Harminc múltam

egy koraharmincas nő mindennapjai

Már csak párat kell aludni karácsonyig

2018. december 19. 19:47 - juditvagyok

Ma becsomagoltam az összes karácsonyi ajándékot, közben meggyújtottam az adventi koszorún a három gyertyát, és számoltam, hogy már csak ötöt kell aludni szentestéig. A fiam ajándékával kezdtem a csomagolást, mert az a legfontosabb, akkor is, ha ő még erre nem fog emlékezni. Majd szépen letépi és kipróbáljuk a kisvonatot, a síneket, összeillesztjük őket meg a mágnesekkel megjáratjuk a vonatokat. Nem kap sok ajándékot, mert elhatároztuk, hogy nincs ajándékhalmozás. Nemcsak azért, mert még úgysem fogja fel, hogy ez karácsonyi ajándék, hanem mert nem akarjuk rászoktatni majd a sok és mindenáron ajándékra. Úgyhogy tőlünk egy kisvonatkészletet kap sínkekkel, meg egy plüss játékot, egyik sem volt túl drága, de nem is ez a lényeg. Azt is elterveztem, mit fogunk majd enni, az ő kosztja még kicsit kérdéses, de az biztos, hogy édesburgonyapürét fog kapni, mert az az egyik kedvence.

Nekem kellemes emlék a karácsony. Nem emlékszem rá, hogy milyen volt, mikor még nem tudtam, hogy a szüleimtől kapom az ajándékot. Nem azért, mert olyan hamar szembesítettek vele, hanem mert elvük volt, hogy nem hazudnak: ha már rájövök, hogy a csodát ők teremtik, minek a mese. Sokat gondolkoztam ezen, hogy vajon hogy jöttem rá, nem emlékszem erre sem. Arra emlékszem, hogy egy idő után én is akartam adni, hogy éreztem, hogy ajándékozás van, nemcsak kapás, hanem adás is, és én is akartam adni nekik valamit karácsonykor is. Borítékba tettem a féltett kincseket: milka csokis papírt például, meg ilyesmiket. A mai napig megvan. Tehát jó ajándék volt.

Arra sem emlékszem egyébként, hogy milyen volt a karácsony, mielőtt húgom megszületett volna. Pedig már 6 éves voltam az első közös karácsonyunkkor. Nálunk úgy volt, hogy délután szépen feldíszítettük a fát. Ekkorra már kész volt a vacsora, amit inkább apu készít: egészben sült karaj majonézes salátákkal, babsalátával, svéd gombával (talán, erre most nem vennék mérget). Aztán szépen felöltöztünk ünneplőbe, feltettünk egy karácsonyi bakelitet és szép sorban kivittük a fa alá a meglepetéseket. Ágival mi ketten, aztán anyu és végül apu, aki fogta a kis fehér csengőt és csöngetett: megjött a Jézuska. Addig mi bent vártunk a szobában, és a hangra kimentünk. Szétosztottuk az ajándékokat, kibontottuk, örültünk. Aztán jött a vacsora és a családi játék, ami közben persze volt, hogy összevesztünk, főleg, mikor mi már (vagyis én) elkezdtünk kamaszodni. Sokat játszottunk a Varázsfazékkal, amit egyébként pont azon a karácsonyon kaptam, ami Ágika első ünnepe volt. Ő egy plüss disznót kapott akkor, erre is emlékszem. De sokszor römiztünk vagy az épp frissen kapott játékkal játszottunk.

Jó volt. Mindig volt mézes béles nekem, zserbó apunak, holdacska Áginak. Volt bejgli, tepertős pogácsa. De nem is múlt idő, mert ha jól tudom, anyu már készül velük, vár minket haza a süteményekkel.

Próbáltam keresni zenéket a minap, olyan feldolgozásokat, karácsonyi dalokat, pásztordalokat, amik ismerősek gyerekkoromból. Nem találtam. Pedig szívesen adnék belőle a fiamnak. A férjemben nincs ilyen karácsonyi vágy, mint bennem, neki semmilyen ünnep nem különleges. Van ilyen. Én azonban várom nagyon és igyekszem, hogy nekünk is meglegyenek majd a saját hagyományaink, amiket a gyerekeink ismernek, amik megtartják őket évről évre szeretetben és várakozásban, és amiket tudnak majd magukkal vinni és építkezni rá.

Boldog a készülődés, lesz csillagszóró, fények, dalok, és ragaszkodom hozzá, hogy a férjem 24-én vacsora után társasjátékozzon velem egy jót.