgetni és alternatívákat mutatni neki, hogy nézd, ezt csináljuk másképp, de a tiltást akkor is meg kell értenie. És az utasításokat is, és bizony mivel még egy kis tökmag, nem sétálhat az utcán kézfogás nélkül. Marha nehéz!

Tessék, nagyrészt vissza is ugrottam az anyukaszerepbe és a saját mindennapjaimba. Azon agyalok, mit hogy kéne, hogy jó legyen. Kicsit a játékokat és át kell rendezni, a karácsonyi ajándékoknak helyet találni, kipróbálni őket és játszani velük. A ruhácskákat is át kell nézni, mert azok közt is van már kicsi és csak a helyet foglalják. A körmét is le kell vágni, mert az altatásnál bizony nem mindegy, mekkora körmökkel karmol. Mindjárt az uzsonnát is el kell készíteni és a hűtőt is feltölteni, kiteregetni, vasalni és így tovább. Vissza a mindennapokba, gyerekből anyává és feleséggé, háziasszonnyá, otthonról itthonra.